Russzobizánci reneszánsz

 

 

Az érett reneszánsz című tudományos-művészeti kiadvány írja: „Michelangelo III. Pál parancsára fogott újra munkába, hogy [a Sixtus-kápolnában] megfesse az Utolsó ítéletet… Michelangelo Megváltója a képen mint ifjú Jupiter jelenik meg, hogy kezének intésére a gonoszok a mélybe zuhanjanak, és felfelé szálljon a jámborak lelke. Nem véletlenül jegyezték meg az életrajzírók, hogy ez Michelangelo legkevésbé keresztény érzésű műve. Krisztus nem ítélkező, hanem inkább bosszúálló és az egész műről a megváltás optimizmusa helyett az örök kárhozat pesszimizmusa érződik.”

 

„Nem véletlenül jegyezték meg”. Az „életrajzírók”. „Hogy ez Michelangelo legkevésbé keresztény érzésű műve”.

Kérdezem, mi az, hogy: „nem véletlenül”? Mitől autentikusabb egy „életrajzíró” esztétikai, műelemző ítélete, ötlete, „megjegyzése”, mint bárki másé?

Valóban az Utolsó ítélet „Michelangelo legkevésbé keresztény érzésű műve”?

Teljességgel kizárt, merthogy kérdezem: például az alábbi szobor mennyivel „keresztényibb érzésű” alkotás:

 

 

Ugye?! A testi erő, illetve a lelki rettenthetetlenség „keresztény” szimbóluma. Hozzá a „keresztényin” átható tekintet, megvető fintor:

 

 

Továbbá (a fenti állítás értelmében) a bájosan borissza Bacchus is „keresztényibb” hős Jupter-Jézusnál?

 

 

Netán Léda is aszkézist sugall?

Így persze magam is glóriás örömmel volnék „keresztény érzésű” hattyúmadár, kinek láthatóan jó hosszú a bovdenja, Léda alig győzi kiegyenesíteni. Megmondom úgy, ahogy van: én egy ily „keresztény érzésű” hölgy szellemi hatása alatt még a keresztények frakciójába is belépnék! Mint a szél! Ott a helyem, ráadásul Michelangelo Lédája meg sem közelíti egy ötvenhatos fülke/forradalmárnő halott-basztató keresztény bájait. Ez egészen biztos, írhat róla Vasari, amit csak akar. Aki pedig nem hiszi, ellenőrizze:

 

 

Ugyanez Vidám Vasárnap (illetve – másoknak – Szomorú Hétköznap), az ő vidám pandanjával együtt:

 

 

Ne legyen félreértés, egyáltalán nem arról van szó, hogy alábecsülöm magam, nem vagyok szimpla Zeusz, fő-főistenként magam ülök a tojásaimon (mind a négyen!), ám a rátartiság is távol áll tőlem, vagyis olykor-olykor, ha igény van rá (és persze alkalmas Léda), az egyszerű nép között is szívesen elhattyúzgatok!

A történeti hűség kedvéért jegyezzük meg: Léda fortélyos asszony (legalábbis az őskeresztény mitológia szerint), hiszen, mint tudjuk, nem csak Hattyú-Zeusszal szexelt, hanem, hogy ne legyen mély lelkifurdalása, egyszersmind lefeküdt a férjével is. Ügyes. Duplán járt jól a csaj, esküszöm, több esze van, mint Hermann Istvánnak és Fehér Ferencnek együttvéve; a Legfőbb Hattyú Professzorról (fedőneve: Lukács) már nem is beszélve.

 

Legyek inkább bibliai Ádám? Kis híján orális teologizáltsággal?

 

 

Michelangelo „keresztény érzésű” festményén a (szintén) leleményes Éva balkezével az álnok kígyót igyekszik megmarkolni, míg viszont a valóban keresztény érzésű kígyó ott van, ahol annak lennie kell: az Első Asszony szája közelében.

Így természetesen vállalnám. Még a kígyó szerepét is! Azzal együtt, hogy viszonylag jól látható: Jarmila Kratochvilova Michelangelo Évájának egyenes ági leszármazottja:

 

 

Vagyis itt bukik meg a darwini fejlődéselmélet, a skolasztikusok megnyalnák mind a húsz ujjukat, ha látnák; s én pont ezért nem értem: Donáth Lászlóék miért az eredetmítosz orális, miért nem a vizuális összefüggéseire hivatkoznak, amikor azt bizonygatják a templomaikban, hogy a kisportolt emberiség a Teremtő második emberi teremtményétől, Évától szármatik. Ha látná, mindenki elhinné!

Mindegy, a lényeg szerintem, hogy a reneszánsz Michelangelo nyomán viszonylag könnyű jó kereszténynek lenni. Vagy nem is olyan könnyű. Egy biztos: ha én volnék a nagy művész „életrajzírója”, nem szívesen keverném össze a kereszténységet az Ószövetséggel, még kevésbé a görög mitológiával.

Egyébként Michelangelo éppen élete vége felé vált igazán „keresztény érzésűvé”, már amennyiben a híres Savonarola is „keresztény érzésű” embernek számít.

Mindenekelőtt nézzük az eretnek szerzetes ferrarai szobrát!

 

 

Sem az ostorozás, sem az átkozódás, sem az intranzigens, dominikánus harag, erkölcsi-fundamentalista düh, a „hiúságok máglyára vetésének” indulata nem azonos a „bosszúállással”, még kevésbé az „örök kárhozat pesszimizmusával”. S most nézzük Michelangelo Jézusát:

 

 

Semmi köze Jupiterhez, semmi köze a „bosszúálláshoz”. Míg sokkal inkább van köze Savonarolához. Meggyőződésem: a hasonló mozdulat lényegi azonosságot jelöl. Elena Lazzarini szerint Michelangelo Jézus alakját a római törökfürdők homoszexuális prostituáltjairól mintázta, s ami persze lehetséges, de nem biztos, ugyanakkor határozott meggyőződésem: Michelangelo a ferrarai prédikátor erkölcsmentő (paradox dominikánus-eretnek) szellemiségét festette meg a Sixtus-kápolnában. S ami, ha kinagyítjuk Jézus arcát (néhány kattintás), majd mellé tesszük Savonaroláét, teljesen nyilvánvalóvá válik.

 

 

Szerintem a festményen részint a reneszánsz „hiúsággᔠalakulása, részint az erkölcsi megújulás (a morál reneszánszának) egyik alapproblémája fogalmazódik meg: a „fundamentalistán” eretnek, „keresztény érzésű” Savonarola (illetve általában a fundamentalizmus) kemény föllépése retrográd-e, például a természeti életigenlés kultuszával szemben? Véletlen-e, hogy még az „érzékien pogány” Botticelli is „megtér” Savonarola nyomán, véletlen-e, hogy Michelangelo is a szerzetes hatása alá kerül, s ott is marad, élete végéig? Ez utóbbi ti. tény, míg az, hogy a művész „bosszúálló”, „pesszimista” stb., csak pudvás spekuláció.

 

Röviden (s így egy kissé leegyszerűsítve): a reneszánsz epikureus, sztoicista, materialista, „eredeti-arisztotelészi” ihletettségű, eretnek-humanista támadás az egyház (részint dogmatikus, részint hipokrita) aszkézise, illetve az úgynevezett „bizánci stílus” ellen. A reneszánsz gondolkodás a feudális középkorban uralkodó „ora et labora” életelv tagadása, s ami szükségképpen vezet a hivatalos (egyházi) etikával szembeni amoralitás igazolásáig. És szinte a végletig menően, hiszen mint tudjuk, a reneszánsz korban polgárjogot nyert mindenféle szörnyűség, erkölcstelenség, becstelenség, intrika, orrgyilkosság; Firenze, Modena, Mantova utcáinak hangulatát, sőt a pápai udvar morálját is a Borgiák, a VI. Sándorok, a Sparafucilék idült tevékenysége határozta meg. Például Rigoletto (a Mincio partján) úgy tárgyal a bérgyilkossal, mint valami bájos bébiszitterrel, vagy készséges vízvezeték-szerelővel. Hermann István Thomas Mann Fiorenza című művére utalva írja: a drámában „Savonarola fellépése kapcsán arról beszél az egyik bíboros a másikkal, hogy mindaddig, amíg az erény ostobán [kiemelés – Gy. úr] ült a maga trónján, az ember lehetett a szépség pártján, mióta azonban a szépség az utcák zsivajává vált, az erkölcs kezd újra lehetségessé válni”. Vagyis Savonarola fundamentalista föllépésének, „az erény lehetőségének” döntő mozzanata: az értelem!

Hogy ezt Hermann-non kívül kevesen állítják? Lehet, mindenesetre tény: mindezt a híresen operabarát (értsd: Heller-rajongó, Hermann-gyűlölő) Almási professzor is pontosan tudja, már persze akkor, ha dicső művészetkedvelése nem merül ki a szimpla, neofita pökhendiskedésben. Noha erősen gyanítom: kimerül; ti. ellenkező esetben nem nevezné az esztétaprofesszor Heller Ágnest „originális filozófusnak” (filozófusnak se nevezné!), különös tekintettel arra, hogy Heller így fogalmaz az Ungvári professzor által buzgó elolvasásra ajánlott könyvében: „A kommunista párt… totalitárius szerkezetű. A párt totalizálja az államot, majd az állam a társadalmat. (Az utóbbi nem mindenhol történik meg.) Írtam az úgynevezett ťfeed backŤ-ről (a besúgók rendszeréről, melynek tagjai a megrendelők szája íze szerint jelentenek), a hatalom nyelvéről, továbbá a kikényszerített konszenzusról. Majd rátértem a morálra és a pszichológiára. Itt köszönt vissza a régi kérdés, az én elmaradt írásom Lenin etikájáról. Lenin, írtam, utilitariánus szempontból vonta vissza a felvilágosodást. A terror szükséges, alkalmazni kell, mondta, de nem volt annyira jakobinus, hogy ezt erénynek nevezze. Idézem Lenin mondását, mely szerint ťmi nem ismerjük el a szabadságot, sem az egyenlőséget, sem a munkásdemokráciát, ha az szemben áll a munkának a tőkétől való felszabadulásávalŤ (értsd: velünk)” (Filozófiám története, 138. o.).

 

Tehát Hellernek (a „filozófuszseninek”) „visszaköszönt a régi kérdés”. Zseni néni jól nevelten köszöntötte a kérdést, az meg illőn visszaköszönt neki. S mi volt konkrétan, ami visszaköszönt? Zseni néni „elmaradt írása”. S azért köszöngettek ők egymásnak illedelmesen (a zseni s az ő elmaradt írása), mert Lukács tata nem mondta meg a tanítványának, az amúgy igencsak műveletlen, tanulatlan, tájékozatlan feminozseninek, hogy Leninnek nincs olyan „etikája”, amelyről még egy szellemi-takarékos kisasszony is nagyot „írhat” az egyetemen. Sajnos. Tehát Heller Ágnes idézett három mondata (a „felvilágosodást visszavonó” Lenin „etikájáról”) már csak ezért is sületlenség. És még sok mindenért (többször írtam erről, száz évig glosszázhatnám – embarras des richesses – akkor sem érnék a végére), ezúttal csupán – a korábban beígért „összehasonlítás” örvén – Lenin „etikájának” (helyesen: erkölcsiségének), továbbá a sztálini „thermidornak” s a reneszánsz „amoralitásából” kibontakozó „magasabb rendű etikum követelményeinek” sajátos egybecsengésére utalok. (Ez a mondat úgy követhetetlen, ahogy van, de – ígérem – legott világossá válik.)

 

Nem pusztán arról van szó, hogy már maga a reneszánsz meghaladja saját lényegét (az úgynevezett „amoralista” tagadást), hanem – paradoxmód – a kiteljesült, „érett reneszánsz” moralista tagadása, vagyis a reneszánsznak az erkölcs jegyében történő teljes elvetése az igazán érdekes. Hermann szerint „A reneszánsz művészet a szépség élvezetének, a szépség és a gazdagság tobzódásának művészete”, míg viszont „Savonarola fölvetette azt a kérdést: vajon az erkölcsi értékek helyreállítása nem fontosabb-e, mint a szépség kultusza? A kérdés nem művészettörténetileg volt elsősorban jogosult, hanem társadalmi értelemben”.

Magyarán: nem Savonarola személye az igazán érdekes, hanem az a hármas tagadás, amely nem egyéb, mint: az amorális-reneszánsz tagadásának az „érett reneszánsz” általi tagadásának savonarolai tagadása. Így jön ki végül a három, s ami nagyon fontos, ti. így válik világossá, hogy a banálisan vallásos Heller Ágnes minő marhaságot beszél, amikor a „gonosz Lenin” egyik (kontextusától megfosztott) kijelentését „értelmezi”: „Idézem Lenin mondását [sic!], mely szerint ťmi nem ismerjük el a szabadságot, sem az egyenlőséget, sem a munkásdemokráciát, ha az szemben áll a munkának a tőkétől való felszabadulásávalŤ (értsd: velünk)”.

 

Miként az „elemi-amoralista” reneszánsz tagadja a klerikális státuszkvót, miként a kiteljesült, „érett reneszánsz” tagadja önmaga „elemi” mivoltát, miként Savonarola tagadja a teljes reneszánszt, úgy tagadja Lenin a polgári „szabadság”, burzsoá „egyenlőség”, vagyis az ún. „tiszta demokrácia” abszolút érvényét. Lenin szerint „minden polgári demokrácia, még a legjobb is, a valóságban a gazdagok demokráciája”.

Ennek tehát a helleri „értsd: velünk”-höz semmi köze. A világon semmi! Heller valami egészen infantilisan „filozofál”. Ő kitalálja, hogy mi értendő azon a mondaton, amely minden különösebb okoskodás nélkül abszolúte érthető. Lenin arról beszél, hogy a társadalom alapvetően osztályokra tagozódik, alapvetően olyan osztályokra, amelyek kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással. Ezért nincs „tiszta demokrácia”. Illetve – Lenin szerint – a „tiszta demokráciában” döntően az uralkodó (kizsákmányoló) osztályok akarata érvényesül. Ezt persze lehet vitatni, lehet azt mondani – „történelmi távlatból tekintve” –, hogy Leninnek nincs igaza, hiszen „a történelem bizonyította”: az osztálytagozódás nem antagonisztikus, vagyis az ellentmondás föloldásához nincs szükség forradalomra, még kevésbé diktatúrára, hiszen jól látható a trend: az emberiség „középosztályosodik”. Nincs kizsákmányoló és kizsákmányolt. Hanem vállalkozó van és munkavállaló, vagyis a különböző érdekek, akaratok konvergálódnak, egymáshoz simulnak, a dolgozó is akkor jár jól, ha jól jár a tulajdonos. Versus: létezik kizsákmányolás, de nem baj, sőt!, hiszen a „kizsákmányolás a fejlődés motorja” stb.

 

Ez persze jókora tévedés, ugyanakkor értem (sőt megértem) azokat, akiknek a „történelem már fölnyitotta a szemüket”, hiszen ugyebár „megbukott a cocölizmus” stb., igen, csakhogy Heller (mint „originális filozófuszseni”) nem erről beszél. Hanem arról a „gonosz Leninről”, aki nem azért gonosz, mert „nem ismeri el a szabadságot, az egyenlőséget, a munkásdemokráciát, ha az szemben áll a munkának a tőkétől való felszabadulásával”, hanem azért gonosz (Hellerék szerint), mert „a tőkétől való felszabadulást” ennen magával, illetve a bolsevikfrakcióval azonosítja. És én pontosan erre mondtam itt korábban, hogy Heller nem téved. Ti. ez még a tévedés szintjét sem üti meg. Hermann István – Heller vallomása szerint – egyszerűen „hülyeségek” nevezte bájos felesége szánalmas erőlködéseinek egy-egy megmosolyogtató termékét. Hülyeség – mondotta könnyed, nemes egyszerűséggel. Míg Ungvári professzor azt ajánlja, „kössünk bele” Heller könyvébe. Jó, de hogyan? Mibe? A zagyvalékba? Ungvári fölszólítása olyan, mintha azt mondaná valaki: kössünk csomót a tyúkszarra!

Ungvári professzor szerint „a műveltségbe még nem halt bele senki”. Nem. De csakis akkor, ha az agyhalál nem halál. Már amennyiben volt egyáltalán a dicső coccilista (majd a még dicsőbb antikommunista) professzor koponyájában valami kis velőnyúlványféleség, ami elhalhatott volna a legdicsőbb metamorfózis során. Szerintem nem volt. Mindenesetre látható, Ungvári még mindig nem érti: a morális hitványság (magyarul: a besúgás) nem zárja ki az intellektuális hitványságot. Például Heller bármire képes (már, ha egyáltalán föléri ésszel legalább a saját szövegeit), „intellektuálisan” bármire kapható, csakhogy liberálisan üvölthesse bele a „törzsi univerzumba”: Lenin gonosz! Hitler is gonosz! „Banálisan gonosz”. Mindkettő. A nácizmus is gonosz, a kommunizmus is gonosz. (Révész Sándor szerint II. József is gonosz.)

Pedig hát, még az antibolsevista, nagyorosz-nacionalista Sztálin „udvara” is sokkal inkább a reneszánsz pápai környezetre hasonlít, ahol a különféle (olykor mocskosabbnál mocskosabb) politikai praktikák, hatalmi intrikák, orgyilkosságok már napi rutin szerint zajlottak, alakultak. Vagyishogy lényegi az eltérés a náci, illetve a sztálini „udvartartás” között. Egyébiránt ezt még Ormos Mária is elismeri: „Hitler – a Röhm-eset kivételével – úgyszólván minden politikai akcióját és egész emberellenes tevékenységét begyömöszölte a ťzsidóŤ fogalom alá, és e címen börtönözte be vagy internáltatta a kommunisták, szociáldemokraták, liberálisok stb. tömegeit, illetve vívta világhódító háborúját  a plutokraták és a bolsevikok ellen”.

 

A „begyömöszölte” kifejezés történelemfilozófiailag értelmezhetetlen (ez valószínűleg freudi retrospekció, a szerző is, fiatalos lelke mélyén, gyömöszkélésre vágyik, mint minden entellektüel matróna, nincs ezen semmi megütköznivaló!), míg magában a szövegben arról van szó, hogy Hitler titkon leszámolt Röhmmel, majd a terrort „totalizálta” (államosította, intézményesítette, legitimálta, nyílttá, sőt hivatalossá tette).

Ezzel szemben a sztálini gyilkolászás sokkal inkább a reneszánszkori elfajulásra hasonlít. Rigoletto és Sparafucile megállapodása úgyszólván természetes, magától értetődik (nota bene a gyilkosság részese Maddalena, sőt Gilda is), ugyanakkor nem véletlen, hogy az alkut s a cselekményt az éjszaka, a sötétség leplezi (ez a tragédia egyik döntő oka), míg ugye Riefensthal filmjeiben is általában sötét van, ám pontosan azért, hogy annál kontrasztosabb legyen a fény, a náci rendezvényeken fáklyák erdeje lobog, miközben a gyilkos héroszokra irányul minden glóriás reflektorsugár. A hitleri rémuralom nyíltan vállalt, megtervezett, amorális, cinikus, nagyipari-nagyüzemi tevékenység, míg a sztálini terror moralizálón hipokrita, jogállami „maszekolások”, spontán maszatolások („koncepciós perek”) kvázi intézménye. Ilyen értelemben a sztálinizmus nem valódi „izmus”. Látens „izmus”.

 

 

A szerző szerint a reneszánsz idején „A szépség kultusza jegyében egy sor erkölcsi gátlás föloldódott”. Tegyük hozzá: voltaképpen ez történt Oroszországban is! Részint a világmegváltás „kultusza jegyében”, részint a hatalom mámorában „csupán” „egy sor erkölcsi gátlás oldódott föl”, míg a náci szisztémában eo ipso totális (rendszerspecifikus) a pogány gátlástalanság („asszonynak szülni kötelesség, lánynak dicsőség”, sőt az ölés is dicsőség stb.).

A nácizmusnak nem azért lényegi jellemzője Auschwitz, mert Hitler Sztálinnál (talán még Leninnél is) gonoszabb (egy fokkal), hanem azért, mert a nácizmus alaptermészetéből következik szükségképpen az az Auschwitz, amely viszont nem tartozik a sztálini „maszekolás” „reneszánsz” természetéhez. Ezt egyébként Történelem elvtárs is szellemesen bizonyítja, s nem csak a puszta ténnyel, mely szerint a Szovjetunióban nem voltak gázkamrák (Ormos szerint „krematóriumok”, melyekre Ormos szerint nem is volt szükség, merthogy Szibériában még a Zuschlag is fázna), ugyanis a puszta tény, hogy a Szovjetunióban nem voltak gázkamrák, önmagában véve „csak” azt bizonyítja, hogy a Szovjetunióban nem voltak gázkamrák. Ettől – elméletileg – még lehettek volna. Na most, azért nem voltak a Szovjetunióban gázkamrák, mert az adott, konkrét történelmi szisztéma zárta ki a létüket.

 

Történelem elvtárs folytatólagosan bizonyította: lényegi a különbség a két rendszer között. Amíg a hitleri terrort csak totális megsemmisítéssel (agyonbombázással) lehetett likvidálni (kellett hozzá kis híján az egész világ katonai, gazdasági ereje), addig a „bizánci”, pravoszláv „reneszánsz” voltaképpen maga számolta föl magát. Kezdődött a dolog „VI. Sándor” halálával (1953), majd a folyamat (néhány „Savonarola” föllépése nyomán) több hullámban ment végbe. Az első nagyobb hullámverés: 1956, az SZKP XX. kongresszusa, illetve a lengyel, a magyar események, majd jött a „pangás”, aztán a „glasznoszty”, a „peresztrojka”, végül a gorbacsovi decens, ámde totális kimúlás. Pontosabban, ha Putyint történelmileg vesszük, akkor nyugodtan kimondható: a desztalinizációs folyamat ma is tart, hol lágyabb, hol viszonylag érdesebb bizantiánus reminiszcenciákkal, „reneszánsz” utórezgésekkel. Már tudniillik az a folyamat, amely 1928-cal, az „orosz thermidorral” kezdődött; vagyis az ún. „bolsevik gonoszság” egészen más tészta, más „thermidor” képződménye, s amellyel majd külön (Ormos Mária és P. Szűcs Julianna folytatólagosan, liberálszövetkezetben, hülyeségvágyból elkövetetett történelemfilozófiája kapcsán) foglakozom.

Legközelebb.