Gyurica úr válasz | 2012.05.22 10:11:42 © (319)

Hernádi Judit mesélte a tévében nemrég: egy veszprémi vendégszereplése után odalépett hozzá Eperjes Károly, „megölelte, megcsókolta”, s ezt mondta színészkollégájának: „visszavárunk titeket”.

Mesélte Hernádi. Miközben maga is ledöbbent saját történetének hallatán, hüledezve kérdezte a szintén hüledező Bajortól, Hajdutól, Gálvölgyitől: „de kik azok a ti?, hiszen kollégák vagyunk!, kik az ők, és kik vagyunk mi?”. Kérdezte Hernádi Judit. A válasz: totális csönd. A Heti Hetes történetében (szerintem) ez volt az egyetlen igazán drámai pillanat.

©

 

Közben eszembe jutott, Gálvölgyi meg tudott szólalni. Ezt válaszolta: Azért mondják, Jucus, hogy „ti”, azért ölelnek, azért csókolnak, mert akár le is lövethetnének. Ezt mondta Gálvölgyi a tévében. És amennyire én tudom (márpedig én jól tudom!), a bonmot ©-ja Boncz Gézáé. Ő persze Leninre vonatkoztatta. Tévesen. Kétszeresen is tévesen, ti. Lenin személyisége messze nem indokolja az állítást. Talán még Sztáliné sem. Azért mondom, hogy talán, mert Sztálin „személyiségét” csak Krausz-Béládi révén ismerem, márpedig ők maguk közlik könyvükben – nyilván hosszas és gondos kutatómunka után –, hogy Sztálin személyiségének, illetve a rendszer szükségszerű, véletlenszerű mozzanatainak megnyugtató, kimerítő analízise „túlmutat egy népszerű könyv keretein és feladatain”.  Magyarán: hogy milyen volt Sztálin (illetve a sztálini rendszer) valójában, csak az tudhatja, aki nem „népszerű könyveket” olvas. Jó. Akkor viszont nem pontosan értem, mi a tudós faszomnak kell „népszerű” könyveket írni, kiadni!? Minek? Hogy az olvasó gyönge féligazságokat tudjon meg belőlük?

 

Egyébként: a semmi is változhat.

 

Béládi László és Krausz Tamás írtak egy viszonylag jó könyvet a nyolcvanas évek közepén, amely műben a szerzők közel úgy beszélnek Sztálinról, ahogy a történésznek beszélni illik: ekkor ez történt, akkor az történt, Sztálin ezt mondta a kommunizmusról, Gyilasz azt írta Sztálinról és így tovább; noha vannak a könyvben „népszerű” minősítések is, de jobbára tárgyi, történészi kontextusba ágyazottan, tehát még nem gyomorforgató módon (persze gyomra válogatja). Aztán, az ezredforduló táján (1999-ben), a hajdani álkommunista álforradalmárból (pártállami hivatalnokból) egy álbaloldali liberális-kapitalista párt még álbaloldalibb aktivistájává horgadt Krausz Tamás újra kiadta a „népszerű” munkát, de már nem Béládival, hanem a kopaszgúnyoló-rasszista Ormos Máriával egyazon kötetben virítva, s olyan mondatokkal (új tudományos fölfedezésekkel, „legfrissebb kutatási eredményekkel”) megspékelve, melyeknek a tudományhoz már egyáltalán nincs közük. Csak az áldott „népszerűséghez”. Krausz bizonyos mondatai nem többek, tisztesség ne essék szólván, mint egy valódi „liberális patkány” hipokrita körmeinek nyüves lenyomatai. Az Ormossal közösen kiadott kötetben Krausz már expressis verbis cinikusnak minősíti Sztálint. Ámdeviszont! Itt jön a „népszerűségbe” ágyazott tudományosság: „A cinikus Sztálinnak csak látszólag mond ellent, hogy a főtitkár hitt abban, amit csinált, meggyőződéses ember volt”.

József Attila-i parafrázissal: aki hülye, az a leghülyébb. Versus: ha valaki hülye, akkor az, bizony, nagyon hülye.

A „cinikus Sztálinnak” legföljebb a nem cinikus Lenin (Trockij, Krupszkája, Allilujeva...) mondhatott (és mondott is) ellent. Tehát, Krausz vagy gyökér stiliszta (amennyiben amúgy híven törekszik szegénykém differenciálni a különféle történelmi jelenségek között, vagyis amennyiben nem a „cinikus Sztálinról”, hanem Sztálin kvázi cinizmusáról próbál habogni valamit), vagy pedig arról van szó, hogy Sztálint immár alapvetően cinikusnak tartja a szerző, merthogy ő is igyekszik harcosan megfelelni, részben a „liberális patkányoknak”, részben könyvestársa esztétikai igényeinek.

 

 

Nem totál „tojásfej”, ez igaz, ám, lássuk be, egy Ormos Máriának ennyi séró édeskevés. Ezért muszáj kategorikusan kijelenti: Sztálin cinikus, s itt már lejtős-szappanos deszkán ül ormos-liberálisan üdvözülve a „népszerűsítő” tudóstörténész. Azt állítja a szerencsétlen, hogy a cinizmusnak a meggyőződés csak látszólag mond ellent. Hogyne. Miként a dús hajkoronának a csúnya kopaszság. Mígnem három lappal odébb ezt írja a népszerű közszereplő: „Sztálin hívő ember volt”. Ja. Meggyőződéses hívő. Egyszersmind cinikus. Ti. a meggyőződésesség a hívőségnek csak látszólag mond ellent, miként a hit (és a meggyőződés) a cinizmusnak; legalábbis egy „népszerű” tudományos munkában. Krausz szerint „Sztálin élete végéig nem tudott szabadulni felesége öngyilkosságának emlékétől”. És hogy miért? Mert ennek „csak látszólag mond ellent” az a történészi tényállítás, mely szerint „Sztálin cinikus”.

 

Szerintem Krausz is szükségképpen „fejlődött” egészen idáig (ne röstelljük, mondjuk ki: az intellektuális és morális infernó legaljára) 1988 és 1999 között. De nyugodtan jellemezhetük a neves tudóst – némi malíciával – az ő szavait, kifejezéseit használva: a fél-állampárti Krausz Tamásból lényegileg egy neofita pszeudoliberális protopatkány lett a hősi demokratizálódás, kapitalizálódás során. Legalábbis a szövegei erre utalnak (személyesen nem ismerem, amúgy biztosan nagyszerű ember).

 

Mindegy. Azzal kezdtem, hogy Bonc Géza legendás bonmot-jának („akár főbe is lövethetné”) Leninhez nincs köze. Ugyanakkor a kifejlett sztálini (értsd: anti-lenini) struktúrára (a pravoszláv gyökerű etatista, paternalista rendszerre) már sokkal inkább érvényes e poénos (vagy inkább csak poénkodó, pongyolasága miatt szellemtelen) megközelítés, ugyanis a sztálinit megelőző struktúra merőben más. Sztálin valóban Vezér (oroszosan: Gazda), egy kiépült, betokosodott pártállami szisztéma sajátos Rettegett Ivánja.  

 

 

Miközben Szilágyi Ákos szerint „Nem kizárt, hogy – mint Leonyid Kozlov feltételezi – Eisenstein ťkorunk vezető alakjánŤ nem Sztálint, hanem saját mesterét és tanítóját, az avantgárd színjátszás nem sokkal azelőtt letartóztatott és kivégzett nagy huszadik századi alakját, Vszevolod Mejerholdot értette és Iván alakjához éppen Mejerhold tragikusan fölfogott személyisége szolgáltatta a pszichológiai modellt.”

 

Tegyük hozzá: Ormos Mária szerint Szilágyi Ákos is már-már rákosisan kopasz zsidó (szó szerint idézve a professzorasszonyt: „nem rendes magyar arc”), így aztán teljességgel olvashatatlan, és persze joggal, ti. még annyi haja sincs a nyomorultnak, mint amennyi Krausz Tamás fejének két oldalán bongyorodik büszkén, magyarosan, már-már pusztaszeri eréllyel. Szilágyi hamisítatlanul „csúnya tojásfej”. „Kuglifej”.

 

 

 

Na most, ilyen a szép magyar ember, minden tekintetben, de főként tudományos alapon ítélve:

 

 

Vigyorog, mint a tök. Srégen vigyorog. Hajas Henrik. Frizurás médiabuldózer.

 

Ha viszont – föltéve, de meg nem engedve! – nem azt nézzük, hogy kinek hány szál haja van az intellektuális közéletben, hanem a szöveget vesszük alapul (eléggé el nem ítélhető módon), akkor a fenti Szilágyi Ákos-idézet nyomán bízvást megállapítható: a valóságban könnyen összecsúszhatnak a különféle „tragikusan” (s nem tragikusan) „fölfogott személyiségek szolgáltatta pszichológiai modellek”. Ám van itt egy meghatározó különbség. Például Lenin és Sztálin között, ti. Lenin nem Vezér (németül: Führer), hanem egy tipikusan avantgárd-humanista eszmei-politikai törekvés vezető személyisége, méghozzá elsősorban intellektuálisan, másodsorban politikailag. A valódi kommunisták nem a szimpla morál, hanem a szó Ancsel Éva-i értelmében vett (vagyis az erkölcsöt részint értelmileg, részint „tovább”: az észt ihletileg meghaladó) éthosz jegyében döntenek, cselekednek (vö. A. É.: Írás az éthoszról, J. A.: Ars poetica). Lenin így fogalmaz: „Sztálin túlságosan goromba, és ez a fogyatékosság, amely teljes mértékben elviselhető körünkben és a kommunisták közötti érintkezésben, tűrhetetlenné válik a főtitkár tisztségében. Ezért javaslom az elvtársaknak, gondolkozzanak azon, hogyan kellene Sztálint erről a posztról áthelyezni”.

Két dolog különösen érdekes ebben a szövegben. Mindenekelőtt az, hogy Boncz Géza nyilvánvalóan téved (már amennyiben gondolkozott a szállóigévé vált poénján), mert, ha Lenin valóban főbe lövetheti a kis pionírt, akkor főbe lövetheti (legkevesebb leválthatja) Sztálint is. De nem tette, merthogy nem tehette meg! Krausz-Béládi: „Tudnivaló, hogy Lenin soha egyetlen ellenfelét sem ťsemmisítette megŤ”. Így van (azzal a megjegyzéssel, hogy Krausz félreérti Sztálin kijelentését a „megsemmisítésről”). Határozott meggyőződésem: Hannah Arendt sem, de még talán a nagy Almási professzor még nagyobb „Ágikája” sem tudja bizonyítani Krauszék állításának ellenkezőjét. Lenin egyetlen riválisát sem „semmisítette meg”. És nemcsak személyes okból (Leninben nem volt diktátori hajlandóság), hanem döntően azért, mert a hatalmi struktúra olyan volt, amelyben még egy Lenin is maximum „javasolhatott”. Akkoriben még Sztálin is. Aki ugye, jóval később, épp azért igyekezett „totalizálni” a hatalmát, hogy neki már ne nagyon kelljen levelekkel bíbelődnie, javaslatokkal, brosúrákkal győzködnie az „elvtársakat”, hanem (adott esetben) kirúghassa, vagy éppen lelövethesse akadékoskodó ellenfelét.

Lenin már a húszas évek elején látta: valamiféle személyi diktatúra, sőt zsarnokság épül ki Oroszországban, jórészt Sztálin kezei által, a behódolásra nagyon is alkalmas, óhitű-pravoszláv talajon, s ezért írta végrendeletében, hogy egyrészt korlátozni kell Sztálin ambícióit, másrészt muszáj olyan strukturális változtatásokat végrehajtani a párt és az ország irányításában, amelyek lehetetlenné teszik, hogy bárki „mérhetetlen hatalmat összpontosítson a kezében”. Ismétlem: szó szerint, tényszerűen ez volt Lenin álláspontja. Szöges ellentétben azzal, amit például Heller, vagy például Boncz Géza állít.

 

Lenin kardinális kijelentése, mely szerint a „durvaság teljes mértékben elviselhető a kommunisták közötti érintkezésben”, nyilvánvalóan arra utal, hogy a kommunista nem hipokrita, nem nyájaskodó lakáj, nem udvari bolond stb., sőt még csak nem is alkot „népszerű” tudóskönyveket.

Másként fogalmazva: Lenin számára teljesen világos, a kommunista csak okos lehet. Szükségképpen. Léteznek persze rendes, jó szándékú, jó lelkű emberek, hovatovább kedvesek, őszintén tisztelettudók meg minden, csakhogy azok – sajnos – nem lehetnek kommunisták. És éppen azért nem – groteszkmód –, merthogy nem gorombák. Tudniillik a kommunizmus az igazsággal azonos, az igazság viszont maximálisan „goromba” szerzet (a nyáladzó „relatív igazság kivételével” persze), vagyis Lenin ezért használja szövegében a „teljes mértékben” szintagmát. Lenin szerint „egymás közt” csak gorombák lehetünk, méghozzá „teljes mértékben”, ugyanis „egymás közt” nem vagyunk tekintettel semmi egyébre, kizárólag az igazságra, márpedig az igazságnál, mint tudjuk, nincs könyörtelenebb dolog. Még az isten is lehet könyörületes. Jehova kivételével, de mint a Jób-könyvből ismeretes, ez sem ilyen egyértelmű, voltaképpen még Jehova is megbocsátó („csak” a logikája kifürkészhetetlen). Míg az igazság rendíthetetlen, hajthatatlan. Mondja Lenin, majd hozzáteszi: a kommunizmus eo ipso gorombasága viszont teljeséggel tűrhetetlen, ha az kifelé is hat valami módon, például a politikai révén.

 

Nem tudom, említettem-e már, Ungvári professzor mondta a tévében: „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”.

Ezúttal tekintsünk el attól, hogy a professzor úr anno biztosan nem olvasta el a könyvet (szerintem azóta se!), sőt még arra sem méltatta az ő „Ági”-ját, hogy legalább a mű címét megjegyezze; így hát most inkább abba kössünk bele, ami nem a borítón, hanem belül, a lapokon olvasható! Például: „A kommunista párt… totalitárius szerkezetű. A párt totalizálja az államot, majd az állam a társadalmat. (Az utóbbi nem mindenhol történik meg.) Írtam az úgynevezett ťfeed backŤ-ről (a besúgók rendszeréről, melynek tagjai a megrendelők szája íze szerint jelentenek), a hatalom nyelvéről, továbbá a kikényszerített konszenzusról”.

Közbevetőleg jegyezzük meg: Hellert senki nem kényszerítette „konszenzusra”, ti. Hellernek a központi bizottsághoz írt leveléből világosan kiderül: önként jelentkezett spiclinek. Lukácsra dolgozni. Ugyanis egy harmadrangú középiskolai tanár kommerciális „meakulpáját” nem közvetlenül a központi bizottsághoz címezi, hanem oda, ahová való, például a munkahelyi, vagy a területi pártszervezet vezetőségéhez. Míg viszont Heller a legmagasabb grémiumhoz fordul (betűhíven idézem): „Kérem az elvtársakat arra, hogy segitsenek hibáim kijavitásában. Tudom, hogy anélkül, hogy a párt aktuális ideologiai harcaiban részt vennék marxista filozofus nem lehetek. Szeretném, ha megmondanák, mivel tehetnék bizonyosságot – nap napi pártmunkámon kivül – elhatározásom őszinteségéről. /Szivesen megirnám pl. etika jegyzetem önbirálatát, ha erre szükség mutatkoznék./”

 

Nem tudom, említettem-e már, én a magam részéről nem túl sokra (értsd: semmire sem) tartom Heller Ágnes eszét, értelmét, ám akkora aránytévesztés, mely szerint az ország legfölső döntéshozó szerve adjon útmutatást egy harmadosztályú gimnáziumi tanerőnek arra, hogy az miként fogalmazza át „etika jegyzetét”, szóval, ekkora mértékvesztés még egy olyan vérbuta professzor esetében sem képzelhető el, mint amilyen mondjuk Heller Ágnes. Vagyis itt másról van szó. A központi bizottságot nem Heller (még kevésbé az ő etikai jegyzete) érdekel(het)te, értelemszerűen, hanem viszont Lukács. 1959-ben. Később már Lukács se nagyon. A hatalom számára fontosabb volt, majd egyre fontosabbá vált: Kodály, Illyés, később Jancsóék, Fábriék, egy-egy Hernann, Ancsel, Hegedüs Géza, Benedek István, Moldova, Csurka, Major, Vitray, Szinetár, Kazimir, Komlós, Hofi, végül Gombár, Bihari, Lengyel, sőt Zoránék, Szörényiék, Presserék is fontosabbak voltak szellemileg, mint pl. Heller Ágnes. A hatalom számára. És nyilván azért, merthogy mindenki számára fontosabbak voltak. Hellert kommersz spicliként használták (többedmagával), olyan besúgóként, aki végül a Filozófiám története című könyvében Ungvári professzor elé löttyinti zseniális filozófiáját: „Majd rátértem a morálra és a pszichológiára. Itt köszönt vissza a régi kérdés, az én elmaradt írásom Lenin etikájáról. Lenin, írtam, utilitariánus [itt nyilván „utilitárius”-t szeretett volna kizseniskedni magából a „filozófiazseni” – Gy. úr] szempontból vonta vissza a felvilágosodást. A terror szükséges, alkalmazni kell, mondta, de nem volt annyira jakobinus, hogy ezt erénynek nevezze” (138).

 

Kössünk bele?

 

Heller minden mondatában, nem kettő, nem három, hanem jóval több bárgyún vicsorgó ostobaság lapul, illetve a „filozófus” végig (szinte minden könyvoldalon) korhadt mellét döngeti porladó, salétromos féltéglával, üres koponyáját kongatja mogyorónyi ökölben végződő vézna karjaival; többször, több helyütt beszéltem erről; ezúttal csupán annyit: a valóságban még a „jakobinus” sem tekinti a terrort erénynek. Például Georg Büchnernél is a nép kiáltja: „Halljuk a Messiást, aki válogatni és ítélni küldetett, ő győz a gonoszokon a fegyver erejével. Az ő szeme válogatásra, a keze ítéletre termett”. Mire Robespierre: „Szegény, erényes nép! Te megteszed, amit meg kell tenned, föláldozod ellenségeidet. Nagy vagy, ó, nép! Villámcsapás vagy, és mennydörgés vagy. De nép, vigyázz, nehogy saját testedet égesse meg a villám, nehogy dühödben magadat pusztítsd. Téged csak a saját erőd buktathat el, ezt tudják ellenségeid. Törvényhozóid őrködnek, irányítják a kezedet, az ő szemük csalhatatlan, a te kezed kikerülhetetlen. Gyertek a jakobinusokhoz! Testvéreitek tárt karokkal fogadnak, ellenségeink fölött vértörvényszéket ülünk”.

Vagyis Heller valószínűleg itt keveredett el (ha olvasta egyáltalán a művet), csakhogy, teljesen világos: nem a „terror alkalmazása” az erény! Sőt ellenkezőleg: a terror (lehet) „dühödt önpusztítás” is. Ezzel szemben a „szegény nép” az „erényes”, s a nép akaratából következik a muszáj-herkulesi (pontosabban: muszáj-messiási) „vértörvényszék” szava. Vagyis teljesen logikus, hogy a jakobinusok híres-hírhedt vezetője később így beszél önmagáról: „Robespierre, ez a véres Messiás a két lator, Couthon és Collot közt a maga Kálvária-hegyén áldozatot mutat be, de őt nem áldozzák fel. Lábainál mint Mária és Magdolna állnak a guillotine apácái. Saint-Just Szent Jánosként a kebelén pihen, és ő adja tudtul a Konventnek a Mester apokaliptikus kinyilatkoztatásait; a fejét úgy hordja, mint egy monstranciát”. Majd szintén Robespierre Robespierre-ről: „Igen, véres Messiás, aki áldozatot mutat be, de őt nem áldozzák fel. – Ő a vérével váltotta meg őket, és én megváltom őket a saját vérükkel. Ő vétkesekké tette őket, és én magamra veszem a bűnt. Ő a fájdalom gyönyörét élvezte, én a hóhér gyötrelmét. Ki tagadta meg inkább önmagát, ő vagy én? És mégis, van valami őrültség ebben a gondolatban. Miért mindig csak az az egy jár az eszünkben? Hiszen az Emberfiát mindnyájunkban keresztre feszítik, mindnyájan véres verejtékben gyötrődünk a gethsemáni kertben, de senki sem váltja meg a másikat a sebeivel”.

 

 

Na most, ne tessenek megijedni, nem fogom itt szanaszét szálazni Büchner szövegét, s már csak azért sem, merthogy az önmagáért beszél. Aki tud olvasni (vagyis aki „nem halt bele” még agyilag kivagyisan talmi „műveltségébe”), az szerintem könnyen megértheti: miként a messianizmus nem erény (hanem attribútum), úgy a messiás sem erényes. Nem is akar az lenni. Jézus sem erényes, az Újszövetség a Tízparancsolat revíziója ilyen értelemben. Továbbá: miként sem az „utilitariánus” alapon, sem az erénnyel vállalt terror nem azonos a „hóhér gyötrelmével”, a „véres verejtékben való gyötrődéssel”, úgy az erény sem azonos a büchneri „őrültség gondolatával”. A jakobinizmus szerint az erény nem a jakobinusok, hanem a nép létezési módja, így Robespierre alapkérdése lényegileg óhatatlan: „Ki tagadta meg inkább önmagát, ő [ti. Jézus] vagy én?”

 

És ami a legviccesebb az egészben: nemhogy Lenin, de még Sztálin (sőt még Hitler) sem gonosz, legalábbis semmiképp sem abban a primitíven vallásos, teológiai „értelemben”, ahogyan pl. Hannah Arendték, Heller Ágnesék bitorolják a „Gonosz” fogalmát.

Erről írok legközelebb…