A posztmodern servietta-lovagina

 

 

Már egészen fiatalon okos voltam. Nagyjából ilyen:

 

 

És szép. Persze nem annyira szép, mint most, ámde szívdöglesztő kuglifej, ez tény.

 

 

Megmondom úgy, ahogy van, ti. nincs ezen semmi takargatnivaló: amióta élek, imádnak a nők. Ámde mégis: csak akkor kezdtek el vonzódni hozzám igazán (értsd: testestül-lelkestül) – nyilván már egy maghatározott életkoron túl –, mikor megtudták, hogy jelentékeny (átlagban 40 fő körüli) dolgozólétszám s egy szintén számottevő anyagi bázis (főként pénzforrás) fölött rendelkezem viszonylag nagymérvű hatalommal. Ha ez kiderült rólam (márpedig időnek múltán egészen könnyen kiderült, ti. magam terjesztettem magamról), bizony, még a legjelesebb csajok is egymással versengve igyekeztek velem párzani. Szinte bárhol és bármikor. (Nem véletlenül használom a kissé rusztikusan hangzó „párzás” kifejezést, később kiderül, miért.) Mindez tehát részint személyes tapasztalat, részint az etológia tudománya által is megfelelően alá van alátámasztva.

 

Vágó Márta írja híres könyvében: „Emlékszem, hogy [József Attilát] magas, kissé marcona, fekete, markáns ifjúnak képzeltem, és kissé féltem is tőle. Már a legtöbb vendég ott volt, teáztunk, amikor a csengő újra szólt. – Biztosan Attila – mondta Komor Bandi… A szobalány teát szolgált fel, kimentem ajtót nyitni. A marcona, markáns, magas fekete ifjú helyett Attilka sápadt arca, leszegett feje, szöghaja, vékony, kopott ruhás figurája, furcsa, oldalgó mozdulattal fordult az ajtónyílás felé… A durva metszésű, kissé groteszk orr, a túlméretezett száj akkor még nem tűnt fel nekem, inkább elmosódottnak, fakónak láttam az arcát a markáns fekete helyett.”

Mármost a nő pontosan (értsd: ösztönösen) tudja: a „sápadt, elmosódott, fakó arcú” férfival nem szabad párzani. Tilos! Ivari közösülés céljából a férfi legyen fekete, markáns és kissé marcona. Külsőleg. Ami viszont önmagában véve nem elég, noha valami fontosat, lényegit már jelez. Lám, még egy feminista-kékharisnya számára is. Vágó Márta nem véletlenül írja később (ugyanazon könyvében): „egyedül zokogtam a szobámban, amikor apám beszólt, hogy menjek át hozzá. Ágyban volt már. – Na, gyere, ülj ide mellém. – Fölmásztam az ágyra és odakucorodtam mellé, széles derekának támaszkodva. Ő arról kezdett beszélni, hogy Attilából sohasem lesz támasz, gyönge kis ember stb. Közben éreztem az ő vízszintes, erős, hatalmas derekának támasztékát, a biztonságot és nyugalmat, ami egész lényéből sugárzott”.

 

 

Börcsök Mária szintén amazon, neves irodalomtanár (dilettáns költő stb.), ő így látja a problémát híres feminista könyvében: „Gyömrői Edit… tulajdonképpen az egyetlen nő volt, aki visszautasította [József Attilát]. A többiek – a közhittel ellentétben – mindnyájan viszontszerették. Pedig – a híres, Petőfire emlékeztető portrét kivéve – én nem találom egyetlen fényképen sem jóképűnek.”

 

Lám-lám, még a hős feminista sem tudja, hogy mi az valójában, ami döntő számára (általában a nő számára); én megmondom: nem a „jóképűség” (akkor ugyanis minden nő értem esengne!), a „jóképűség” esetleg jelzésértékű lehet.

 

A nőnek persze tetszik az esztétikus (értsd: „magas, markáns, fekete, kissé marcona”, „jóképű” stb.), továbbá az okos, tudós, bölcs férfi, ámde mikor? Csakis akkor (nem én mondom, Vágó Márta írja), ha a nő a férfi „vízszintes, erős, hatalmas derekának támasztékát” is érzi (s az sem baj, ha bájosan oidipuszi viszonylatban), mert pontosan ez a lényeg: a biológia fölött még a nőnek sincs hatalma. Azért általánosítok (túl a személyes tapasztalataimon), mert Vágó Márta idézett szövegét több pszichológus, illetve pszichologizáló női elme (pl. Nemes Lívia, Valachi Anna, Beney Zsuzsa, Börcsök Mária) nyugtázta, sőt, mint látjuk, a vizuális Börcsök még rá is tromfol Vágó Márta specifikus jellemzésére.

 

 

A nőnek – általában – tetszik a szép és okos férfi, de csakis akkor vonzódik hozzá originális nőként, ha a férfi külső-belső adottságait hatalommá tudja konvertálni. Nagyon fontos: nem pusztán pénzzé, hanem par excellence hatalommá. Gyönge mítosz, hogy a nő „pénzéhes”, „a gazdag pasikhoz vonzódik” stb., ti. a pénz önmagában és lényegileg éppúgy nem ér semmit, mint az impotens szépség és okosság. Mert mi a nő számára a döntő? Életképes ivadék nemzése. S ami a hímet nem érdekli különösképpen (megkockáztatom: egyáltalán nem), a férfi Krőzusként szórja, pazarolja spermáit, amerre áll (s ameddig áll), egyébként így van ezzel a kankutya is (miközben nem szégyelli magát miatta!), míg viszont a szuka könyörtelenül, olykor véresen marja el magától a gyönge hímet.

 

babarczyeszter válasz | 2009.03.20 11:57:43 (13353)

Kedves EG, kérlek, fogadd mély együttérzésemet, hogy neked már nem áll fel...

Előzmény: cigányok ideje (13350)

 

Ez a döntő kérdés. Mindenekelőtt alakilag a puszta tény: föláll (vagy nem áll?), illetve hogy tartalmilag mi kikerekedik ki majd a dologból? A nő számára a férfi – valójában – részint a párzási potenciáljával, részint a szaporodási minőségével azonos. Ne legyen félreértés, nem csak a Babarczy Eszter-féle értelmieskedő sznobok, hanem a valódi entellektüel csajok számára is (vö. Beauvoire vallomásával), na most, ez utóbbiak annyiban különböznek a zsigeri matrónáktól, hogy nem élből kérdeznek rá (a fórumon) valamely kiszaszerolt hímrépa állagára, hanem náluk (valahogyan) intellektualizálódik az ősi ösztön.

 

A nő szereti a pénzt, a sok pénzt (abból vásárol új ruhát, parfümöt stb.), ám az anyagi forrás csak kellék. Illetve kifejeződése annak az erőnek, amely – olykor – a pénztelenséget is hatalommá változtatja. A nő számára ez a legfontosabb férfitulajdonság, ti. a nő lényegileg darwinista, így hát (az „On the Origin of Species by Means of Natural Selection, or the Preservation of favoured races in the struggle for life” elve alapján) nem sokra tartja azt a hímet, amely szép is, magas is, marcona is (kissé), fekete is, markáns is, sőt okos is, ugyanakkor roppant mulya, pipogya, élhetetlen.

 

Hogy hová akarok kilyukadni? A keresztény mitológiához, melynek lényegéből szegény hülye Petri György egy árva szót sem értett annakidején, ezért próbálta meg kigúnyolni az ősasszony szentlélekkel való közösülésének mítoszát. Tudni kell: a valódi ősanya nem Éva, hanem Mária. Míg ugye Petri szerint „Zakatol a szentcsalád / Isten tömi Máriát”.

Szögezzük le: Petri „verse” többszörösen rossz, olyannyira, hogy messze nem minősül „A műalkotásnak”, mégpedig alapvetően azért, mert a „költő” az „apokrifnek” nevezett kvázi blaszfémia révén nem az általa vallásosnak hitt idiotizmust gúnyolja (nem gúnyol semmit, esetleg sajátmagát), hanem az van ugyebár, hogy Petri a biblikusan szublimált darwinizmusból nem ért egy gyönge hangot sem. Vagyishogy a „költő” itt is teljes tudatlanságról, művészi érzéketlenségről tesz mély tanúbizonyságot.

 

A Biblia nem csupán a vallásról szól, sőt elsősorrban nem arról, hanem az élet teljességéről. A Biblia szövegei paradigmatikusak, általános érvényűek, s ha ezt elfogadjuk, minden aggály nélkül megállapítható: a nőstény (a kutyanő éppúgy, mint az emberszuka) nem pusztán a nyers hímmel, hanem a (darwini) szentlélekkel is egyesül párzás közben! Hangsúlyozom: nemcsak a keresztény emberi lelkek teszik ezt, hanem az állatok is, még a legszégyenlősebb kutyák is (már amennyiben azok az ember közelében szocializálódó macskák közelében szocializálódnak), sőt főként a szekularizált, ateista nők azok, akik egészen szemérmetlenül pragmatikusak ebben vonatkozásban!

Kétségtelen, nem minden nő nyerhet el oly tökéletes férfipotenciált, mint amilyen én vagyok (példának okáért), vagyis olyat, akiben egyszerre van jelen az erő, szépség, okosság, továbbá a szentlélek, de minden nőnek szüksége van arra, hogy „sokasodás” közben – valamimód – a Hatalommal is egyesüljön. Ezért történik, hogy a nők – persze speciális, hisztérikus történelmi körülmények között, jobb híján, ám jellemzően – nem magát a Szentlélek-hatalmat, hanem annak „csak” képmását jelenítik meg hálószobájukban, kitüntetetten a párzó-nyoszolya fölött. Regős Sándor így emlékszik Brachfeld Sigfriedre: „Fred valamikor tizennyolc éves korában udvarolt egy német lánynak. Egyszer fölmentek a lány szüleihez, a lány lakására. Mentek be a lányszobába, ahova a szülők hálószobáján keresztül vezetett az út, és a hitvesi ágy fölött egy Hitler kép lógott. Ő azt mondta, hogy micsoda marhaság Hitlert kirakni a hitvesi ágy fölé. Másnap már Dachauban volt…”.

Méltánytalanul, ugyanis Brachfeld Sigfried nem tudhatta (mi már tudjuk), a kitűnő konferanszié nem egy „micsoda marhaságot” látott annakidején a hitvesi ágy fölött, ti. a német nők (és férfiak) hálószobájában részint a vallásosos révület kifejeződéseként, részint – s döntően – szexuál-szentlélekként, termékenyítő totemként volt jelen az Erő, a Hatalom, illetve annak képi mása. Mármost így volt ez – számos esetben – Magyarországon is. Nincs kizárva, hogy maga Ormos Mária is Rákosi „kuglifeje” alatt koitált (nem egyszer, nem kétszer), hisz’ mi mással volna magyarázható az a radikálisan primitív düh, amely ma is elő-előtör e női entellektüelből, olykor a nagynyilvánosság előtt; jól látható: ma sem képes igazán uralkodni atavisztikus női ösztönein. Pedig hát, nem ártana, szerintem, legalább alkalmanként, legalább akkor, amikor a tévében szerepel.

Nagyon valószínű: Ormos Mária számára is Rákosi volt a Férfi. Az Erő. A Hatalom. Függetlenül a diktátor konkrét kinézetétől. Ezért lehetséges, hogy Ormos Mária manapság Rákosiban nem annyira a rossz, gonosz stb. politikust, ideológust, pártvezetőt, mint inkább a hasznavehetetlen Férfit, a levitézlett, kiselejteződött Hatalomhímet átkozza, becsmérli. Nyilván öntudatlanul, ösztönösen, „öregecskedő” (már-már vénecskedő) emberszukaként vicsorog a koszlott, erejét, hatalmát vesztett, bukott, a virtuális-szentlélek-párzásra is alkalmatlannak mutatkozó nagyhímre. Vagy pedig arról van szó, hogy Ormos Mária „elitentellektüel” elméje még egy szimpla banalitás befogadásához sem elegendő; a közhely szerint nem a külcsín teszi a diktátort, hanem fordítva: jellemzően a diktátor válik szépségideállá.

 

 

Valószerűtlen púpot a háton

valószerűvé tenni kell,

méghozzá úgy, hogy világnak hátát

hajlítni kell egy púpig el.

És ha e gigászi gerinc is hajlik,

Richárdnak púpja nagy mintát követ,

meggörbedt időben meggörbedt férfi

legelső divat ím így lehet.

Viszkető háttal bámuljuk Őt,

idők hajlását felismerőt,

mert Richard király a nagy vég előtt

négy felvonásra divatba jött.

E kies hazában mutass nekem

egy oly nagy ravaszt, mint Shakespeare William,

E kies hazában mutass nekem

egy oly nagy ravaszt, mint Shakespeare William

 

Thomas Mann így mutatja be Ormos Mário esztétikai metamorfózisát, illetve ATV-beli szereplését: „De ez a Silvestra, a te Silvestrád, no, szólj már, ez azután a lány, mi? Valódi kincs! Elszorul az ember szíve, ha járni, nevetni vagy csak lélegzeni is látja, olyan elragadó. És a kerek karja, amikor mos, és a fejét hátraveti, s a haját kirázza homlokából! Földre szállott angyal!

 

 

Mario előreszegezett nyakkal mered a varázslóra. Mintha elfelejtette volna, hol van, s hogy közönség is van jelen. Szeme körül megnagyobbodtak a vörös foltok, mintha festve lettek volna arcára. Ritkán láttam ilyesmit. Vastag ajka megnyílt.

 

– És ez az angyal okoz neked gondot – folytatta Cipolla –, vagy jobban mondva, emiatt csinálsz gondot magadnak... Ez különbség, kedvesem, igen nagy különbség, hidd el nekem! A szerelemben adódnak félreértések, mondhatni, sehol sem olyan gyakoriak a félreértések, mint ezen a téren. Azt gondolod talán: mit ért az a Cipolla a szerelemhez, a maga csekély testi hibájával? Tévedés, nagyon is jól ért hozzá, átfogó és alapos módon ért hozzá, ajánlatos szerelmi ügyekben meghallgatni tanácsát! No de hagyjuk Cipollát, hagyjuk őt ki egészen a játékból, s gondoljunk csupán Silvestrára, a te elragadó Silvestrádra! Micsoda? Talán holmi kukorékoló kakast helyez fölébed, és az vidáman kacag, amíg te sírsz? Fölébed, egy ilyen jóérzésű és megnyerő ifjú fölé? Ez igazán nem valószínű, ez lehetetlen, ezt mi jobban tudjuk, mármint Cipolla és a kislány. Ha én a helyére képzelem magam, látod, és választanom kell egy olyan szutykos fajankó, egy olyan ostoba kecsege, egy olyan tengerimalac és egy Mario, egy serviettalovag között, aki finom uraságok közt mozog, aki fürgén frissítőket szolgál fel az idegeneknek, s igaz, forró érzéssel szeret engem – esküszöm, szívemnek nem nehéz a választás, s nincs kétségem, hogy kinek kell adnom, hogy pirulva kinek adtam már régen egyes-egyedül. Ideje, hogy lásd és megértsd ezt, szívem választottja! Ideje, hogy láss és megismerj, Mario, kedvesem... Mondd, ki vagyok én?

 

 

Borzalmas volt, amint a képmutató ott édeskedett, kacéran vonogatta ferde vállát, epekedve meresztette táskás szemét, és édeskés mosollyal mutogatta szálkás fogait. Ah, és mi lett a mi Mariónkból szédítő szavai közben? Nehezemre esik elmondani, mint ahogy nehezemre esett látni is, mert az a legbensőbb érzések kiszolgáltatása, az elcsüggedt és őrületben fölizzó szenvedély világ elé tárása volt. Kezét összekulcsolta ajka előtt, válla mély zihálással süllyedt és emelkedett. Boldogságában nyilván nem hitt szemének és fülének, s éppen csak azt az egyet felejtette el, hogy valóban nem volna szabad nekik hinnie. – Silvestra! – lihegte leigázottan, keble legmélyéből.

 

 

– Csókolj meg – mondta a púpos. – Hidd el, szabad. Szeretlek. Csókolj meg itt – s mutatóujja hegyével, kezét, karját s kisujját szétterpesztve, arcára mutatott, szájához közel. S Mario hozzáhajolt, és megcsókolta.

 

A teremben mély csönd lett. A pillanat fura, iszonyú és izgalmas volt – Mario üdvözült boldogságának pillanata. E rövid s kínos percben, mialatt a boldogság és az illúzió minden lehető vonatkozása megragadta a lelkeket, nem mindjárt kezdetben, hanem nyomban Mario ajkának szomorú s groteszk egyesülése után a förtelmes hússal, mely alácsúszott csókjának, a giovanotto kacagása hangzott föl bal felől, egyedül szakadva ki a feszültségből, durván, kárörvendően és mégis, nagyon kellene csalódnom, ha nem a szánalom együtthangzásával ennyi álomködös balság iránt, ha nem a "Poveretto!" kiáltás mellékzengésével, amelyet a varázsló az imént rossz helyre irányítottnak jelentett ki, s a maga számára igényelt.

 

 

Ugyanekkor azonban – a kacagás még tartott – a nyilvános csókkal illetett cavaliere titkon, a szék lába mellett megsuhintotta ostorát, és Mario fölriadva, hátratántorodott. Állt és bámult, hátrahajló testtel, két kezét megcsúfolt ajkára szorította, egyiket a másik fölé, azután öklével többször a halántékára csapott, megfordult, s miközben a teremben zúgott a taps, és Cipolla ölébe kulcsolt kézzel, vállrezegtetve, hangtalanul nevetett, lerohant a lépcsőn. Lenn, még teljes lendületben, lábát szétvetve hirtelen megfordult, karját előrelendítette, és két laposan lecsapó dördülés hasította át a tetszészajt és nevetést.”

 

Nos, e Thomas Mann-i „Maria-utó-dördülés” verbálisan így hangzott el az ATV stúdiójában: a cavaliere egy népet taszító „kuglifej”, „csúnya tojásfej”, nem „rendes magyar arc”.