Ikono-sorrend:

 

 

 

 

A szöveg-sorrend hiányos, Vásárhelyi Mária tiltakozó cikke nincs meg, kerestem, nem találom. Ám én legalább nagy kedvvel kerestem, szemben Eörsi Istvánnal, aki így „szüli irományát” a Magyar Narancs szülőhasábjain: „Most születő irományommal kedvem ellenére gyarapítom publicisztikai munkásságomat. Nyilván ezért hánytam el valahova Vásárhelyi Máriának a Magyar Hírlapban megjelent jajkiáltását, éppen azt, amelyik írásra késztet. Veszteségemből megpróbálok profitálni. Ha nincs szöveg, akkor idézgetés helyett egy vödröt bocsátok le kedélyem mélyvizébe, és az olvasó igya meg, amit felhúzok onnan”.

 

Csúnya beszéd! Ízléstelen. Álironikus, ál-önironikus. A szerző kvázi iróniával minősíti le a „vitatott” cikket, mondván, hogy „elhányta” azt, s pontosan ezért kvázi az önirónia is, ti., ha vitázunk, akkor nem „vödrözünk”, illetve „vödrözhetünk” is, persze, ám annak a szakszerű vitához nincs köze, miként a „kedélyünk mélyvizében” való infantilis pancsikolás sem debatteri erény.

 

Ez bizonyítaná, hogy Eörsi igazságtalanul bántotta meg Vásárhelyi Máriát?

Szerintem nem bizonyítja. Kétségtelen, illetlen beszéd, kifejezetten giccses, de semmiképpen sem bizonyíték Vásárhelyi kategorikus állítására, mely szerint Eörsi durván igazságtalan.

 

Idézet a cikkből: „Amikor a filmet nyolcévi pihenő után a televízió a forradalom évfordulóján [1996-ban] be akarta mutatni, a kilenc érintett közül öten nem járultak hozzá. Rögvest megjegyzem, ha a dokumentumfilm vagy dokumentumirodalom műfajában az érintettek bármikor megtehetnék ezt, akkor ezek a műfajok csak sugárzó hősöket vonultathatnának fel, mert csak ezek viselik el könnyű lélekkel a róluk formált képet. Aki a kamera elé ül, az vállalja, hogy olyan, amilyen, legalábbis a film előállításának pillanatában. A művészet – és a riporteri dokumentáló munka – abban is különbözik a tudománytól, hogy valamely pillanat igazságától rugaszkodik el. Ez áthatja a művet, és felrója rá készítőjének kézjegyét. Ezért is van az, hogy a mű kizárólag készítőjének szellemi tulajdona. Ha a rendező vágási vagy egyéb trükkök segítségével megcsúfolja beszélgetőtársainak a bizalmát, akkor ezek szakíthatnak vele, esetleg megcáfolhatják, leleplezhetik nyilvánosan, sőt rágalmazási vagy becsületsértési pert is indíthatnak ellene. De szellemi tulajdona felett nem rendelkezhetnek. Az első hibát tehát a televízió követte el, amikor engedélyt kért arra, amihez nem kell engedély.

Kezdetben nem értettem, hogy miért ellenzik az Ötök A snagovi gyerekek sugárzását. Leginkább még azt fogtam fel, hogy a forradalom napját a legszélesebb nyilvánosság előtt nem ezzel a filmmel kell ünnepelni. Talán csakugyan jobb lett volna, ha a televízió nem a forradalom reformkommunista vezérkarának a sztoriját, hanem mondjuk a pesti srácok történetét tervezte volna be erre a napra. Persze róluk is nehéz lenne olyan igaz filmet készíteni, amely az összes résztvevőt kielégítené. Ha majd napvilágot látnak a budapesti felkelők történetei, akkor elálmélkodhatunk azon, hogy mennyire különféle erkölcsiségű embereket fűzött össze a halált megvető bátorság. Igaz viszont, hogy ha a pesti srácokról készülne igaz film, akkor a televízió nem kérne a szereplőktől engedélyt, mert ők ma sem tartoznak a prominensek körébe.”

 

Mire Vásárhelyi Mária válasza: „Gyakran haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtett sebet”.

 

Eörsinek nem mindig van igaza, ám ez nem szükségképpen jelenti, hogy igazságtalan volna bárkivel szemben. Vásárhelyivel szemben is akkor volna igazságtalan, ha esetleges (vagyis a valóságban nem létező!) hatalmi helyzetével visszaélve állítana róla igaztalan dolgot. Tehát, ha Vásárhelyi Mária azt állítja, hogy Eörsi egy kommersz sajtóvitában igazságtalan volt vele szemben, akkor Vásárhelyi nem tesz egyebet, mint nyilvánosan beismeri szellemi védtelenségét, intellektuális alávetettségét. Eörsinek ugyanis ez volt az egyetlen „hatalmi pozíciója”: az értelem, a vitakészség. Vagyis igazságtalan kizárólag a Narancs szerkesztősége lehet Vásárhelyi Máriával szemben, akkor, ha nem ad neki lehetőséget Eörsi állításainak cáfolatára.

 

Mit tettem volna Vásárhelyi Mária helyében? Megmondom úgy, ahogy van, ízekre szedem Eörsi szövegét. Vagyishogy nem én haragszom ilyenkor, hanem haragudjék az, aki belém kötött. Haragudjék sajátmagára! Ha már egyszer van olyan bátor (mint a cigány lova), hogy nyilvánosan fikázni merészel. Engem!

Tehát, tegyük föl, én vagyok Vásárhelyi Mária, így aztán Vásárhelyi Máriaként idézem Eörsi konkrét állítását: „a filmet… a televízió… be akarta mutatni”, viszont „a kilenc érintett közül öten nem járultak hozzá. Rögvest megjegyzem, ha a dokumentumfilm vagy dokumentumirodalom műfajában az érintettek bármikor megtehetnék ezt, akkor ezek a műfajok csak sugárzó hősöket vonultathatnának fel, mert csak ezek viselik el könnyű lélekkel a róluk formált képet”.

 

Hamis az állítás. Ugyanis „érintettje” válogatja. Ha valaki azzal a szándékkal ül a kamera elé, hogy olyan hősnek látszódjék, amilyennek magát elképzeli, akkor ezen óhaját respektálni kell. Mármost mindenekelőtt rögzítsük a kulcsszót: megállapodás! Ezen múlik minden, s ez az, amire a magyar szinte képtelen; a világos, egyértelmű, korrekt megállapodásra, illetve annak szigorú, fegyelmezett betartására. Az ígéret (a kézfogás) értéke Magyarországon majdhogynem a nullával egyenlő. Egyebek közt ezért nem köttetnek korrekt megállapodások, minek?, úgysem tartja senki magát az ígéretéhez, már amennyiben a pillanatnyi kénye a szószegést diktálja. Azért nincsenek nálunk gentlemen’s agreementek, mert nincsenek nálunk gentleman-ek.

 

Tehát az „érintett” (valamely dokumentumfilm szereplője) nyugodtan mondhatja: örömmel adok interjút, Juditkám, de még a megjelenés előtt látni akarom az elkészült alkotást, illetve azzal a föltétellel vállalom, hogy a vetítést bármikor letilthassam.

És akkor vagy lesz dokumentumfilm (interjú stb.), vagy nem.

Vásárhelyiék esetében nyilván nem ez történt, örültek, hogy jaj, juj, jön a kamerás néni, mi is szerepelhetünk a filmen, de jó!… Majd, amikor a moziban mintegy „kívülről” látták-hallották magukat, rádöbbentek: az ember általában is nyomorult (olykor szánalmas, nevetséges), konkrétan pedig: mi is csak emberek vagyunk.

Ez derült ki a filmből – az „érintettek” számára.

Nos?! Ilyenkor mi legyen? Ha már egyszer ez kiderült.

 

Amennyiben nincs (nem volt) megállapodás, úgy a kulcsszó: belátás.

Eörsi ezt írja: „Az első hibát a televízió követte el, amikor engedélyt kért arra, amihez nem kell engedély”.

Részint igaz, részint nem igaz. Az első hibát a film rendezője követte el, mint rutinos szakember, ugyanis a korrekt megállapodást neki kellett volna kezdeményeznie a tapasztalatlan amatőrökkel szemben. Abban persze igaza van Eörsinek, hogy a már kész dokumentumfilm szereplőitől nem kell engedélyt kérnie a film forgalmazójának (a televíziónak), viszont, ha tudomására jut, hogy a mű valamely interjúalanya tiltakozik, akkor azt méltányolni illik, sőt méltányolni muszáj. Elvileg. Vagyis, megállapodás híján, az „érintett” minden további nélkül megítélheti, a szereplése előnyös-e a maga, illetve az általa képviselt ügy számára, vagy sem. Ez az ő személyiségi joga.

Eörsi: „Kezdetben nem értettem, hogy miért ellenzik az Ötök A snagovi gyerekek sugárzását”.

Nem is kell ezt érteni. Egyszerűen joguk van az ellenzéshez. Mondok egy profán – általában vett – példát (s tehetem ezt már csak azért is, mert Eörsi sem konkrét állítással vitázik a Magyar Narancsban); ha egy nő (vs. hiú férfi) azt látja, hogy a filmen „randa” a feje, hülyén áll a haja, idétlenül nagy a tokája, ezáltal igen-igen röhejesnek látszik stb., akkor kötelező méltányolni a tiltakozását. Ugyanis fontos a Történelem, az Igazság, az Eszme, az Idea, a Politika, ám mindezek a privát személyiségnek – dagályosan: az Emberi Méltóságnak – csak a cselédei, szolgálói lehetnek. Ne az ember legyen alárendelve az Istennek, Eszmének, Ideának, Politikai Igazságnak (az ti. a szektás radikalizmus, jakobinizmus, sztálinizmus… jellemzője), hanem ellenkezőleg: az Ügy legyen alárendelve az emberi személyiségnek, az emberi méltóságnak. Egyébként a gentlemen’s agreement betartása is alapvetően méltóságtudat kérdése. Nagyon nem jó, ha a másik ember szemen köp, ám még annál is rosszabb, ha magam kényszerülök szemen köpni magam.

 

Eörsi szerint: „Aki a kamera elé ül, az vállalja, hogy olyan, amilyen, legalábbis a film előállításának pillanatában”.

Aki „kamera elé ül”, az nem olyan, amilyen, hanem olyan, amilyennek a kamera mutatja. Aztán a kamera vagy olyannak mutatja, amilyen, vagy (jóval) szebbnek, okosabbnak, vagy (jóval) csúnyábbnak, butábbnak annál, mint amilyen. És ha ezt valaki pontosan tudja, akkor az épp a filmes szakember (jelesül Ember Judit filmrendező).

 

Eörsi szerint „A művészet – és a riporteri dokumentáló munka – abban is különbözik a tudománytól, hogy valamely pillanat igazságától rugaszkodik el”.

 

Ezt viszont már nagyon nem értem. Sto eto „pillanat igazsága”? Miért kéne elrugaszkodni a „pillanat igazságától”, már amennyiben jelent valamit ez a szintagma? Eörsi állítása olyan, mintha ezt mondanám: „a hónaljam – és a nutria – abban különbözik a csúnya tojásfejtől, hogy mindkettő a szőrtelenségtől rugaszkodik el”.

A dokumentumfilm lehet művészi erejű, művészi értékű, de semmiképpen sem műalkotás abban az értelemben, hogy a dokumentumfilm szereplője (interjúalanya) nem egy – általa kontrollálhatatlan – rendezői önkifejezéshez adja az arcát (szövegét), hanem olyan dokumentumhoz, amely csakis azt az igazságot rögzíti, amelyet a szereplő (interjúalany) igazságnak gondol. Nagy Anna például lehet nyugodtan csúnya a Pacsirtában. Sőt egy szép színész(nő) számára annál nagyobb a szakmai dicsőség, mennél csúnyábbnak (butábbnak, gonoszabbnak…) látszik a filmen, ráadásul még ez sem ilyen egyszerű. Mert gondoljunk a „Gugyerák-effektus”-ra! Bárdy Györgynek pénzt és dicsőséget hozott a Gugyerák-figura megformálása, ám amely „skatulya” később nagyon megnehezítette a művész drámai-színpadi munkáját. Míg a dokumentumfilm szereplőjét semmi nem kötelezi, sem anyagilag, sem morálisan. Kizárólag egy előzetes megállapodás. Például Vásárhelyi Mária mondhatta ezt is, mielőtt a „kamera elé ült”: „csináld csak, Juditkám, nyugodtan, rád bízom, olyan leszek a képen, amilyen leszek”, s amennyiben ezt mondja az „érintett”, úgy csak abban az esetben jogos az utólagos reklamáció (valamelyest), ha a film totálisan lett elrontva.

Eörsi szerint „A művészet – és a riporteri dokumentáló munka – abban is különbözik a tudománytól, hogy valamely pillanat igazságától rugaszkodik el. Ez áthatja a művet, és felrója rá készítőjének kézjegyét. Ezért is van az, hogy a mű kizárólag készítőjének szellemi tulajdona”.

 

Igen, csakhogy ez éppen nem így van. Tudniillik pontosan arról van szó, hogy Vásárhelyi Mária „riporteri dokumentáló munkában” vett részt, s amely alkotás eo ipso nem „művészi dokumentáló munka”. Lehet persze művészet is (ha van benne ihlet), míg a funkciója szerint egyáltalán nem az. Ebből következően a riport, az interjú, a dokumentumfilm nem „kizárólag készítőjének szellemi tulajdona”. Csak akkor, ha korrekt megállapodás révén az „érintettek” átadták a művésznek azt a szegény „szellemi tulajdonjogot”. Nem szólva arról, hogy Ember Juditnak a vitatott filmhez alig-alig van köze. Már persze innen, kívülről nézve. Ráadásul régen láttam az alkotást (1989-ben a Közgázon egy „szamizdat” vetítésen), arra emlékszem, hogy különféle emberek, arcok jelentek meg a mozdulatlan kamera előtt, és beszéltek; úgy rémlik: minden művészi-riporteri kérdezgetés nélkül, vagyis (az én emlékemben) a film „szellemi tulajdonjoga” sokkal inkább a szereplőké, mint a rendezőé. Persze tévedhetek, az viszont biztos, hogy a dokumentumfilm éppen attól dokumentumfilm, hogy nem játékfilm, s még csak nem is dokumentarista film. Továbbá: a történelmi dokumentumfilmnek nyilvánvalóan nem a „pillanat igazságát” (értsd: azt, ami az emlékezőből prompt kibukott), ámde nem is a rendező „művészi igazságát”, hanem viszont a történelmi valóságot kell rögzítenie. Ezért történelmi és ezért dokumentumszerű az alkotás.

 

Mivel nincs meg Vásárhelyi cikke, csak föltételezéseim lehetnek róla, innentől kezdve a szerző föltételezett intellektusról beszélek.

Tehát, ha Vásárhelyi Mária azért tiltatta le a filmet annakidején, mert úgy vélte, a forgatás „pillanatában” (1988-ban) keveset mondott/mondtak el az igazságról, illetve torz módon jelent meg szövegeikben a valóság, akkor rosszul döntött. Mégpedig azért, mert minden további nélkül kiegészíthette volna a történelmi vallomást. Akár a filmben (annak „javított kiadásában”), akár a sajtóban, de még tán’ egy könyvecskét is írhatott volna Snagovról, illetve azzal párhuzamosan: a film készítésének történetéről. Merthogy a intellektusnak ez (volna) a dolga, nem pedig a „böszme” letiltás. Vásárhelyi Mária minden további nélkül elmondhatta (s ha valódi intellektus, el is mondta) volna, hogy az adott pillanatban (1988-ban) – szerinte – miért, mennyiben kerülte meg (esetleg torzította) még ő is az igazságot. A többiekkel együtt. Ennél izgalmasabb dokumentumfilm alig képzelhető el. Ha Vásárhelyi Mária férfi, legyen férfi! Vállalja, hogy korábban fecsegett vs. óvatoskodott, jelezvén: ilyen a történelem, ilyen az ember, változik a változó világban.

 

Nem tudom, csak föltételezem: Vásárhelyi Mária gyöngén indokolta meg annakidején a letiltást; erre utal, hogy még azt az Eörsi Istvánt sem hatották meg az érvei, aki nem volt eleve az ellensége, mi több: a barátjának nevezte Vásárhelyi „Marcsit”. Nem tudom, csak föltételezem: Vásárhelyi hisztérikusan (privát kénye végett) tiltatta le a filmet. Miközben emberként (civilként) ehhez is joga van! Intellektusként viszont nincs. Na most, különösen rosszul veszi ki magát, ha egy olyan „liberális elitértelmiségi” cirkuszol nyilvánosan (szánalmasan), aki (később) így pökhendiskedik a Mozgó Világban: „a Kádár-rendszer iránti nosztalgia nem csupán a korabeli létbiztonságnak szól, hanem a ťgyermekkorba való visszavágyásnakŤ is, annak az együgyű és gyermeteg felelőtlenségnek, amely megkímélte az egyént a döntés szabadságától és felelősségétől, attól, hogy gondolkodnia kelljen saját sorsáról és a társadalom jövőjéről”.

 

Nos, Vásárhelyi Mária – „liberális elitértelmiségiként”, az „együgyű és gyermeteg” honpolgárok pellengérre állítójaként – az adott kérdésben maga „kímélte meg az egyént a döntés szabadságától és felelősségétől, attól, hogy gondolkodnia kelljen saját sorsáról és a társadalom jövőjéről”. Konkrétan pedig: hogy gondolkodnunk „kelljen” (lehessen) a történelemről egy fontos dokumentumfilm paradigmái kapcsán. Vagyis a „felelős gondolkodás” apostola, nádpálcás pedellusa szerint: ha a film nem lesarkított, lekerekített, legömbölyített igazságokat fogalmaz meg szájbarágósan, akkor az ne kerüljön a nyilvánosság elé.

 

Így van? Mert, ha nem ezért tiltatta le a filmet a liberális elitértelmiségi, akkor miért?

 

Ha pedig nincs a kérdésre érdemi válasz (szerintem semmilyen sem lesz), akkor Vásárhelyi Mária gesztusa elévülhetetlen, megbocsáthatatlan bűn. Hangsúlyozom: abban az esetben, ha nincs a film letiltására emberileg méltányolható ok. Elvileg ugyanis lehet. Csak nem tudunk róla.

Ami biztos: az intellektuális jellegű hiba, hiányosság nem lehet valódi indok, az ugyanis mindenképp korrigálható, sőt a gondolkodásnak, különösen a társadalomról, a történelemről való gondolkodásnak épp a kritika, a permanens korrekció a lényege. Márpedig ahol nincs szöveg (film, esszé stb.), ott kritika sincs, és gondolkodás sincs értelemszerűen. Vagyis ahol nincs szöveg, nincs semmi. A hisztéria intellektuálisan a semmivel egyenlő: „Gyakran haragudtam rá [Eörsire] igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet”.

 

Eörsi kritikája nem durva, nem igazságtalan, Eörsi állítása egyszerűen hamis. És ezt el lehetett volna mondani (minden különösebb haragvás, toporzékolás nélkül), lehetett volna a szöveget cáfolni!

Hogyan? Érdemben. Gyurica bácsi megmutatja! Például Eörsi szerint „a [dokumentumfilm, mint] mű kizárólag készítőjének szellemi tulajdona. Ha a rendező vágási vagy egyéb trükkök segítségével megcsúfolja beszélgetőtársainak a bizalmát, akkor ezek szakíthatnak vele, esetleg megcáfolhatják, leleplezhetik nyilvánosan, sőt rágalmazási vagy becsületsértési pert is indíthatnak ellene”.

 

Míg viszont a leghelyesebb, ha egyszerűen jól tökön rúgják a filmrendezőt (akkor is, ha történetesen nőnemű az illető művész!). Mert – legyünk liberálisak! – semmit sem tiltunk, ami nem emberellenes, állatellenes, fajellenes satöbbiellenes uszítás, miközben ugyebár nem kakilunk egymás étkezőasztalára. Általában. Például. Vagyis ha a rendező geci (Eörsi eufemizmusával: „vágási vagy egyéb trükkök segítségével megcsúfolja beszélgetőtársainak a bizalmát”), akkor mi nem pereskedünk azzal a rendezővel, hanem megadjuk a rendezőnek azt, ami a giciségért méltán kijár. Pofont. Tudniillik az a helyzet, tisztelt Eörsi úr, hogy a bizalommal való visszaélésnél alig-alig van nagyobb bűn. Mert hazudhatok annak, aki gyanúval tekint minden mondatomra, gesztusomra (ergo, ha át tudtam verni, én vagyok az ügyesebb stb.), ám azt az embert becsapni, aki eleve hisz bennem, a szavamban, ígéretemben, a legmocskosabb dolog, ami csak létezik a világon. Szerintem.

Míg a Vásárhelyi Mária által is híven (olykor eszelősen) propagált kapitalista viszonyrendszer paradoxona szerint: az egoista polgár részint megállapodásra ítéltetett (a business lényegi mozzanata az agreement), részint a végső célja a győzelem. Azért harcol, hogy győzzön. A polgár számra a harc nem az emberi méltóság kivívásának, megtartásának eszköze, hanem a szimpla győzelemé. Vagyis az egoista polgár (a sok-sok kisebb-nagyobb Vásárhelyi Mária) ezért képes újra és újra föltápászkodni (a győzelem erős motiváció), miközben ezért bukik el mindegyre, illetve ezért van végső bukásra ítélve. Az öntudatlanul, egoistán harcoló ember egyik legjellemzőbb kudarca, s amely egyszersmind előrevetíti a végső, totális bukás árnyát: Auschwitz. Tudniillik ott is a puszta győzelem a cél, ott is a darwini-természeti érvényesülés az alapmotiváció (vö. Lebensraum), és nem a mitikus „Gonosz” (miként azt Arendt-ék, Hellerék, Vásárhelyiék hiszik). Auschwitzot sok minden jellemzi, míg a méltóság(tudat) biztosan nem.

A Magyar Narancs írja: „Auschwitz egyszerre tagad minden emberi létezést; és persze a szabadságot, ami földi jelenlétünket értelmessé, elviselhetővé teszi. Aki a holokausztot tagadja vagy relativizálja, az nemcsak másoktól tagadja meg a létezés jogát, hanem önmaga létének értelmetlenségét is beismeri”.

Tömény marhaság. (1) Auschwitz nem alternatívája (tagadása), hanem lényegi megjelenítője az emberi létezésnek. Aki nemcsak ismeri, hanem érti is Goethét, Madáchot, József Attilát, ezt pontosan tudja. (2) „Aki a holokausztot tagadja vagy relativizálja” nem von meg senkitől semmit (különösen nem jogot), hanem egyszerűen csak állít valamit. Nem azt állítja (amit Darwin nyomán Madách, József Attila), hogy az emberiség sorsa azonos Auschwitzcal, hanem vagy azt állítja (ha következetes náci), hogy az emberiség boldogulása azonos Auschwitzcal, vagy (ha „csak” fékezett habzású antiszemita), hogy Auschwitz nem szükségszerű velejárója a „zsidóhatalom visszaszorításának”, ám még a legradikálisabb állítás sem jogmegvonás. (3) Az igazi intellektus „önmaga létének értelmetlenségét” nem „beismeri”, hanem megállapítja. Aztán vagy igaza van a szkeptikus intellektusnak (az eminensen, steinmanni eréllyel optimista Vásárhelyi Máriákkal, Ara-Kovács Attilákkal szemben), vagy nincs, ez lehet vita témája; ami viszont biztos: a „beismerésnek” ugyanúgy nincs köze a gondolkodáshoz, mint az optimizmusnak, az emberi lét „értelmében” való jámbor hitnek.

Ismétlem: mindettől persze lehet értelme a létezésnek, csupán arról beszélek, hogy ezt az értelmet nem tudja fölmutatni sem Vásárhelyi Mária, sem Ara-Kovács Attila, így azután a „létbölcseletük” nem több a „holokauszttagadás” puszta tagadásánál, vagyis amit írnak, mondanak a szabadságról, a humanitásról, elhangozhatna bármely alsófalusi liberál-templom primitív prédikációjában.

Túlzás? Lehet, elvileg elfogadom, ám akkor nézzük konkrétan, szó szerint a Magyar Narancs szövegét! A szerző szerint „Auschwitz egyszerre tagad minden emberi létezést; és persze a szabadságot, ami földi jelenlétünket értelmessé, elviselhetővé teszi”.

 

Értelmessé, vagy elviselhetővé? Tudniillik a két állítás tagadja egymást. Méghozzá lényegileg. Igen, csakhogy ez a liberális prédikátort egyáltalán nem érdekli, ő nem igazságot igyekszik megfogalmazni, hanem primitív zsolozsmát nyögdécsel. Persze nem is tehet mást (túl azon, hogy agyilag sem képes fölérni ésszel a saját dogmáit), hiszen Petőfi óta már biztosan tudható, illetve világosan látható: az absztrakt szabadságfogalom nem jelent semmit.

 

Végül az Eörsi-idézet záró szakasza: „Kezdetben nem értettem, hogy miért ellenzik az Ötök A snagovi gyerekek sugárzását. Leginkább még azt fogtam fel, hogy a forradalom napját a legszélesebb nyilvánosság előtt nem ezzel a filmmel kell ünnepelni. Talán csakugyan jobb lett volna, ha a televízió nem a forradalom reformkommunista vezérkarának a sztoriját, hanem mondjuk a pesti srácok történetét tervezte volna be erre a napra”.

Ha ez „csakugyan jobb lett volna”, akkor Vásárhelyi Mária helyesen döntött. Legalábbis a „kritikus” Eörsi szerint, noha Eörsi István itt sem „igazságtalan”, „durva” Vásárhelyi Máriával szemben, hanem egyszerűen csak hülye, nem képes eldönteni: akkor most mi is az ő végleges álláspontja a vitatott kérdésben. Miként a „pesti srácokra” vonatkozó véleményét sem érti igazán. Legalábbis „kezdetben”, illetve épp fordítva: „kezdetben” érti, csak utána nem: „Persze róluk is nehéz lenne olyan igaz filmet készíteni, amely az összes résztvevőt kielégítené”.

Nehéz lenne? Akkor miért nem tetszenek erőlködünk egy kissé? Lehetetlen volna? Ha igen, akkor miért nem azt mondja a stiliszta: lehetetlen? Egyébiránt nem „kielégíteni” kell Vásárhelyi Máriát (hát, hacsaknem külön kéri – mondjuk tőlem), hanem méltányolni az akaratát, ismétlem: ha nem volt megállapodás, akkor belátás révén, s ami azt jelenti természetesen, hogy az indokolatlan (abszolúte hisztérikus) akaratot nem méltányoljuk. Például: ha a „érintettnek” az a kifogása, hogy nem az arany, hanem a köves brosstű volt a kiskosztümjére tűzve, amikor a film készült, akkor ugyebár ezt a problémát nem vesszük figyelembe.

 

Amiben viszont minden gond nélkül egyetérthetünk Eörsi Istvánnal, a következő: „Ha majd napvilágot látnak a budapesti felkelők történetei, akkor elálmélkodhatunk azon, hogy mennyire különféle erkölcsiségű embereket fűzött össze a halált megvető bátorság. Igaz viszont, hogy ha a pesti srácokról készülne igaz film, akkor a televízió nem kérne a szereplőktől engedélyt, mert ők ma sem tartoznak a prominensek [a Rózsadombra „kirekesztett” Vásárhelyi Miklósok és Vásárhelyi Máriák] körébe”.

 

Tehát, ami a lényeg: ha Eörsi szövegét cáfolod, garantálom, nem fogsz rá haragudni soha. Sem a halála előtt, sem a halála után.