Ha nem is túl sok ideig, de rész vettem a Múzeumok Éjszakája két rendezvényén. Az Írószövetség székházánál kezdtem, ahol az ottani könyvtár kincseit lehetett kézbevenni, persze, kellő óvatossággal. Volt egy Wesselényi Miklós: Balítéletekről, egy Ady: Szeretném, ha szeretnének. Ez utóbbi dedikált példány, de nem a szerzőtől, hanem a könyv ajándékozójától. A beírásból ítélve elérte, amit a könyv címében kérnek. A könyvek közül a legrégibb példányt az 1600-as évek vége felé adták ki. Nagyon tetszett még egy, az 1900-as évek elejéről való egyetemi jegyzetfüzet. Ezt persze kézzel írták, majd bekötötték. Ámultam-bámultam, milyen tiszta, jól olvasható a kézírás benne, Még akkor is figyelemre méltó teljesítmény, ha az illető később letisztázta a jegyzeteit.

Utána átmentem az Iparművészeti Múzeumba, mert azt lehetett a legkönnyebben megközelíteni. Az art deco kiállítás ugyan érdekes volt, de nem nagyon kedvelem a túldíszített holmikat. Egy-két dolog azért nagyon tetszett, például egy sima, elegáns vonalú öltözőasztal, formatervezett petróleumlámpával a tükör előtt.

Aztán szebbnél-szebb zsebórákat csodáltam meg, az egyikhez még felhúzó kulcs is oda volt erősítve. Ami viszont a kedvencem lett, az egy, XVII. századi, könyvformájú  úti óra volt. Ami biztos, az biztos alapon a fedelén egy napóra is található.

A múzeum előtt volt két fiatalember, akik valamiféle breaktáncot mutattak be, továbbá két tűzzsonglőr is. Egy élelmes kereskedő meg kipakolt egy csomó könyvet, hosszan nézegettem.

Aztán irány haza, nem mintha még nagyon álmos lettem volna, de ennyi látnivaló éppen elég egy napra. Ráadásul szerettem volna elérni az utolsó buszt, és ez sikerült is. Nagyon örültem, mert szinte minden buszon-villamoson sok olyan ember utazott, akik a belépésre jogosító karkötőt hordták. Ezek közül a legtöbb fiatal volt.