Ének a kuglimezőn

 

 

Mint tudjuk, Ormos Mária akadémikus történész. Széchenyi-, középkereszt-csillag- s még számtalan díjas tudósprofesszor. Aki szerint a magyar nép már 1953-ban teljes (de minimum kétharmados) társadalmi egységet mutatott, vagyis az egységesen föllélegző nemzet egységes kebeléből egységesen szakadt ki az össznemzeti sóhaj: „végre, végre, vége már, nem kell többé a kuglifej csúnya tojásfejét bámulnunk, helyette nézhetjük Nagy Imre rendes magyar arcát – s ez már maga a Mennyország!”. Tegyük hozzá: Ormos Mária Pulitzer-díjas entellektüel, nyilván azért kapott újságírói díjat (is), mert állhatatosan terjeszti az efféle gennyes-gilvásan rasszista nyalánkságait.

Egyébként a szakmára nézve is szégyen Ormos Mária idézett kijelentése. Ha történetesen történész volnék, bizony, szamuráji szenvedéllyel szúrnám szökön magam (banzai!), képtelen volnék elviselni generált fizikai fájdalom nélkül, hogy a céhemben egyáltalán megmaradhat ilyen „mester”, ráadásul kitüntetésekkel elhalmozva, válltól vagináig, rendes magyar felszőrzettől rendes magyar alszőrzetig ordózva.

Kérem, bármely dilettáns újságíró, műsorvezető (Hajas Henrik, vagy bárki) állíthatja (ti. épp azért, mert dilettáns), hogy a közvélemény szemében leváltották Rákosit 1953 nyarán, ilyet bárki mondhat, egyedül a történész nem, s különösen nem az a szakember, aki felnőtt fejjel, pártag „entellektüelként” élte át a tárgyalt időszakot.

Rákosit valóban „leváltották”. Hruscsovék. Sub rosa értelemszerűen! Rákosit valóban megfosztották hatalmának egy (nem csekély) részétől, ami viszont éppen nem azt jelenti, hogy Rákosi „kuglifejét” tüntették volna el a színtérről. Sőt! Rákosi 1953-ban „önkritikát gyakorol”, amelyről viszont Gerő Ernőn és Farkas Mihályon kívül egyedül Ormos Mária tudott, ő pedig – fegyelmezett párttag lévén – nem mondta el senkinek. Ez történelmi tény. Rákosi (hatalma-jelenléte) a közvélemény szemében jottányit sem változott. Mérvadó elemzők állítják: az 1953-as kormány-program későbbi bukásának egyik döntő oka az a kommunikációs hiba, mely szerint az előterjesztést nem Nagy Imre, hanem úgymond „a Párt programjaként” ismerte meg az ország. Egyébként ezt állították a sztálinisták is, ellenkező előjellel: „nem kellett volna a Pártnak fölvállalnia az ellenforradalmi programot” stb., ugyanis a „Pártnak” (mely a közvélemény szemében továbbra is a valódi főhatalom) „Kuglifej” elvtárs maradt a vezetője. Magyarán: a történelemprofesszor mai értékítéletét vetíti vissza, s láttatja azt történelmi tényként a televízió nézőivel. Ráadásul Ormos ítélete bárgyún leegyszerűsítő, megkockáztatom, teljes húgyagyúságra vall: Rákosi gonosz, ergo csúnya, Nagy Imre jó, ergo ő az esztétikus.

Hogyne, a mesében, a rút boszorkány, az iszonyú sárkány, illetve a szép, bátor, leleményes magyar királyfi történetében.

Tehát plusz még egy nagy Pulitzer-díjat a történésznek! Vizuál-Pulitzer-díjat!

 

Vegyük a tények esztétikai vonatkozásait, illetve vegyük az esztétikai mozzanatokat mint tényeket!

Rákosiról is (mint bárkiről) készültek jobb, készültek gyöngébb, sikerületlenebb fotók, s nyilván a jobbak jelentek meg a sajtóban. Rákosinak „tipikusan”, „átlagosan” ilyen volt a feje:

 

 

Szép? Csúnya? Milyen?

Valamilyen.

A Pulitzer-díjas stiliszta „kuglifej”-nek, „tojásfej”-nek nevezi; pulitzerileg (publicisztikailag) helytelenül, ti. az egyik szóösszetétel tökfejet, a másik értelmiségit jelent, vagyis a helyes kifejezés: golyófej. Illetve, hogy Ormos Mária is örüljön, mondjuk így: nem gój-jófely! Esetleg (további urbánus-entellektüel-női ízlés szerint) seggig érő homlok, vagy pedig: a bőrhajú zsarnok maceszgombóccal fésülködik, vs. egyszerűen csak: egy kopasz zsidó.

Na most, a Rákosiról készült propaganda-kép így fest:

 

 

Ezt a fényképet már Hajas Henrik is kommentálta a tévében, szó szerint idézem: „Jézusmáriám! Rákosi a búzakalásszal!”

Hát igen, lehet szűzmáriázni, jézusmáriázni, úristenezni, s ami ugye különösen hiteles egy katolikusan világszép média-vicsorgó szájából (vö. „nevét hiába fel ne vedd”), ugyanakkor ne feledjük: Hajas Henrik annakidején idülten lambadázott a tévében! Forró Tamással együtt lambadázott, mintegy duplikált Gyurcsányként, ráadásul a nagynyilvánosság előtt (Gyurcsány legalább fél/privátim vonaglott anno macsó miniszterelnökként). Nota bene Hajas Henrik okádék-pezsgő-szín közszolgálati egyen-zakóban lambadázott, nem hazudok, magam láttam: tánc közben obligát médiaszukát nyálazgatott, két műbőr-stúdiófotel közé tolulva riszálta hájas valagát (vesd össze), noha az is igaz, búzakalász nem volt a kezében. Mindegy, a lényeg, hogy Hajas Henrik is rendes magyar arc, rendes-magyarosan-esztétikus médiaszereplő, így joggal gúnyolódhat, vihoghat Rákosi Mátyás kalászos fényképén, ám mindennek – furcsamód – még sincs jelentősége, ugyanis az idézett Rákosi-fotó esztétikailag, sajnos, telitalálat. Művészi erejű alkotás (egy magyar Riefensthal készíthette, hiszen mint tudjuk, a német filmrendező is „levágta” Hitler fejének fölső részét stb.), ezáltal a mű propagandaértéke: maximális. A képen az ősi magyar föld szülötte, a magyar nép hű fia (egyszersmind édesapja) látható; plebejus államférfi; ki értéssel, gyöngéden, szeretettel tekint a magyar földben termett: magyar-dolgos, magyar-paraszti kéz vetette, magyar napsugár érlelte magyar búzakalászra. Mármost az öntudatosan rózsadombi, pökhendisen újlipótvárosi Hajas Henrikek (s a még náluk is hajasabb Ormos Máriák), jó szokásuk szrerint, vihoghatnak-gúnyolódhatnak annyit, amennyi épp a rendes magyar-bőr-ábrázatukra ráfér, ti. ezzel csak azt bizonyítják (újfent), hogy mindenoldalúan tehetségtelenek. Dilettánsak. Ön-Pulitzer-díjasok. Nem a teljesítményükre, hanem az ún. „sikereikre” büszkék, s ami azért van, mert a sikereiket nem az intellektuális képességük, hanem a gátlástalanságuk determinálja. Jobbára. Némelyeknél (pl. Heller Ágnesnél) teljes mértékben. Kérdezem, mikor mondta bármelyikük is: „igazam volt”!? Ki tud ilyet idézni, bármelyiküktől? Senki. Ezek az emberek ugyanis a „tévedés jogából” élnek. Büszkék rá, hogy soha nincs igazuk, nem is törekednek igazságok megfogalmazására (arra sem, hogy igazat mondjanak), hanem ún. „relatív igazságok”, „saját igazságok” dagasztásával kábítják, majd tüntetik ki – egymást. Anno a „kommunista” párt „holdudvarában”, ma jobbára a „liberálisok” között.

 

Joggal vetődik föl a kérdés: Ormos Mária 1951-ben miért tolakodott az MDP-be? Egyértelmű a válasz: akkoriban ugyanis a Rákosinak még volt haja. Dúsan lobogó lobonca. Mely hajkorona 1952-ben kihullott, mind egy szálig, így aztán 1953-ban Ormos Mária is együtt tapsolt, együtt éljenzett a megkönnyebbült magyar néptömegekkel: „Hurrá, éljen, eltűnt a kuglifej, s rendes magyar arc került a helyébe!”.

Világos, de vajon melyik arc a három közül? 

 

A baloldali Nagy Imre, a jobboldali Donáth. A középső: Péter Gábor. Neki van a legtöbb haja. A bajusz secko jedno!

 

 

Ez pedig a deli-sudár Rajk László, híresen vonzó férfi. Nem volt bajusza, ennek ellenére kinyírták a „csúnya tojásfejek” (1949-ben), míg Ormos Máriának, sajnos, csak két év multával sikerült bekönyökölnie magát abba a Pártba, amelyben akkorra már jó fejlett tirannusnak számított a rusnya Rákosi.

Döntő kérdés: vajon miért éppen Ormos Máriának tetszett a „csúnya tojásfej”, ti. Ormoson kívül senkinek sem tetszett?!

Én tudom a választ. Írok is majd róla egy elragadóan szexista-mélylélektani elemzést.