Mottó: „Az efféle összehasonlítgatás káros…” (Magyar Narancs)
Sok vadfarkas gyomra égő koporsója
Ormos Mária szerint a kommunizmusban „osztályellenség lett… minden másként író, alkotó, kutató, mint ahogyan azt Sztálin, illetve Zsdanov jónak és a szocializmust építő ország szempontjából üdvösnek vélte, hogy a szinte végtelen sort a háború után a »cionista« összeesküvőkkel zárják le. A fogalom mindenkori alkalmazása értelmében más-másrétegek, csoportok kerültek a kivégzőosztagok elé, börtönbe vagy táborba. Az összehasonlítás kedvéért érdemes megjegyezni…”
Itt megszakítom a professzor mondatát, ugyanis szerintem, ha nem is mindjárt az „összehasonlítás”, de mindenképp a tisztánlátás kedvéért érdemes megjegyeznünk (sőt jól megjegyeznünk!), Ormos Mária nem „összehasonlítgatás”-ról beszél, híven Kálmán C. György intelméhez, ti. Ormos Mária is olvasta a Magyar Narancsban: az összehasonlítgatás káros. Ezért a neves történészprofesszor – értelemszerűen – „összehasonlítás”-t végez a könyvben, vagyis stilárisan mellőzi a gyakorítást (egyébként erre kapta a Pulitzer-díjat), s joggal mellőzi, hisz’ nem csak ő, mindenki tudja: az összehasonlítás nem káros. Csak az összehasonlítgatás káros, s ami nem egyéb nyelvtanilag, mint ismételt (legalább naponta négyszeri) összehasonlítás (étkezés után!). Ezt ne feledjük!
Tehát, immár tisztán látván a probléma lényegét, kezdjük elölről a Széchenyi-díjasan professzori mondatot: „Az összehasonlítás [és nem gatás!] kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a szovjet táborok jellegében – a haláltábor kivételével, ami nem létezett – szintén volt egy bizonyos fokozatosság. Az egyszerű munkatáboroktól elkülönültek a büntetőtáborok, amelyeket többnyire Szibéria legzordonabb vidékein szerveztek meg. (Az utóbbiakon belül még további fokozatok is voltak.) Bár az ellátás többnyire mindenütt nyomorúságos volt (ebben voltak időszakos változások), a munkatáborokban fennállt a túlélés esélye, ami minimális volt a büntetőtáborok esetében. Noha tömeges kivégzésekre nemigen került sor (legfeljebb zendülés esetén), a hidegnek védtelenül kitett emberek többsége esetében a krónikus alultápláltság megtette a hatást a krematórium helyett is.”
Tehát a „balliberális” (értsd: formailag neofita, lényegileg ma is sztálinista) akadémikusprofesszor legszívesebben expressis verbis kimondaná, leírná: a rohadt kommunisták pontosan olyanok voltak, mint a nácik: nagyüzemileg irtották (volna) a „cionistákat”. Ormos (is) legszívesebben ezt mondaná, de – valami miatt – nem teszi. Hanem helyette differenciál az „összehasonlítás” során. Mindenekelőtt leszögezi (mert ami tény az tény!), a kommunizmusban „nem létezett haláltábor”. Majd kifejti, hogy: a kommunizmusban létezett haláltábor. Így azonosítja (ügyesen) a kommunizmust a nácizmussal. Szakmai összehasonlítás révén, balliberális terminológiai trükkel, vagyis úgy, hogy az összehasonlítás (és nem gatás) során a náci megsemmisítő-tábort haláltábornak nevezi, a szovjet büntetőtábort pedig haláltábornak minősíti. Miközben persze jelzi (mert, ami tény, az tény!), illetve inkább sugallja (nyilván az összehasonlító egyértelműség kedvéért), hogy a szovjet haláltáborokban nem voltak gázkamrák, nem voltak krematóriumok. Ám gyorsan hozzáteszi – nehogy a Tőkéczki professzoroknak, Schmidt Mária professzoroknak, Baráth képviselőtársaknak csak egyetlen másodpercig is hiányérzetük legyen –, a kommunista „büntetőtáborok esetében minimális volt a túlélés esélye”. Megjegyzem, „minimális esély” Auschwitzban is adódott a túlélésre, vagyis ez sem döntő különbség, mi több – Ormos Mária szerint – a kommunizmusban tulajdonképpen nem is volt szükség gázkamrákra, a kommunizmusban éhen pusztították a rabokat. És a kommunizmusban krematóriumokra sem volt szükség, ti. a kommunizmusban termelt hullákat fölfalták a szibériai farkasok, na most mindezt a Pulitzer-díjas (értsd: stilárisan, publicisztikailag, irodalmilag vértehetségtelen) akadémikus így írja le: a kommunizmusban „a krónikus alultápláltság megtette a hatást a krematórium helyett is”. Mintha nem tudná: a „hideg” és a „krónikus alultápláltság” (miként amott a gázkamra!) az élőből halottat, míg a „krematórium” a hullából hamut és füstöt csinál. Ami persze csak a Pulitzer-díjat odaítélő bizottságot érdekli (senki mást!), ez voltaképpen elhanyagolható (technikai jellegű) különbség (egyébként a nőknek gender-specifikusan nincs érzékük az ilyesmihez, maximum a gázsparhelt lernijét tudják belobbantani, de leginkább a fakanál az a műszaki mechanizmus, amelyet még képesek valamelyest átlátni, így a bonyolult Auschwitzot is jobbára férfiak működtették, de, mondom, ennek messze nincs jelentősége), ti. a lényeg a „balliberális” történészprofesszorok számára: az uniszex összehasonlítás. És nem összehasonlítgatás.
Szerintem ez az alapkérdés: miért épp a nácizmussal hasonlítják (Kálmán C. György szerint hasonlítgatják) össze Ormos Máriáék, Karsai Lászlóék (egyébként maga Kálmán C. György is!) a „kommunizmust” (mely alatt részint a forradalmi erőszakot, részint a sztálini politikai gyilkosságokat értik)? Miért nem például a tizenötödik-tizenhatodik századi itáliai reneszánsszal hasonlítják össze? Persze nem pont úgy, ahogy az alábbi képen látható, mert ilyeténképpen egyszer már sikerült, ám Ungvári professzor szerint ennyi nem elég.
Ez kevés. Tudniillik Ungvári professzor azt mondta a tévében, hogy: „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”
Rendben van, ha valóban „lehet” (márpedig, ha Ungvári professzor mondja, akkor valóban lehet), nem bánom, kössünk bele! Sőt a többi harmincnyolcba is kössünk bele, úgy lesz az harminckilenc, csak viszont ebbe, a negyvenedikbe ne kössünk bele (szerintem), merthogy ennek pontosan ott a helye, ahol van! Inkább nagyítsuk ki! Nagyítsuk kódex-méretűvé, hogy akár az enyimét is betakarhassa nagyságrendileg, persze nem mindegy, kinek a kezében (válasszunk hozzá valakit!).
A kérdés továbbra is így hangzik: miért épp Auschwitzcal, s mért nem, mondjuk, Firenzével történik az „összehasonlítgatás”?
A válasz: megvan az oka. Túl azon, hogy olyan buták ezek az emberek, akár a bolsi-birkenaui kápó-kancsuka. Tökéletesen jellemzi őket Ormos akadémikus összehasonlítása (s nem összehasonlítgatása, ugyanis a többi összehasonlítás nem ebben, hanem a többi mondatában olvasható). Szóval, a professzor szerint „a szovjet táborok jellegében – a haláltábor kivételével, ami nem létezett – szintén volt egy bizonyos fokozatosság. Az egyszerű munkatáboroktól elkülönültek a büntetőtáborok”.
Hát igen, ezért érdemes egy híresen akadémikus történészprofesszor szövegeit olvas(gat)nunk! Megtudhat(gat)juk a tudós tényközlésekből, például, hogy a náci birodalomban is, a komonista birodalomban is pontosan az történgetett, ami történgetett bárhol a világon. Már persze ott, ahol voltak, vannak „munkatáborok”: átnevelőtáborok, munkaterápiás kényszertáborok (ne feledjük, az ún. „Demokratikus Pszichiátria Mozgalom” – a freudi individualista ihletés nyomán – csak a huszadik század második felében kapott lábra!), továbbá: fogolytáborok, laktanyák, zárdák, rezervátumok, továbbá: önkéntes építőtáborok, gyűjtőtáborok, kibucok (héberből: összegyűjtések, csoportosítások), továbbá: „Fidesz-féle munkatáborok” stb. Vagyis: a „munkatáborok” mindenhol „elkülönülnek” a „büntetőtáboroktól”. Amerikában is. S ami óhatatlanul azt jelenti, hogy marad a kérdés: Kálmán C. Györgyék (vs. Schmidt Máriáék) miért épp a náci-kommunista munkatáborok és büntetőtáborok „elkülönülésének” hasonlatosságára, egyezőségére mutat(gat)nak rá leleményesen, vagyis úgy, hogy a munkatáborok és büntetőtáborok „elkülönüléséről” süketelgetnek, például a Magyar Narancs (szintén „ügyesen”) ezen szavakkal hadoválgat: „Párizsban megjelent egy – neves és kevésbé neves – történészek által kiadott tanulmánykötet a bolsevizmus által okozott emberi és anyagi veszteségekről (a 2000-es magyar kiadás címe: A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás). Bár a szerzők – egyébként okkal – hiánypótlónak szánták a kötetet”.
„Okkal” – írja Kálmán C. György. Hogyne. Azoknak – a Kálmán C. Györgyöknek – „okkal”, akik kizárólag a „fekete” dolgokon, csak a „bűntényeken”, csak a „terrorokon”, csak a „megtorlásokon” szeretnek csámcsogni, hüledezni. Magyarán: a „feketekönyv” olyan, mint az „aranykönyv”. Tökben. Az efféle „szakmunka”, sajátos módon, ha amúgy tényszerűen pontos, hiánytalan, tárgyszerű stb., akkor is torzít. Mert a valódi történész szakszerű munkájának még a címe sem lehet bombasztikus.
Miközben, nem gyxőzöm hangsúlyozni, a kérdés így hangzik: Ormos Máriáék a komonizmust miért épp Auschwitzcal, s miért nem (például) Firenzével hasonlítgatják össze?
Szívesen válaszolgatok a kérdésre, de már csak legközelebb.
