A valóság nehéz nyomait követve
önnönmagadra, eredetedre
tekints alá itt!

 

 

Heller Ágnesnek sikerült alátekintenie. Önmagára. Le. Egészen mélyen. Bár, az is igaz, ha Heller önmagára tekint, akkor nem alá, hanem horizontálisan tekint, ő ugyanis eredetében egyazon szellemi síkon leledzik. Heller, mint tudjuk, már négyévesen kész filozófus. Csak akkor ezt még nem tudta, miként lényegileg azóta sem tud semmit, legalábbis saját vallomása szerint: „Most jöttem rá, hogy egész életemben Auschwitzot és a Gulagot akartam megérteni”.

 

Erre most jött rá. Idáig nem tudta. Hogy mit akart megérteni. Mert ilyen a „filozófuszseni”.

Sóhajthat keservest, mondjuk, egy pudvás átlag-öregasszony: „most jöttem rá, hogy valójában az Ödönkét szerettem egész életemben”! Jó, de mi köze ennek a filozófiához?

Másik alapkérdés: Heller miért egyedül igyekezett megérteni Auschwitzot, miért nem kért segítséget, mért nem kérdezte meg egy férfitől, például Hermanntól: „Pista, mondd már el nekem, mi ez az egész?!”. Mert, amennyire ismerem Hermannt, főként a TIT-ben kifejtett (alap)ismeretterjesztő munkásságát, nyugodt lélekkel kijelenthető: a férfi szívesen válaszolt volna a kérdésre. És szükség is lett volna rá (némi szellemi eligazításra), Heller ugyanis – magától – még annyit sem értett meg („egész életében”), hogy ha helyteleníti Auschwitz „relativizálását”, akkor legalább neki nem kéne „Auschwitzot” „relativizálnia” (für alle Fälle), nem kéne összevissza kevergetnie azt pl. a „gulag” fogalmával. Persze a Magyar Narancs is bőszülten hörög, mondván: a Terror Házában szánalmasan „relativizálnak” a rosszak és a szánalmasak: „A legszánalmasabb e téren a hullák mennyiségének számháborúja… Az efféle összehasonlítgatás káros voltát legjobban az mutatja, hogy – akarva, akaratlan – felmentést kap a révén bárki, aki már nem a szenvedések, hanem a gyűlölködés történetét írja”.

 

Mármost a „gyűlölködés története” mentálisan a primitivizálással kezdődik. Nem a Magyar Naranccsal, s még csak nem is Hellerrel, ti. a „nagyasszony” maga is szedte valahonnan zseniális filozófiáját, így Hellerék „csupán” a permanens lepusztultság-állapot posztmodern megtestesülései, egy-egy mondatuk egy-egy pillanatfelvétel a szellemtörténetről, valamely „unikális” megállapításukkal egyszerre tekintenek önmaguk alá is, fölé is. Olykor pedig bele, egyenesen a tudás legközepébe: „A Gulag egy politikai mítosz – a totális társadalom metaforája. S ennyiben a Gulag-metafora a nácizmust is magába foglalja – a holocaust kivételével”.

 

Hoppá! Itt két „originális” dolgot állít hirtelen a „filozófia nagyasszonya”: (1) a sztálini rendszer par excellence náci rezsim, illetve (2) Heller (szövege) szerint a par excellence nácizmus nem szükségképpen vezet Auschwitzhoz. Ezt állítja a zseni, tessék elolvasni! Mert vagy nem tudja, hogy a sztálini rendszer (mint par excellence náci szisztéma) nem torkollott Auschwitzba, noha lett volna rá idő fennállásának cca. hét évtizede során, vagy azt hiszi, hogy létezik náci modell Auschwitz nélkül is. (Hack Péter szerint már a kommersz náci-beszéd is uszítás, „Auschwitzhoz” vezet.)

Itt tehát jól láthat: a „filozófuszseninek” gőze nincs arról, mi a különbség a nácizmus és a fasizmus között, nyilvánvaló, Heller is a „faszicsta komonyizmusról” akart volna valamit hadoválni (a sok hasonló fazon közt elvegyülve és kiválva), ám még így is szánalmas maradt, ti. attól, hogy valami hasonlít a fasizmusra, még nem szükségképpen az. Csak akkor fasizmus a dolog, ha egészében is, részeiben is azonos a fasizmussal.

A kérdés egyszerű: a Sztálin nevével fémjelzett történelmi képződmény (amelyet egyébként Hellerék kommunizmusnak neveznek) fasizmus, vagy sem? Egyszerű a kérdés, egyszerű a válasz. Illetve egyszerű volna. Csak tudni kéne hozzá, egyrészt, hogy mi a fasizmus (s nem keverni azt a szegény nácizmussal például), másrészt ismerni kellene az ún. sztálinizmus történetét. Méghozzá igen behatóan. Ilyen egyszerű: tudni, ismerni. Amivel szemben viszont Heller tudatlan is, korlátolt is. Ezért történik meg mindegyre, hogy a fecsegő Heller Ágnes csak a maga által fölvetett hamis kérdésekre képes (hamisan) „válaszolni”. Például: „a Gulag-metafora a nácizmust is magába foglalja – a holocaust kivételével”.

 

Mit jelent ez? Azt mindenképpen jelenti, hogy a „Gulag metafora” (amelyről egyébként szintén nem tudni, micsoda) több, mint „nácizmus” (értsd: fasizmus), hiszen azt „magába foglalja”, s nyilván nem a „holocaust”-tal több, merthogy azt viszont nem „foglalja magába”. Hanem? Akkor mi az, amivel több? Valami pozitívummal? Negatívummal?

 

Az autentikus válasz: Heller Ágnesnek egyetlen mondatát sem szabad komolyan venni. Még akkor sem (sőt akkor a kevésbé!), ha történetesen Hannah Arendt-re hivatkozik: „Talán Arendt volt az első…”

Ő volt az első. Jó, akkor hadd kérdezzem meg: a tudós-akadémikus, az „originális” és „unikális” professzor-nagyasszony vajon miért nem tudja, hogy végül is ki volt az első!? Arendt? Nem Arendt? (Arra persze Heller biztosan tökéletesen emlékszik, hogy amúgy a Béluska volt-e az első, vagy a Tamáska a szomszéd lépcsőházból, s hogy akkor éppen melyik bugyi volt rajta stb., az ilyesmit a nők nagyon meg tudják jegyezni.) És a tudományban? Tessék nekem elhinni, ez a filozófusi szakma egyik alapkérdése: valamely gondolat, tézis stb. honnan származik!? Ugyanis ennek ismerete nélkül nemhogy filozófus, de még filozófiatanár sem lehet valaki. Különösen akkor, ha a büszke „nagyasszony” még saját „originális” „filozófiájának” kulcsfogalmát, illetve annak eredetét, történetét sem ismeri (vö. „Filozófiám története”). Merthogy akkor mit ismer? Lényegében semmit. Talánkodik: „Talán Arendt volt az első, de ha nem az első, akkor is egyike az elsőknek, aki a holocaust, majd pedig a Gulág tényével szembesülve a gonosz ősrégi metafizikai és morálfilozófiai rejtélyét kezdte firtatni”.

 

Arendt „firtatni” kezdte a „rejtélyt”. Nem megfejteni, hanem feszegetni. Igen ám, csakhogy firtatni mindenki tud, ahhoz nem kell filozófusi diploma, sőt még közpénzből szétosztogatott milliárdok sem kellenek hozzá. Kérem, nem az a lopás lényegileg, ha jogot sértve herdál az állam, a politikus (ez lehet utólagos jogszabályalkotás kérdése is, lehet „oszt jónapot” kérdése is), hanem az a történelemfilozófiai értelemben vett lopás, ha nyilvánvaló dilettánsok, here-értelmiségiek zsebeit tömködik tele cinikusan a dolgozók, az adófizetők pénzével.

Már, hogy – Magyar Bálinték szerint – egy „filozófiazseninek” nem muszáj ismernie az anyanyelvét? Nem muszáj. Nem baj, hogyha a magyar nem megy neki, ám akkor írjon azon a nyelven, amelyet ismer, s fizessék azok, akik profitálnak a zsenialitásából! Mert az igaz, hogy a filozófia nem szépirodalom, ám a dolognak épp ez a furcsa sajátossága: a filozófiában a nyelv, a szó a legfontosabb eszköz, mégpedig azért, mert minden filozófiai fogalomnak (viszonylag) egyértelmű jelentéssel kell bírnia. Különben nem filozófiáról, hanem művészetről beszélünk, illetve olyan bölcseletről, amely művészi alakzatban (mint koherens egészben) jelenik meg.

Heller viszont nem Goethe, nem József Attila, csupán egy puffadt Csintalan Sándor, egy nyamvadt Faragó Vilmos által ostobán rajongott „filozófuszseni”. Nagyon nem ugyanaz, lássuk be!

Heller nem művészként, hanem szimpla dilettánsként keveri pl. a „kíváncsiskodás”, „kérdezősködés”, illetve a „gondolkodás” fogalmait, így aztán szükségképpen kutyulja a gulágot a nácizmussal, Auschwitzot a holokauszttal (egyébként ebben nincs egyedül), Sztálint Hitlerrel és így tovább, hogy legvégül a Magyar Narancsban Ara-Kovács Attila tökön döfje magát humanista ingerültségében, ő persze nem Hellerék, hanem csak a Schmidt Máriáék miatt, ti. az a helyzet, hogy még a Magyar Narancs sem ért ebből az egészből gyakorlatilag semmit.

 

 

Megfigyeltem, a legboborjánabb emberek alapjellemzője az a határozott meggyőződés, illetve annak még határozottabb hirdetése, hogy ők már messze túl vannak a logikán, a gondolkodáson (annak szükségességén), ők már régen túlléptek az értelem kocsmáján. És pontosan ezért alélnak el a fölfújt álzsenitől, ezért csapnak le a liberális és antiliberális pulykák (Almásiék, Ungváriék, Hankissék, Csintalanék) minden Heller-takonyra, ezért tartják e szimpla kékharisnyát a filozófiatudomány géniuszának (Hankissék hazaáruló zseninek). Merthogy a zsenik ugyebár nem gondolkodnak. Miért nem gondolkodnak? Mert zsenik. Hülyeség, amit Heller ír pl. a röstelkedő tengerimalacról? Nem hülyeség! Miért? Mert Heller zseni. Heller azért nem téved (írjon bármekkora és bármennyire nyilvánvaló baromságot), mert zseni. Mennél nagyobb marhaságot beszél, annál nyilvánvalóbb, hogy zseni. Miért? Merthogy Heller: zseni.

És nem inkább „meztelen” a zseni? – kérdezhetnénk. Nem meztelen! Nem és nem! Ráadásul épp elég az a kiszolgáltatott férfiszemnek, ha „csak” a hímkirály meztelen.

 

 

Képzeljük el, mi volna itt, ha a királynő is „új ruhában” jelenne meg! Vagy ami még ijesztőbb: baby-dollban.

Végül is mindegy, ti. maga a „filozófia” így hangzik: „A Stauffenberg család kiirtása, a politikai ellenfelek megkínzása, bebörtönzése a hitleri Németországban is a Gulag-mítoszhoz tartozik. Ez a politikai mítosz erőteljes, de nem bonyolult. A Gulagra küldték – többek között – azokat, akik másokat küldtek a Gulagra, akik viszont megint másokat küldtek vagy küldtek volna a Gulagra, ha előbb nem őket küldik oda. A későbbi DDR gyilkosok is koncentrációs táborokban senyvedtek, Kádár János is ült börtönben. A politikai szimbólumot fel kell fejteni, értelmezni, itt nem elég tudni és elgondolni”.

Ha viszont nem elég, s ha a filozófus ezért nem gondolkodik, hanem élből „fölfejteget” (ezt nyilván nem a főzőtanfolyamon, hanem a varrótanfolyamon tanulta a filozófus), akkor óhatatlanul jut oda, hogy kizárólag olyasmit igyekszik megfejteni („fölfejteni”), ami számára is érthető (legalábbis amiről azt hiszi, hogy érthető). Hisz’ aminek a magyarázata teljességgel elképzelhetetlen a „filozófuszseni” számára, azt ugyebár elég csak „tudni és elgondolni”. Na most, mindez a „filozófuszsenik” hablaty-nyelvéről magyarra fordítva így hangzik: „hát ez aztán már végképp fölfoghatatlan, erre már nincs magyarázat, itt már az Ősgonosz modern gonoszsága érhető tetten”. Ez a helleri érzület lényege, s amely szubsztancia eredeti helleri szavakkal kifejezve így hangzik: „A holocaust… nem politikai szimbólum, nem politikai mítosz. Itt, hogy Kertészhez térjek vissza megint, a bűnösök vannak az egyik oldalon, az ártatlan áldozatok a másikon. A jó és a gonosz élesen kettéválik. Káin megöli Ábelt, Heródes kardélre hányatja a betlehemi újszülötteket”.

 

Rendben van, de hogy jön ide éppen Káin? Ő adagolta be a Zyklon B-t?

Nem szólva arról, hogy Kertész regénye épp az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit Heller állít („a jó és a gonosz élesen kettéválik”), az író már a regény címével az olvasó szájába rágja: a műnek semmi köze semminő dogmához, doktrínához. Spiró „létfilozófiának” nevezi a Sorstalanságot, márpedig a létről való bölcselkedés nem azonos a „jó és a gonosz éles kettéválasztásával”.

Nem variálom hosszan (ma már közhelyek garmadájáról van szó), csupán néhány mondatot idézek a regényből: „Akkor még Lajos bácsi félrehívott, s pár komolyabb szót is váltott velem: a többi közt intett, ne feledjem, hogy a munkahelyen nem csupán magamat, hanem a zsidók egész közösségét képviselem, s hogy így miattuk is vigyáznom kell a magaviseletemre, mivel ebből most már őrájuk, mindőjükre nézve vonnak le ítéletet. Csakugyan, erre nem is gondoltam volna. De hát beláttam, persze, igaza lehet”.

 

Vagyis Heller azt állítja (mikor egyazon mondaton belül, egyazon vonatkozásban hivatkozik Kertészre és Heródesre), hogy a „Gonosz” tömeggyilkossága előtt a (kiirtandó) zsidóság nem tett egyebet, mint tisztelettudó, készséges „magaviseletre” intette önmagát a nyilvánvaló („élesen” megkülönböztetett) gyilkosaival (Heródesékkel) szemben. És lehet, hogy így történt, ám, hogy ennek Kertészhez nincs köze, az egészen biztos.

Heller: „a holocaust nem politikai szimbólum”. Ez is elképzelhető. De akkor megint csak azt mondom: nem Kertészre kell hivatkozni, ugyanis amit Gyula bácsi mond Köves Gyurinak, színtisztán politika. És pontosan ez az Auschwitz-jelenség megfejtésének, megértésének kulcsmozzanata, vagyis: nem a „Gonosz” (még kevésbé annak „éles kettéválasztása a jótól”), hanem az eszmélet nélküli megadás, az öntudatlan önfeladás léte, menekvő elszenvedése a valódi magyarázat. Igen röstellem a dolgot, de – Heller miatt – muszáj ócska közhelyeket sorjáznom. Auschwitz, a kertészi lényeget tekintve, semmiben sem különbözik az élet egyéb (jó és rossz) jelenségeitől.

Mi vezet Auschwitzhoz? Ez a kérdés. A regény válasza: olyan út, amely bármihez vezethet. Milyen ez az út? Definiálhatatlan. Kertésszel szólva: sorstalan. Vagyis legjobb esetben is csak az út két széle látható (valamennyire), az eleje már kevésbé, míg a vége semmiképpen sem. A sors legvégét (minden előre megszívlelendő tanulságával együtt) csak Lengyel László láthatja – „fordított Cassandraként” (©Toj.G.M).

A szophoklészi értelemben vett sorsnak van ismert (illetve megismerendő) eleje, közepe, vége (Oidipusz király), míg a kertészi sorstalanságban nem firtatjuk a sorsot, eleve vakon botorkálunk benne, esetleg a következő lépést ismerjük, de általában azt sem. Megyünk, ahová visznek. Olykor marhavagonokból összekapcsolt vonatszerelvényeken.

Auschwitz „csak” annyiban specifikus, amiként Kertész láttatja: a morálnak Auschwitzhoz nincs köze, Auschwitz túl van az erkölcsön. Intellektuálisan pedig abszolút közhely. Tehát nem a „gonosz a banális” (miként Arendt és Heller állítják), hanem a „jó és a gonosz” „éles” (értsd: primitív) szembeállítása az üres, terméketlen banalitás, vagyis tökéletesen igaza van Kertész Imrének: Auschwitz autentikusan (Kertésznél: „valóságosan”) csak az „esztétikai [értsd: művészi] képzelet” révén közelíthető meg. Mely tételével az író nyilván vitatja Spiró állítását, méghozzá teljes joggal. Spiró a művészet fölé emeli a „létfilozófiát”, s ami nem azért borzalom, mert Spiró művész, hanem azért, mert nem a filozófia, hanem a művészet (pontosabban: a műalkotás) jeleníti meg a „világegészt”. Az auschwitzi „világegészt” is. Tehát teljesen nyilvánvaló: Kertésznek van igaza. Megérdemelte a Nobel-díjat, noha azoknak, akik odaítélték neki, fogalmuk nincs, miért érdemelte meg, mint ahogyan Spiró sem érti valójában, mi a művészet, mi a filozófia.

Sánta Ötödik pecsétje is, Fábri Ötödik pecsétje is adekvát megközelítése Auschwitznak. Tekintve, hogy mindkettő „A műalkotás”.

 

Heller: „A jó és a gonosz élesen kettéválik. Káin megöli Ábelt, Heródes kardélre hányatja a betlehemi újszülötteket”.

 

Az „originális filozófuszseni” azért maszatol Káinnal, Ábellel, Heródessel, mert tudni nem tudja, de (talán) sejti: valójában tehetségtelen, dilettáns, talán maga is érzi: olykor egészen nagy baromságokat beszél. Például azt állítja, hogy a „gulág-jelenség” azért „politikai szimbólum”, mert abban nem csak bűnösök és csak ártatlanok vannak, hanem ott mindenki bűnös is, ártatlan is (ezt írja, pl. Kádár, a „DDR” kapcsán, tessék elolvasni!), miközben a „holokauszt jelenség” nem „politikai szimbólum”, ugyanis a „holokauszt jelenség”-ben az ember vagy csak bűnös, vagy csak ártatlan. Legyünk pontosak: Heller a „csak” szót nem használja (ti. épp ez jelzi, hogy intellektuálisan bizonytalan), helyette így fogalmaz: „a jó és a gonosz élesen kettéválik”.

Vagyishogy például Horthy nem gonosz, s nem azért, mert nem az, hanem mert politikus; vagy amiként a velőtrázón hülye Tóta W. Árpád mondta a tévében: „sokszínű személyiség”. Tóta W. szerint Horthy nem monoton zsidófaló, ti. anno egyazon zsugapartiban színesült Golbinner Manóval (vagy ki a nyúlbánattal), sőt Horthy még „a pesti zsidóságot is megmentette”, pedig akár a Dunába is lövethette volna mind, bizony! Így aztán most Őfőméltósága nem „válik élesen ketté”. Jó, és akkor én erre mit mondjak? Ha nem válik ketté, akkor nem válik ketté. Akkor szobrot neki! Mindenhol. Pesten is! Ott dugják az emlékművet Tóta W. seggébe! Majd öntsenek utána két vödör Trinát alapozót, plusz sárgát is (hogy még színesebb legyen a Kormányzó emléke), nyomják rá a Teddy-hengert, végül a piktorlétrát. Keresztbe. Élesen váljon benne ketté a létra szára, hogy aztán így legyen érdemes onnan kihúzni!

 

 

„A holocaust nem politikai szimbólum, nem politikai mítosz” – állítja Heller Ágnes, vagyishogy szerinte az a „mítosz” (itt értsd: hiedelem, babona, megalapozatlan állítás), hogy meghatározó politikusok (Pius, Churchill, Roosevelt…) tudtak a haláltáborokról. Ez „mítosz” (Heller szerint), nem igaz (Heller szerint), a politikának nincs köze a „holocaust”-hoz (Heller szerint), illetve ha a politikusok tudtak is az elgázosításokról, nem tehettek ellene semmit. Vagy pl. az is babona Heller (szövege) szerint, hogy a magyarországi vidéki zsidóságot gyakorlatilag minden lakossági ellenállás nélkül deportálták 1944-ben, s hogy amihez a politikának szintén nincs köze.

Tehát, Heller (illetve helyette valamely Hellert-nedvezgető szellemi pöcs, név szerint: Almási, Faragó, Ungvári, Sziklai…) vagy bebizonyítja, hogy Magyarországon megszerveződött a deportálásokkal szemben, ha nem is teljes, de legalább egy „kritikus nagyságú” politikai ellenállás, vagy pedig bebizonyítják, hogy (gyakorlatilag) a magyar vidéki lakosság egésze gonosz. Mert csakis így igazolható, hogy a „holocaust”-hoz a politikának nincs köze. Sőt, ha már itt tartunk, Faragóék akár azt is bebizonyíthatják, hogy Heródes nem politikus. Megnézném! Mondjuk, itt, ezen a fórumon. Tessék nekem elhinni: nem szégyen az, ha valaki bizonyítani is tudja, amit állít!

Tegyük föl, Heller nem a valós, hanem a mitikus Heródesről beszél! Akkor viszont vagy azt kell bizonyítani, hogy az alábbi Máté-idézet nem a Bibliában olvasható, vagy azt, hogy Máté evangélista hülye (vs. hazudik), vagy pedig, hogy az arendt-i „Gonosz” nem fölháborító, hanem épp ellenkezőleg, a „Gonosz” az, aki joggal háborodik föl: „Ekkor Heródes látván, hogy a bölcsek megcsúfolták őt, szerfölött felháborodék, és kiküldvén, megölette Bethlehemben és annak környékén minden gyermeket, két esztendőstől és azon alól, az idő szerint, a melyet szorgalmasan tudakolt a bölcsektől”.

 

Tehát. Ha nem a politikus, hanem a bibliai Heródes az autentikus metafora, akkor Auschwitz magyarázata logikusan ez: a tradicionálisan pökhendi „zsidó bölcsek” (jelesül Heller és Landeszman, de Ungvári is, Németh Sándor is, Tojás Gáspár Miklós is, Kertész Ákos is, Ormos Mária is, Vásárhelyi Mária is…) „megcsúfolják” azokat, kiket ők maguknál (illetve a „zsidónál” mint olyannál) szellemileg (Heller, Kertész Á. erkölcsileg is) alacsonyabb rendűeknek tekintenek, majd mire a „megcsúfoltak” „szerfölött felháborodának”, s a „környékén minden gyermeket [és felnőttet – Gy. úr], két esztendőstől és azon alól” megölének, „megöletének”.

 

Nem én mondom, az a Biblia írja, amelyre Heller egyetértőn hivatkozik. Plusz zsenifilozófiailag.

 

Továbbá azt tessenek bebizonyítani, hogy Heródes eleve gonosz, nem a megcsúfoltatás által válik gonosszá (ti. ez Arendt és Heller alapállítása), vagy pedig azt, hogy a „megcsúfoltatást” mindenki eltűri, csak a gonosz nem! Két okból kell ezt bizonyítaniuk Faragóéknak (Heller helyett), mindenekelőtt azért, mert ők azok, akik nagyon „originálisan” „okosnak” tartják az „Ágit”, nem én (sőt én kifejezetten butának tartom az öregasszonyt), illetve azért, mert Heller a „Gonosz”-t kizárólagosnak tételezi a jóval szemben: „a jó és a gonosz élesen kettéválik”. Magyarán: Heródes kizárólag gonoszságból állhat bosszút „megcsúfoltatásáért”. Na, ezt tessenek bebizonyítani! 

 

A valóság nehéz nyomait követve
önnönmagadra, eredetedre
tekints alá itt!

 

Heller szerint: „Ha ismerjük a történetet, már meg is értjük, ha gondolkozunk rajta, akkor tudjuk, mit tegyünk és mit ne tegyünk, mit szabad és mit tilos tennünk”.

 

A filozófuszseni szerint nem akkor ismerjük a történetet, ha értjük, hanem akkor értjük, ha ismerjük. Esküszöm: ilyen törpebogyó-aggyal még nem találkoztam!

Heller ismeri önmagát, eredetét, történetét. Mégsem tudja, „mit szabad és mit tilos tennie”, nem tudja, hogy például semmiképpen sem szabadna filozofálnia; vagyis immár a közismert clemenceau-i parafrázissal élve: Auschwitz sokkal komolyabb dolog annál, semhogy az értelmezését Hellerékre bízhatnánk…