Stateside tigress a hungári uborkafán

 

 

Gyurica úr válasz | 2012.05.12 10:27:12 © (311)

Vásárhelyi Mária gyáva közszereplő volna?

Szerintem nem gyáva.

Hogy akkor miért látszik pipogyának? Erről írok legközelebb…

Előzmény: Gyurica úr (307)

 

Ha Vásárhelyi Mária gyáva volna, nem hepciáskodna (például) az antiszemitákkal (sem), ha gyáva volna, csöndben meghúzódna, végezné szépen az ő kis háziasszonyi, illetve a munkahelyén az ő még kisebb (kenyérkereső) tevékenységét. (Szerintem ezt kéne tennie.)

Vásárhelyi Mária nem gyáva, de nem is bátor. Legföljebb annyira, mint a cigány lova: nem vak, hanem vakmerő.

Talán ő is tudja, talán nem, s amit – szerintem – immár ki kell mondanunk nyíltan: nemcsak a nemzetközi, hanem a belpolitikai helyzet is fokozódik. Általában. Míg nálunk annyira fölfokozódott, hogy ma már a „nemzeti együttműködés” parlamentjében emlegetik a vérvádat, s amely épületben még mindig nem ciánoztak (sőt még az ablakokat sem nyitották ki, hogy legalább valamelyest kiszellőzzék a dolog), vagyis amely épületbe azóta is minden gátlás nélkül járnak be gyurcsányisták, antigyurcsányisták – magával Gyurcsánnyal az élen! – híven „politizálni”, értsd: rengeteg lóvét keresni. Egyedül a vak ló nem látja: a „magunkfajták” már a spájzon is túlhaladtak. Vagyis (szerintem) illenék nyíltan kimondani: manapság bármikor előfordulhat, hogy nem „csak” a cigányt lövik le vadászpuskával, hanem a zsidót is elkaphatják, s véresre verhetik, fényes nappal, a nyílt utcán. Csak azért, mert zsidó! Listázott zsidó. Mármost ez könnyen megeshet akár Vásárhelyi Máriával is. Tudniillik ő is listázott zsidó. Nem csak Egerben, országosan lajstromozott.

Szerintem.

És Vásárhelyi szerint?

Ha szerinte is így van, akkor Vásárhelyi nem gyáva ember.

Úgy vélem tehát, a leghelyesebb, ha Vásárhelyi Máriára vonatkozóan e tagadó formulát használjuk, ugyanis a „bátorság” fogalmának tartalma egyértelműen pozitív. Legalábbis az Akadémia értelmező szótára így fogalmaz: bátor az, aki „veszélyes helyzetben v. a veszélyes következmények tudatában is félelem nélkül, (legjobb) meggyőződése szerint cselekszik”.

Vagyis Vásárhelyi Mária ezért nem bátor. Merthogy nincs („legjobb”) meggyőződése (a mánia nem azonos a meggyőződéssel), illetve nincs valóságismerete, így nem lehet sem valós veszélyérzete, sem bátorsága értelemszerűen.

Ezt igyekszem bizonyítani.

 

Vásárhelyi Máriának egyszerűen nem volt bátorsága ahhoz, hogy például ne gyűlölje Eörsi Istvánt. Ám ami nem is gyávaság a szó klasszikus értelmében. Inkább erőtlenségnek, gyöngeségnek nevezném. Vásárhelyi Máriának ahhoz sem volt bátorsága (értsd: ereje), hogy az élő Eörsi Istvánnal csatázzon (haló poraiban inszinuálta az írót), ti. ahhoz sem volt bátorsága, hogy kritikusan nézzen szembe édesapja egykori politikai szerepvállalásával. Ezért tiltatta le (többedmagával), ráadásul alattomosan – vagyis „liberálisként” a liberalizmus legnagyobb szégyenére – azt a dokumentumfilmet, amelynek minden résztvevője önként vállalta a szereplést, s amelynek tisztaságához, manipuláció-mentességéhez nem férhet kétség.

Ismétlem: arról van szó, hogy Vásárhelyi Máriának nem bátorsága, hanem (intellektuális) ereje nincs ahhoz, hogy megvédje az apja becsületét. Noha mindent megtesz (még saját eszméjét is szemen köpi) a papáért, hovatovább Mészáros Mártával is keményen szembeszáll, miközben kétségbeejtő tény, sőt általános törvényszerűség: a puszta ellenállás (lelki kényszere) messze nem bátorság. Maximum nem gyávaságnak minősíthető. Persze ez sem kevés! Minden malícia nélkül állítom: egy szerető – s szeretett – leánygyermeknek pontosan az a dolga, hogy védje az apját, míg az apának, hogy védje a családját, ti. a férfi számára nem az a család, amelybe beleszületett, hanem az, amelyet maga alapít.

 

Vásárhelyi Mária tigrisként védelmezi azokat, akiket szeret. Ezért nem gyáva. Bátor viszont akkor volna, ha igekötőt is „használna”, ha nem csak védeni, de megvédeni is képes volna a barátait, szeretteit.

A bátorság éltet, a gyávaság dögleszt, míg a „nem gyávaság” nem éltet (legjobb esetben).

 

Használt-e Vásárhelyi Miklós tekintélyének a „snagoviak”-ról szóló Ember Judit-film letiltatása? Voltaképpen Eörsi is ezt kérdezi Vásárhelyi Máriától: „Marcsi… hogy a fenébe lehetsz te, akár csak egy pillanatig is, egy szellemi termék betiltásának a pártján? Hogy a fenébe kételkedhetsz lassan most már az egész dokumentumfilm-műfaj jogosultságában csak azért, mert egy másról szóló film nem ragyogtatja fel apád specifikus, neked kinyilvánított igazságát?”.

 

Jó kérdés. Egyetlen okból. Rossz kérdés – több okból. Jó a kérdés – erre utaltam fentebb –, mert aki valóban liberális (nem csupán „szabadelvű” kékharisnyaként riszálja magát a politikában), semminő szellemi termék tiltását nem szorgalmazza (a gazemberségre uszító megnyilvánulások kivételével természetesen). Ugyanakkor elhibázott Eörsi kérdése, ti. egy leánygyermek számára semmi sem lehet fontosabb annál, minthogy a világon minden az ő édesapjának „kinyilvánított, specifikus igazságát ragyogja be”. Hangsúlyozom: minden! Míg a fiúknál merőben más a helyzet. Továbbá rossz a kérdés, ugyanis Vásárhelyi Mária nem „kételkedik az egész dokumentumfilm-műfaj jogosultságában”, sőt semmiben sem kételkedik! Különösen, ha az apjáról van szó. Ha a leány az apját (vs. az anya a gyermekét) védi, tegyen bármit, nincs kétsége afelől, hogy helyesen cselekszik. Végül pedig rossz Eörsi kérdés azért is, mert Vásárhelyi nem „egy szellemi termék betiltásának a pártján” áll (egyáltalán nem áll a pártján!), hanem ő maga a „tiltás”. Magyarán: Vásárhelyi Mária ölni is képes volna az apja becsületéért, „specifikus igazságáért”! Ezért szerintem Vásárhelyi Miklósnak megérte erősen fáradoznia 1953-ban (vagy még ’52-ben, ezt nem tudom), noha valószínű: nem is volt az akkora fáradság, csak nekem tűnik a művelet oly döglesztőnek, s nekem is csak most, a messzi idő-távolból visszatekintve; mindegy, ami a lényeg: egyetlen apa sem kívánhat különb leányt magának Vásárhelyi Máriánál.

 

Az apaszeretet tartalma a biztonság (biztonságnyújtás), az anyáé az életösztön, a leányé a rajongás. Fiúszeretet nincs (vö. Reginald Rose: Tizenkét dühös ember). Fiúlázadás létezik, lényegileg, s ezt alapmítoszok jelzik az irodalomban. A két legnagyobb fiúlázadó közül látszólag Prométheusz a „tökösebb”, de csak látszólag, hiszen éppen Jézus ember volta jelzi, méghozzá döntően: ő is prométheuszi lázadó, csak valamivel absztraktabb módon, illetve szofisztikáltabban csinálja a dolgot: „ego sum via, veritas et vita”, s ami nem csupán az isteni kizárólagosságnak, hanem az Úr integritásának is teljes kétségbe vonása, lényegében: tagadása. Az „ego” (mint integráló szubjektum) óhatatlanul zár ki minden alternatívát az idézett jézusi hitvallásban.

Arról, hogy nincs fiúszeretet (mint lényeg) Lengyel József is ír (Oldás és kötés), Sarkadi Imre is (Elveszett paradicsom), míg Örkény mindezt egészen elképesztő zsenialitással foglalja össze. A Tóték című kisregény voltaképpen Vásárhelyi Máriáról szól.

 

„Tóték Varró őrnagy érkezéséig példás családi életet éltek. Mariska nemcsak szerette a férjét, hanem olyannyira maga fölött állónak érezte, hogy a szeme mozgásának engedelmeskedett. Ágika meg, a kamaszlányok hevületével, szinte istenítette. Minden, ami a világon szép, az apja volt; egy fecske elsuhanása, a csokoládé elolvadása a szájban, az a szédülés, amikor egy piros rózsába nézünk: ez mind – és hozzá még sok más – együttvéve ő.”

 

És ekkor jött híre Varró őrnagy érkezésének, melyet Ágika-Marcsika vitt tovább a faluba.

 

„Marcsika kora délelőtt indult útnak, s csak délután vetődött haza. Időközben a játékszekér megtelt kölcsönkért holmival, ő maga pedig a közérdeklődés és közirigység középpontjába került. Újra meg újra elmondatták vele a nagy eseményt. Izgalmukban majd szétszedték, minden jóval kínálgatták, valósággal ünnepelték, aminek az lett az eredménye, hogy az őrnagy, akitől kezdetben valósággal borzadt, óráról órára vonzóbbá változott, s egyre jobban hasonlított az apjára. Ugyanolyan magas, ugyanolyan délceg. Szakasztott az apu szép, tempós mozgása. És milyen bátor! És milyen gavallér! Nincs is pénztárcája. A papírpénzt kis gombócokba gyúrva hordja a zsebében; ha fizetni kell, csak odagurít egy golyót. A katonái istenítik, a szovjetek viszont, ha meghallják a nevét, fejvesztetten menekülnek az erdőbe... Egy hős!”

 

Ne legyen félreértés, nem azt állítom, hogy Vásárhelyi Miklós a „papírpénzt” nem „kis gombócokba gyúrva hordta a zsebében”, s „ha fizetni kellett”, nem „csak egy golyót gurított oda” a pénztárosnak, én ilyet soha nem mondanék, sőt azt is elismerem, hogy Vásárhelyi Miklósnak „szép, tempós a mozgása”. Különösen forradalom és szabadságharc idején. Ez mind igaz! Csupán arra utalok, hogy: Eörsi Istvánnak akkor lett kampec Vásárhelyi Mária liberális lelkében, amikor az ironikus író a „délceg apu” specifikusan kinyilvánított igazságát, tegyük a szívünket a kezünkre, meglehetős malíciával emlegette a nagynyilvánosság előtt! Kész. Ez már megbocsáthatatlan!

Vásárhelyi Mária bizonyítani nyilvánvalóan nem tudja, ám amíg él, kitart „kritikai” álláspontja mellett, mely szerint: „Eörsi sokszor igazságtalanul és durván megbántott” embereket. Míg a valóság az, hogy Eörsi soha nem bántott meg senkit durván, igazságtalanul még kevésbé, Eörsi még annyira sem volt durva, mint én. Vásárhelyi mégis haragudott rá: „haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet”. Igen ám, csakhogy a „hozzá legközelebb álló” nem azt jelenti a magyar nyelvben, hogy a közelében sündörgő, ti. csak az állhat hozzám közel, akinek én ezt megengedem. Akit viszont gúnyolok (értsd: a szövegein ironizálok), az dörgölőzhet bármily hevesen és „elvszerűen” (falkaszerűen), nem áll hozzám közel. Még „legközelebb” sem. Ez az „eörsizmus” lényege!

Vásárhelyi Mária képtelen bizonyítani, amit állít, sokszor nem is akarja, így aztán, érvelés helyet, jó nagyokat ömleng: „tudtam, hogy [Eörsi] egy komoly és művelt intellektus, egy független elme, egy megvesztegethetetlen és a vakmerőségig bátor ember”.

Örkénnyel szólva: „szakasztott az apu”.

 

Sarkadi arról beszél a Körhintában (egyebek közt), hogy a leánynak az apja iránti rajongását egyedül a szerelem (rusztikusabban, ám pontosabban fogalmazva: a párzási ösztön) ütheti fölül.

Ugyanez Örkénynél: „A végén már úgy felhevült Ágika, hogy haza se bírt menni, csak a játékszekeret lökte be a kertajtón. Továbbment, egészen odáig, ahol a műút elkanyarodik, elfogynak a házak, és semmi se zavarja a kilátást a Bábony erdőborította csúcsára és a kies bartalaposi völgyre. Itt a szél is szabadabban fújt. Ágika belefeszítette fölhevült testét és szépen gömbölyödő mellecskéit, és megittasult, tágra nyílt szemmel suttogta maga elé: – Egy katonatiszt! Egy katonatiszt! Egy katonatiszt! Egy katonatiszt!”.

 

Mint tudjuk, a szuperklasszikusok (Szophoklész, Dante, Shakespeare, József Attila) műveiben közvetlenül, mintegy kézzelfoghatóan jelenik meg az emberi teljesség. „És kiderül, hogy [Oidipusz] önnön gyermekeinek / testvérük és atyjuk egyszerre, s hogy szülő anyjának fia s férje, apjának pedig / gyilkosa s ágy-utódja”.

Majd így sóhajt:

 

Ó, jaj, jaj! Minden tisztán napvilágra jő.

Oh, napvilág! ma utoljára látlak én.

Ott születtem, hol nem kellett, azt vettem el,

kit nem lehet, s megöltem, akit nem szabad!"

 

A „megöltem, akit nem szabad”, illetve a „megöltem, akit szerettem” bűntudat között döntő a különbség.

A férfi legyőzi a „Talány szörnyét”, „ama szárnyas csoda-lányt”, ti. a férfi okos, mely okosságával „a várost / szabadít[j]a / okosan”, s amivel újabb, még az eredetinél is szörnyűbb talányt alkot, végül „illő nyomozást” indít önmaga ellen, mellyel lényegileg saját „tűnt” bűnét igyekszik szublimálni. Ugyanez József Attilánál:

 

Elmondom: Öltem. Nem tudom
kit, talán az apám –
elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.

 

Késsel szúrtam. Nem szinezem,
hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk.

 

Egyébként a „megdöföttek” (Laiosz és Oidipusz) viszonya Oidipusznak a fiaihoz (más vonatkozásban: a lányaihoz) fűződő kapcsolatát is az emberi teljesség igényével determinálja, vagyis az alábbi sorok a Vásárhelyi-családra éppúgy érvényesek, mint bármely emberi lényre, illetve kapcsolatra:

 

De menjen már, amerre indult, végzetem!

Fiúgyermekeimmel szinte ne törődj

sokat, Kreon! hisz férfiak, s akárhová

vetődjenek, nem lesz hiányban életük.

De van két szegény leánykám, kiknek soha

nem terítettek eddig asztalt nélkülem.

Soha külön, s ha volt királyi jó falat

ajkam számára, abból nékik is jutott:

vedd őket gondjaidba, s engedd meg nekem

könnyek között utolszor átölelni még!

Ne késsél,

nemes király: ölelve őket azt hiszem,

éppoly enyémek, mint mikor még láttam is.

 

Szokás az Elektra kapcsán testvérszerelemről beszélni, Babits „véres és szexuális talánynak” nevezi a drámát, szerintem viszont nincs benne semmi talányos, ti. a leánygyermek bátyja iránti szerelmét is lényegileg az apa iránt érzett ősösztönös rajongás motiválja:

 

előállt fényesen; csodálta őt a nép;

a pályán önmagához méltóan futott

s a győzelem díját kivíva távozott.

És hogy sokat kevés szóval beszéljek el,

sosem láttam még íly erőt, íly tetteket:

csak ezt az egyet halld: amit meghirdetett

a bíró, öttusát vagy kétszeres futást,

a pályadíjat abban mind ő vitte el;

és mind magasztalták, mondták, hogy argoszi

Oresztész ő, a hírneves hellén sereg

toborzójának, Agamemnónnak fia [kiemelés – Gy. úr]

 

Elektra egyébként mélyen és tudatosan szadista: „gyötröm őket, mert a haltat ennyire tisztelem” (Vásárhelyi a „halt” Eörsit „gyötri” az Élet és Irodalomban), miközben Euripidész így fogalmaz: „Apádon csüngött mindig is szived, leány. / Van így is ez: van gyermek, apjához szitó, / más gyermekek meg inkább csüngnek anyjukon”.

 

Főként a fiúgyermekek. 

 

Freud így meditál: „Talán mindannyiunknak az volt megírva a sors könyvében, hogy első nemi eszmélésünk az anyára, első gyűlöletünk és erőszakos kívánságunk az apára irányuljon; legalább is álmaink erről győznek meg”.

Legalább is bennünket, férfiakat. Nincs leány, kinek „első gyűlölete és erőszakos kívánsága az apára irányulna”. A második se. A harmadik se. Tessék egyet mutatni!

 

Szerb Antal szerint „Antigonéban a szeretet mindenek fölött való parancsa a legfőbb női vonás”. A neves író Antigoné „keresztény” dogmájára hivatkozik, szerinte Szophoklész így „mondja ki a humánum örök jelszavát”: „nem együtt-gyűlölni, együtt-szeretni születtem”.

 

Nos, ezért nem szabad az „örök”, „abszolút” stb. kifejezésekkel dobálózni!

 

Eörsi, Auschwitz után, másként fogalmaz Babits híres kérdésre („Költő vagy, csupa szeretet: / szereted-e a legyeket?”) reflektálva: „Költő vagy, csupa szeretet, / Sztálint, Hitlert is szereted?”, illetve szintén Eörsi, de már Karinthy nyomán: a férgeket is szereted?, továbbá: „Mit csináljunk önmagunkkal, ha sem féregevők, sem féregeledelek nem óhajtunk lenni? Kiegészíthető-e a szeretet az aljasság gyűlöletével? Ki formálhat jogot arra, hogy meghúzza az aljasságok körét? Hogyan tehetjük jóvá, ha netántán pontatlanul húztuk meg ezt a kört?”

 

És amely alapkérdésekre nem valódi válasz a Szerb Antal-i szentencia, mely szerint Antigoné egyszerűcske, pre-keresztény sóhajtása nem más, mint a „humánum örök jelszava”. És már csak azért sem lehet így, mert a jelszó eo ipso nem örök. Hát hiszen épp azért jelszó. Elvileg lehet örökké tartó (gyakorlatilag ki van zárva), ám az örökidő nemcsak „előre”, hanem „visszafelé” is örök.

Az Antigonéban a Kar tulajdonképpen az Ószövetséget idézi, méghozzá pontosan arról énekel, hogy a szeretet nem örök jelenség, de legalábbis nem öröktől fogva létezik (így nyilván nem is tart a végtelenségig):

 

Boldogok, kiket nem látogat meg életükben sorscsapás,
Mert akiknek isten rázta meg palotáját,
Nemzedékről nemzedékre kúszik házukban a romlás [kiemelés – Gy. úr]
Mint hullám a tengeren,
Hogyha thrák szelek zavarják
S felkavarják, végigfutva rajta, a mélységeket,
Mély örvényből hömpölygetve
Sós és szennyes áradást,
S zúg a szélcsapkodta, hullámverte partok sóhaja.

 

Nem szólva arról, hogy a szophoklészi „jelszó” egyébként sem azt mutatja, hogy „a legfőbb nőies vonás” a humánum, azt pedig még kevésbé, hogy a humánum „nőies vonás” (nőspecifikum) volna.

Szerb Antal itt szimplán, párolt polgári feminizmussal lelkendezik, tévesen, ti. az Antigonéban is arról van szó, hogy a nő áldozatvállalása lényegileg az apa sorsa által determinált. Az imént idézett szophoklészi kar így folytatja bölcselkedését, mely szerint a „romlás”

 

Ősidőkből száll a Labdakidák házára szemünk előtt
Holt apákról [kiemelés Gy. úr], kik nem menthették fel ivadékukat,
Szenvedésre szenvedés, így mérte rá valamely isten
És nincsen feloldozás.
Most a legvégső gyökérre,
Mely még Oidipusz házának új derűs tavaszt igért,
Vérszomjas sarlót emelnek
Alvilági istenek,
Tőlük jött e lélekrontó, észt megbontó őrület.

 

Hogy mindez ócska, szexista demagógia? Lehet. Ám, először is, nem én írtam (hanem Szophoklész), másodszor: fogadjuk el, nem férfispecifikum az apa elleni (szükségszerű, a görögökkel szólva: sorsszerű) lázadás, sőt az is lehet, hogy az anyatigris, a „leánytigris” (sajátosnak tűnő) gesztusai intellektuálisan, racionálisan, logikailag vannak megalapozva, tegyük föl, így van, ám végleg csakis akkor bólinthatunk rá, ha a tétel bizonyítást nyert.

Szerintem viszont így nem lehet bizonyítani:

 

 

Ily félelmes vicsorítással sok minden elérhető (a demokratikus uborkafán), ám a szellem, az intellektualitás semmiképp. Nem harcosan érvelünk, hanem értelmesen: racionálisan, logikusan.

 

Vásárhelyi Mária (made by hungary stateside tigressként, honi-nagyragadozó-kisracionalistaként) így bődült el a Szombat hasábjain, nyau: „A szüleim azt a lakást, amelyben éltünk, nem a párttól kapták 1949-ben, hanem a tanácstól igényelték ki. Ezért [kiemelés – Gy. úr] akkor, amikor az apámat börtönbe zárták, tőlünk nem vették el a lakást. Mi ide jöttünk vissza a Rózsadombra”.

 

Vagyishogy itt a szemünk előtt jelent meg a Totalitás!

Tudniillik ez vagy az olvasó totális hülyének nézése, ilyen értelemben a totális hübrisz, vagy pediglen az abszolút (leánygyermeki) elvakultság pregnáns lenyomata. Ilyet ugyanis férfiember nem ejt ki a száján, még a legbutábbak közül való sem!

 

Vásárhelyi tudja?

Nem tudja.

Érzi?

Érzi.

De vajon mit érez?

Örkény szerint „A szovjetek… ha meghallották [Vásárhelyi Miklós] nevét, fejvesztetten menekültek... [mert Vásárhelyi] Egy hős!”, vö. „csapataink harcban állnak”, mindegyik nagy hős a helyén van! A Hősök terén. Tito hősi fúrólyukában hősiesen megbújva.

Mármost Vásárhelyi Mária két dolgot érez ezzel kapcsolatban. Mindkettőről írok majd. Legközelebb…