Fiaim, csak fitogtassatok!

 

 

Pozsgay Imre az alábbi mondatokkal „fitogtatja magát” a XX. Század Intézet egyik konferenciáján: „Tudom, megy az idő nagyon, de a [lakiteleki] összejövetel körülményeiről valamit azért el kell mondani, mert ezek azóta is, még a mindennapi politikai vitákban is visszatérnek. Ezek közül külön említem meg a népi nemzeti taktikázás akkori lényegét: mivel eszközeik, nemzetközi ismertségük, szocializációjuk sem alkalmas arra, hogy a világban úgy fitogtassák magukat, hogy az védelmet is jelentsen, ezért  a rendszer keretein belüli lehetőségek kihasználása volt a cél. Nyilván én is ebben voltam eszköz úgy, hogy valamiféle védelmet jelentsek az összejövetel számára, de a mondanivalómra is kíváncsiak voltak. Nos, ebben a környezetben határoztuk el közösen egyrészt, hogy meghívjuk Grósz Károly miniszterelnököt, tudva lévén, hogy úgysem fog eljönni, de azért megtesszük, legyen ez az ő rovásán, másrészt a megye helyi vezetőit. Romhány Pál volt akkor a megyei első titkár és Gajdócsi István a tanácselnök. Meghívni az összejövetelre? Kit ne? Ez volt az igazi nagy kérdés. Az előbb említettek közül Grósz Károly sumákolva nyilván [kiemelés – Gy. úr] elszaladt Kádárhoz tanakodni, mi legyen ezzel.  Tény az, hogy üdvözletét küldte. Romhány Pál volt akkor a megyei első titkár és Gajdócsi István a tanácselnök. Meghívni az összejövetelre? Kit ne? Ez volt az igazi nagy kérdés. Az előbb említettek közül Grósz Károly sumákolva nyilván elszaladt Kádárhoz tanakodni, mi legyen ezzel. Tény az, hogy üdvözletét küldte. Ezek után Romhány Pál nem merte vállalni a részvételt, Gajdócsi, a szabadabb szelleméről ismert politikai funkcionárius eljött, ott volt, ilyen a helyzet, de az igazi vita tárgya az volt, kit ne? Ebben akkor mi, az előbb említett hatok [Bíró Zoltán, Csoóri, Csurka, Fekete Gyula, Für Lajos, Pozsgay] végül is teljesen egyetértettünk, hogy kapjon meghívást az úgynevezett demokratikus ellenzék is, de a kemény maghoz tartozók ne, mert azzal magunkra vonjuk a rendőri felügyeletet. Afelől nem volt kétségünk, hogy a rendőrség szimata ott lesz, de az, hogy hivatalosan rendőri felügyeletet gyakoroljanak az összejövetel fölött, ezt nem lehet vállalni, tehát akik ilyen felügyelet alatt álltak, ne legyenek résztvevői az összejövetelnek. Ez volt az akkori alapgondolatunk. Így kapott meghívást Konrád György, Vásárhelyi Miklós, hogy csak a legprominensebbeket említsem. Ezek közül Konrád György elfogadta, föl is szólalt, szinte együttműködő hangnemben [kiemelés – Gy. úr]. Vásárhelyi Miklós pedig szolidáris volt a többiekkel, így aztán az igazi kiinduló balhé, már bocsánat a kifejezésért, ezzel indult el Lakitelek körül, hogy egy kirekesztő csoport megkapta rögtön a bélyeget, satöbbi, egy kirekesztő csoport akar a nemzeten uralkodni, ezek akarnak majd ezt-azt mondani, ez volt a hangulat.”

 

Tehát „igazi kiinduló balhé” volt a találkozó előtt. Sőt még „satöbbi” is volt! Némelyek erősen balhéztak, stigmáztak, mondván: „egy kirekesztő csoport akar a nemzeten uralkodni”. Már, hogy személy szerint kik balhéztak? Nem derül ki Pozsgay zavaros szövegéből, szemantikailag lehettek ezek is, lehettek azok is. Mindenesetre valakik nagyon balhéztak, merthogy kirekesztettnek érezték magukat. Pedig hát egyáltalán nem voltak kirekesztve. Csak nem hívták meg őket Lakitelekre, s ami nem kirekesztés, gyerekek, nehogy félreértés legyen már, hanem viszont: nem meghívás!

 

Tehát a lényeg: a hősiesen szervezkedő „hatok” halált megvető bátorsággal, nagy titokban, Lakitelek előtt híven tanakodtak, kit hívjanak meg az összejövetelre, kit ne. Az eredeti elképzelés az volt, hogy mindenkit meghívnak. Természetesen Kádár és a „hivatalos” rendőrség kivételével. A „szimatokat” ugyanis nem kellett külön meghívni, azok mentek maguktól. Vagyis a szervezésről gyakorlatilag mindenki tudott, de nem ám úgy, hogy kiszimatolta a szimat az ő roppant szimatjával, hanem eleve szóltak a szervezők mindenkinek, sőt meg is hívtak mindenkit. Megyei párttitkárt, tanácselnököt, Litván-faló miniszterelnököt, akit csak elértek… igen ám, viszont a Grósz sumák volt. Ez a gond! Sumákul „szaladt” a Kádárhoz, sumákul beköpte a főtitkárnak az abszolúte nyílt szervezkedést. Beköpte a mocsok a Kádárnál. Ti. a Grósz annyira sumák volt, hogy Pozsgay a mai napig nem tudja biztosan, elszaladt-e a Kádárhoz, vagy sem – „nyilván elszaladt”. Míg viszont Pozsgay (aki már akkor tökös besenyő legény) nem szaladt el a Grószhoz, hanem viszont kurucosan nyílt tekintettel, kitárt, domború mellel, lobogó hajjal hívta meg a miniszterelnököt a konferenciára. Hát igen, ez a nagy különbség a két ember között. Állítja Pozsgay. Én pedig elmesélem, hogyan volt valójában. Csurkáék eldöntötték, szólnak a Népfront főtitkárának, tudjon a dologról, sőt talán el is jöhetne. Mire a politikus ezt válaszolta: megyek, de értesítenünk kell róla a miniszterelnököt, aki nyilván szól majd a Kádárnak (ez a „szolgálati út”), s ha a főnökség áldását adja rá, akkor akár beszédet is mondhatok. Természetesen nem voltam jelen Pozsgayék, Csoóriék smúzolásán (csak úgy tűnik, mintha ott lettem volna), nem tudhatom, pontosan mi hangzott el, hogyan hangzott el, ám lényegileg így történt, ez egészen biztos. Ugyanis nem történhetett másként.

 

Aki olvasta a nevezetes „vígszínházi beszédet”, pontosan tudja: Grósz már 1985-ben hevesen támadta Kádárt, ti. a több oldalról is inkriminált kijelentés, „fenyegetés”, csak látszólag irányult Litván György(ék) ellen, az valójában, lényegi tendenciáját tekintve, anti-Kádár szöveg. Grósz nem elvi (sztálinista vs. reformista) alapon lépett föl Kádárral szemben (1985-ben), hanem puszta hatalmi pragmatizmussal. A Beszélő ezt írja: „Grósz Károly a főváros felszabadulásának negyvenedik évfordulóján tartott vígszínházi beszédében egy cikkre (Litván György: Kik csinálták az ötvenes éveket, ÉS, 1985. január 25.) utalva vállalja a folyamatosságot az 50-es évek politikájával”.

Persze. Ahogyan Beszélő Móricka képzeli a „folyamatosságot”.

Kétségtelen, Grósz igyekezett maga mellé állítani a korhadt sztalinista tovarisokat (a Vígszínházban), ám tette ezt alapvetően Kádárral szemben, illetve kizárólag azért, hogy később, mikor már félreállította Kádárt, s így többé nincs szüksége a rákosista vénekre, simán seggbe rúgja őket. És a megfelelő pillanatban; már, amennyiben addig el nem haláloznak szépen, ahogyan kell, ti. ha közben kipusztulnak a múmiák, annál jobb, eggyel kevesebb a gond.

 

Pozsgay: „Tény az, hogy [Grósz] üdvözletét küldte” Lakitelekre.

Tény. Miként az is tény (csak a vak nem látja), hogy Grósz ugyanúgy használta Csoóriékat (1987-ben), miként a volt ávósokat (1985-ben), illetve (indirekt módon) Litván Györgyéket is – Kádár ellen. A Pozsgay által említett „üdvözlet” Grósz lakiteleki-vígszinházi beszéde volt. Se több, se kevesebb.

Egyébként, ha már a sumákolás szóba került (Grósz kapcsán), talán arról is érdemes megemlékeznünk, hogy a valódi Nagy Sumák maga Pozsgay volt akkoriban, ráadásul – vicces módon – éppen Grósszal szemben, ti. Pozsgay egyszerűen „lenyúlta” főnöke tervezett nagy dobását 1989 elején. Hiszen, mint tudjuk, Grósz készíttette elő Ormos Máriáékkal (nyilván saját használatra!) azt az (át)értékelést, mely szerint 1956 népfelkelés volt, nem pedig ellenforradalom. Tehát, ha van alattomos, gyáva, sunyi féreg a magyar politikában, akkor az (többek között!) éppen Pozsgay Imre. Grósz görény-machiavellista (ragadozó), Pozsgay patkány-machiavellista. Ez a nagy nemzeti-elvtársi különbség közöttük.

Azért illetem a manust e dagályos jelzővel: patkány, mert a fenti idézetből világosan kiderül: Pozsgay következetes, elvhű antiszemita (nyilván nem barbár zsidófaló, hanem ún. intellektuális szalon-antiszemita, ők maguk így mondják: „népi-nemzeti gondolkodó”), mégis – az utolsó politikai leheletéig – egy „libsi-bibsi” pártban próbált érvényesülni. Gyakorlatilag hülyére taktikázta magát, s mire végül sikerült megalapítania a Nagy Nemzeti Beke Kata Pártot, már sokszorosan késő volt.

 

Pozsgay erkölcsi-politikai karakterét, emberi minőségét természetesen semmi sem jellemezheti jobban önként tett vallomásánál, saját mondatainál, ezért viszonylag hosszabban idézem, ám még így is érdemes elolvasni: „az igazi csattanója a lakitelki találkozónak az, hogy megalakult egy ellenzéki szervezet, amely nem nevezte magát annak, ez a Magyar Demokrata Fórum. Megalakulásával elindított egy olyan mozgalmat, amely közfigyelmet keltett. Ott a jelenlévők felszólítottak, hogy én a lakitelki nyilatkozatot hozzam nyilvánosságra. Körülbelül úgy válaszoltam, ahogyan a Rakpart Klubban az ellenzéknek, hogy bármilyen mértékben egyetértek, aláírom a lakitelki nyilatkozatot, de ehhez nekem nincs eszközöm, ezt nem tudom megígérni. Ám addig nyugtalanított a dolog, amíg végül egy igazi rendszerhez passzoló formát sikerült kitalálnom, amely ezt az ellenállást képes legyűrni. A Hazafias Népfront főtitkáraként formálisan én voltam a lap [a Magyar Nemzet] gazdája, rá volt írva; a Hazafias Népfront lapja. De hát a világ dolgaiban járatos emberek pontosan tudták, hogy ez szigorúan a Központi Bizottság agit-prop osztályának a cenzúrája alatt működik, mint minden országos napilap. Tehát a trükköt úgy kell alkalmazni, hogy ezt a szervezetet valahogy kikapcsolni a rendszerből, és mégis nyilvánosságra hozni a lakitelki nyilatkozatot. Így történt meg, hogy én végül is az akkori főszerkesztő helyettest, akiben megbíztam ez ügyben, magamhoz hívtam és arra kértem, bár ez műfaji abszurdum, de mégis megkértem, hogy készítsen velem interjút. Az interjút a készítője szokta kérni, nem az alanya, de a műfajokra akkor én nem voltam különösebb tekintettel. Fölajánlottam, hogy adnék egy interjút, ám hogy az ő pozícióját se kockáztassam, és semmiféle hazardírozásba ne menjek bele, közöltem vele, hogy én mit szeretnék ezzel elérni, vállalja-e? Vállalta, ez a lényeg, végül még azt is megterveztük, milyen kérdés lehet az, amellyel valahol be lehet csempészni, idézni a lakitelki nyilatkozatot. Az 5 hasábos cikkből 2 hasábot ez foglalt el. Ekkora idézet kevés van, általában idézgetni egy-egy jó mondást szoktak, de nem egy nyilatkozatot. Tény, hogy én az első betűtől az utolsó betűig egy kérdésre válaszolva, íme ismerjék meg, erről volt szó Lakitelken, ez került bele a Magyar Nemzet november 14-i számába 87-ben [kiemelések – Gyurica úrtól]”.

 

Vagyis Pozsgay ravaszul „trükközött” a pártállamban (mint valami böszmétlen kormányfő az őszödi beszély előtt), Pozsgay „bármilyen mértékben egyetértett” a „nemzeti demokratikus” nyilatkozattal, ámde „semmiféle hazardírozásba nem ment bele”. Még a Hazáért sem hazardírozunk! Vagyis Pozsgay kétféleképpen kívánt kilábalni a feudalista-pártállami posványból: mindenekelőtt úgy, nagy besenyő fortéllyal, hogy már-már mindenkinél mélyebben gázolt bele, legalábbis idézett vallomása szerint: „egy igazi rendszerhez passzoló formát sikerült kitalálnom”; továbbá Pozsgay úgy volt demokrata, hogy közben boldogan gyakorolta feudalista kényúri előjogait. Még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy – miként az a demokráciákban általában szokás – kerülő úton tudassa egy orgánum vezetőjével a szándékát. Nem ő látogatta meg a lap szerkesztőségét (le is esett volna a pártállami karikagyűrű hájas ujjáról), hanem mint hamisítatlan Döbrögi, „magához hívatta” a főszerkesztő-helyettest, majd e politikus-basa, immár „interjúalanyként”, az újságíró „kérdéseit” is előírta. Persze csakis a Demokratikus Haza üdvéért. Így azután a mai napig méltán lehet magára büszke – főként a XX. Század Intézet konferenciáján.

Nos, nagyjából ilyen magyar-fórum-demokrata volt Pozsgay Imre (saját bevallása, mai szavai szerint), s aki egykori elvtársáról most így nyilatkozik: „Grósz Károly sumákolva nyilván elszaladt Kádárhoz tanakodni”.

Míg viszont Pozsgay nem Kádárhoz „szaladt” ugyebár (Kádár őt nem tekintette partnernak), hanem a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettesét rendelte magához, majd megkérdezte tőle: „vállalja-e?”. Sugallva ezzel hű hallgatóinak (Schmidt Máriáéknak), hogy a Magyar Nemzetet anno a főszerkesztő-helyettes szerkesztette, az „interjút” ő közölte le, a „trükkös hazardírozást” egyedül ő „vállalta”, no meg a bátor népfront-partizán.

 

Grósz szerintem is szólt Kádárnak Lakitelekről, hülye lett volna elhallgatni, hiszen tudta: Kádár 1987 szeptemberében már annyira gyönge, hogy nem képes megakadályozni az összejövetelt (a bólintáshoz van még jártányi ereje), s ami nyilván tovább gyöngíti az „Öreg” hatalmi pozícióját, vagyis Kádár lényegében már 1986-87-ben megbukott. Az 1988-as májusi pártértekezlet csak formalizálta a dolgot.

Politikatörténeti közhely: nyolcvannyolcban (a politikai bizottság megbuktatásakor) is Grósz volt a fő-főmachinátor, miként néhány hónappal korábban, Lakitelek jóváhagyása, illetve a Pozsgay-„interjú” engedélyezése során. Mert – ismétlem – azt a trükkös nokedlit, mely szerint a Magyar Nemzet főszerkesztője nem „szaladt sumákolva” Grószhoz az elkészült „interjúval”, csakis egy trükkös Pozsgay tudta lenyeletni a XX. Század Intézet jámbor prominenseivel: Schmidt Máriával, Tőkéczki Lászlóval, Kapronczay Károllyal s a többi birkával. Tudniillik már egy gyönge-közepes intellektus számára is nyilvánvaló: a lakiteleki ügyben minden résztvevő hivatásos politikus (Pozsgay, Romány, Gajdócsi…), az összes amatőr (kvázi) politikus (Csoóri, Csurka, Lezsák, Bihari, Bíró, Lengyel, Gombár, Konrád…), szóval mindahányan Grósz sakkbábui (illetve Gorbacsov gyalogjai) voltak egy banális hatalom-utódlási harc végjátékában. Gombár még 1989-ben (Kecskeméten) is volt annyira naiv, hogy azt hitte: Pozsgay az ő szavára figyel, nem pedig a szovjet vezér intő ujját lesi lihegve, földig nyúló nyaló nyelvvel. Természetesen Gorbacsov sem vele állt szóba.

 

 

Na most, Pozsgay jellemének, szellemi kapacitásának e rövid bemutatása után talán világossá válhat az alábbi mondat valódi tartalma: „Ezek közül Konrád György [a meghívást] elfogadta, föl is szólalt, szinte együttműködő hangnemben [kiemelés – Gy. úr]”.

 

Freudi memória, mely szerint: Konrád volt az, aki együttműködött. Kikkel is?

A „puha maggal”? A realistán trükköző ellenzékkel? Kérem, velük nem működhetett ilyen értelemben „együtt”, hisz’ éppen azért hívták meg Konrádéket Lakitelere, állítólag, merthogy ők nem tartoztak a „kemény mag”-hoz, Vásárhelyi is, Konrád is realista trükköző volt. Sőt Pozsgay vallomásából kiderül: valójában a „kemény mag”-ot is meghívták. Volna. Grósz a „kemény mag”-ot is üdvözölte. Volna. „Nyilván” Kádár is (a megyei párttitkárról, tanácselnökről nem is szólva), üdvözölték volna mind, ha nincs az az átkozott „hivatalos” rendőrség. Amellyel szemben a Kádár is, a Grósz is tehetetlen volt.

Akkor pedig?! Milyen alapon „működött együtt” Konrád, és kikkel?

Magyarként a magyarokkal? Ellenzékiként az ellenzékiekkel?

Jó, de miért nem Csoóriék működtek együtt Konráddal? Miért nem kölcsönösen működtek, mondjuk így, horribile dictu: egymással? Mi emelte Pozsgayékat, Csurkáékat Konrád fölé? Hogy ők voltak azok, akik már-már elképzelhetetlen vakmerőséggel, hazardírozással hívták ki maguk ellen Grósz Károly lakiteleki üdvözletét?

 

Hernádi Judit mesélte a tévében nemrég: egy veszprémi vendégszereplése után odalépett hozzá Eperjes Károly, „megölelte, megcsókolta”, s ezt mondta színészkollégájának: „visszavárunk titeket”.

Mesélte Hernádi. Miközben maga is ledöbbent saját történetének hallatán, hüledezve kérdezte a szintén hüledező Bajortól, Hajdutól, Gálvölgyitől: „de kik azok a ti?, hiszen kollégák vagyunk!, kik az ők, és kik vagyunk mi?”. Kérdezte Hernádi Judit. A válasz: totális csönd. A Heti Hetes történetében (szerintem) ez volt az egyetlen igazán drámai pillanat. Nem tudott felelni sem Bajor, sem Gálvölgyi, sem Kern, egyik színészkolléga sem, s persze Jáksó sem, Hajós sem, Farkasházy sem.

Miért? Megmondom: mert vészesen műveletlenek. Nem olvasnak Pozsgay-összest. Ugyanis, ha olvasnának, ők is tudnák: a „ti” azok az emberek (Pozsgayék, Eperjesék szóhasználatában), akiknek a „nemzetközi ismertségük, szocializációjuk alkalmas arra, hogy a világban úgy fitogtassák magukat, hogy az [számukra] védelmet is jelentsen”.

Noha kétségtelen, Pozsgay anno a népi, nemzeti, lakiteleki közegben nem ölelte-csókolta a vele együttműködve fitogtató Konrád Györgyöt, ámde csakis azért, mert Pozsgay már akkor is hívő keresztény, nép-nemzetszaporító csődör-politikus volt. Nem pediglen buzi.

(Bőven megérdemli a nyugdíját.)