Vásárhelyi Mária súlyosan elmarasztal

 

 

A Mozgó Világban. Gyakorlatilag mindenkit. Nem csupán a „politikai elit”-et, ugyanis szerinte „az úgynevezett médiaértelmiség is súlyosan elmarasztalható”. Jó. És mi a legsúlyosabb probléma?

„A legsúlyosabb problémának… azt tartom, hogy az elmúlt több mint másfél évtized során egyáltalán nem sikerült az emberekkel megkedveltetni a demokráciát és a szabadságot”.

 

Nem sikerült. Pedig hát ők próbálkoztak (mint szégyentelen kutya a helleri filozófiával), és mégsem sikerült. Merthogy csakis akkor sikerülhetett volna a nagy próbálkozás, ha mindenki azt teszi, amit Vásárhelyi Mária: teli tüdővel gyalázza azokat az embereket, akikkel erősen meg akarja „kedveltetni a demokráciát és a szabadságot”, ám akik ennek dacára sem kedvelik „a demokráciát és a szabadságot”, s ezért jelenthető ki minden aggály nélkül: az emberek „felelőtlenül infantilisak”, „közgazdasági analfabéták” (méghozzá „a lakosság jelentős része”), „bornírtak és korlátoltak”, akikben, „ahelyett, hogy kigyomlálódott volna, egyre mélyebb gyökereket eresztett a kádári mentalitás”.

 

Értem. De milyen a „kádári mentalitás”? Vásárhelyi Mária szerint a „kádári mentalitás” nem más, mint „visszavágyás” az „együgyű és gyermeteg felelőtlenség” állapotába, „amely [állapot] megkímélte az egyént a döntés szabadságától és felelősségétől, attól, hogy gondolkodnia kelljen”, továbbá a „kádári mentalitás” jegyében az emberek „cinikusak és normavesztők”.

 

Nos, nagyjából így kellett volna beszélni az emberekkel, már a rendszerváltás kora hajnalától, nem pedig hízelegni nekik elvtelenül. Ha így kommunikál az elit – s persze következetesen! –, akkor már réges-rég forrón imádja a mi népünk „a demokráciát és a szabadságot”, miközben Gyurcsányt a Balaton őszödi felvidékének jegén kiáltja ki, s nem is akármivé, hanem smitdoktorisan szőlész-borász királlyá. Nota bene nem cucimulista kiskirállyá (az régen volt!), hanem a Demokrácia és a Szabadság Hű Kedvelőinek Szent Uralkodójává.

 

Milyen a „kádári mentalitás”?

 

Az az igazság, hogy Vásárhelyi Máriának halvány fogalma sincs róla. Nem is lehet, ti. ezek az emberek a Kádár-rezsim idején (is) egymás doktriner valagába fúrták a fejüket, jó mélyen, így aztán semmit nem érzékeltek a külvilágból; csupán ama elvhű végbéldarabkát szemlélték (s láthatták közelről), amely de jure szabadságpárti elvbarátjuké volt, ám amely lehetett volna akár a sajátjuk is. De facto. Tudniillik amíg az egyik tudós-liberális társa tudósfenekébe bújtan volt okos tojásfej, addig a másik az egyikében, így azután senki sem tudhatta, hogy végül is melyik szabadságpárti tojásfej kiében van benne nyakig. Ami persze tökéletes rálátást biztosított Vásárhelyiéknek, de nem a világra, hanem csak saját magukra, pontosabban: önmaguk szagosan hívő belsejére.

Magyarán: a valóság ismeretének teljes hiánya mondatja Vásárhelyi Máriával a Mozgó Világban, hogy a „kádári mentalitás” azonos a „gyermekkorba való visszavágyással”, a „gondolkodástól” való „megkíméltséggel”, a „közgazdasági analfabétizmussal”.

 

Kezdjük egy döntő szempont rögzítésével!

Vásárhelyi Mária kicuppantotta Vajda Mihály, Heller Ágnes, Almási Miklós, Kis János neofita tudós-tomporából közgazdász koponyáját (persze csak félig cuppantotta, csupán annyira, hogy a szája szabaddá váljék, rotyogni tudjon vele a Mozgó Világban), majd megállapította: lényegében véve egyetlen érték létezik (miként „kádári mentalitás” is csak egy van), s amely egyetlen érték: a közgazdasági nagyot tudás. Röviden: a kapitalizmus. A gátlástalan harácsolás. Amire pedig a konkrét demokrácia-modell nem egyéb, mint az egykori KISZ-titkárok, párttitkárok, ellenzéki aktivisták (s egyben besúgók) Caola-bárókká, bauxit-grófokká, méltóságos murvabányászokká, kegyelmes szőlőbirtokosokká, filozófiai-káeftésekké való eszmei fölmagasztosulása. Vásárhelyi Mária pedig (személyesen) a bauxit-grófok ún. „értelmiségi” szekértolója (miközben nyilván csurran neki is valamicske), ti. Vásárhelyi személyes ízlése szerint nem a murvabányász pártitkárok a demokratikusak, liberálisak, hanem a bauxitbányász KISZ-titkárok (merthogy neki nem mindegy). Vásárhelyi így fogalmaz az újsütetű timföldturkálók idült apologétájaként a Mozgó Világban: „a lakosság jelentős része közgazdasági analfabéta, és nem sajátította el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai közt”. Pedig hát szabadság van, teljes vállalkozási szabadság, bárkinek lehetnek ajkai, almásfüzitői, tokaji, felcsúti, székesfehérvári, horvátországi… birodalmai! Példák vannak rá! Nem siránkozni kell, hölgyeim és uraim, hanem vállalkozni! Igen ám, csakhogy a „kádári mentalitás” ebbéli vonatkozásában két részre osztható. „Kádári mentalitású” az olyan ember is, aki például ekként gondolkodik: szeretek dolgozni, szeretem a szakmámat, értek is hozzá, így nincs is különösebb igényem, mint, hogy melózhassak, alkothassak, s persze fizessék meg a munkámat, legalább annyira, hogy viszonylag kényelmesen megélhessek a családommal. Nem akarok én „közgazdasági zseni” lenni, nem alapítok vállalkozást, nem gründolok „gazdasági érdekeltséget”, nem akarok maszekolni, géemkázni (mondották sokan a „kádári mentalitású” emberek közül, míg mások – miként becses szerénységem például – ennek inkább az ellenkezőjét vallották és gyakorolták annakidején), hanem „csak” dolgozni akarok. Rendesen, becsületesen, minden különösebb vállalkozgatás, ügyeskedés, umbuldázgatás (Vásárhelyivel szólva: „közgazdasági” elhivatottság) nélkül. Ez is a „kádári mentalitás”.

 

Hadd tegyem gyorsan hozzá: a reneszánsz Machiavellitől Fourier-n, Marxon, Madáchon, József Attilán, Ladányin, Hermann Istvánon, Ancsel Éván, Angyal Ádámon át Moldováig, minden tisztességes, minden értelmes ember így gondolkodik. S gondolkodott a Kádár-rezsimben is! Tehát nem kell föltétlenül értelmiséginek, elegendő normális embernek lennünk ahhoz, hogy belássuk: már Fourier-nak igaza van, elvileg, amikor a falansztert a kapitalista elsivárosodás alternatívájaként tételezi, ti. Fourier szerint az „individuális fejlődés”, az emberi személyiség kibomlásának problémája (benne pl. az ún. „nőkérdés”) a kapitalizmus egyre ridegebbé váló világában, vagyis tőkés körülményei között nem oldható meg. Madách másként használja a „falanszter” fogalmát, ő azt a kapitalizmus pandanjának (sőt metaforájának) tekinti, ám a lényeg ugyanaz: Vásárhelyiék hirtelen fölébredtek (egyébiránt a szintén nagy semmiből), fölriasztotta őket a rendszerváltás vekkere, s most aztán újra nagy hangon jelentik az újabb Orbitális Tutit: aki nem elvszerűen és rendíthetetlenül kapitalista, az együgyű.

Nem vitatom, így is lehet mondani. Meg persze másként is: a Simicska Lajosok, Gyurcsány Ferencek… illetve a Heller Ágnesek, Vajda Mihályok, Radnóti Sándorok, Bayer Zsoltok, Hankiss Ágnesek, Vitézy Lászlók… egyszerűen csak szarháziak. Hogy magunk is finoman fogalmazzunk. Ügyesek? Persze, hogy ügyesek, ők aztán egyáltalán nem közgazdasági analfabéták, csakhogy annak, aki nem szeret „ügyeskedni”, másokat kizsákmányolni, kisemmizni, annak, bizony, a bele fordul ki az ilyen emberektől. És egyáltalán nem azért, mert mintha együgyűek volnának, mintha ne tudnák: „vállalkozni muszáj”. Többségüknek volt is valamiféle cége, bétéje, káeftéje, majd szépen visszaadták az ipart, s nem kevesen azért, mert képtelenek voltak a munkatársukat (sokszor haverjukat, rokonukat) kirúgni, így aztán csődbe mentek, ahogyan kell (vö. Norman Jewison: A nagy likvidátor – Other People's [kiemelés Gy. úr] Money). Vagyis arról van szó, hogy részint általában sem tartjuk a „vállalkozás szabadságát” kizárólagos értéknek (Amerikában is vannak ilyenek, sokan), részint személyesen is irtózunk pl. a Kóka-, Simicska-, Széles Gábor-, horribile dictu Demján-, Csányi-féle fazonoktól.

 

„Bornírtak és korlátoltak” vagyunk? Például azért, mert meglehetősen úgy véljük, hogy a bornírt szó korlátoltat jelent? S hogy még a Mozgó Világban sem jelenthetne egyebet, legalábbis normál körülmények között? Jó, együgyűek vagyunk. Akkor hát ostobán kérdezzük (szerintem akár válaszolhatnának is az okos, nagyhangú gyalázkodók!), például Angyal Ádámból miért nem lett nagyvágó? Ő is idióta? Együgyű? Közgazdasági analfabéta? Kádári mentalitású? Az. Méghozzá „dialektikusan”. Részint tart egy tisztességminimumot (erről beszéltem fentebb, mint a „kádári mentalitás” egyik döntő mozzanatáról), részint pontosan ismeri a közgazdasági realitást (Angyal professzor kisujja körme hegyében több reális közgazdasági ismeret van, mint a Gyurcsány-Bauer-Vitányi-Vásárhelyi-fejek összességében), Angyal Ádám pontosan tudja: a tőkemozgás determinálja a világgazdaságot, csak éppen nem esik hasra a kapitalizmus előtt. Angyal Ádám világosan látja: minden történelmi realitás dacára történelmileg helytálló Shakespeare Athéni Timonjának értékítélete:

 

A minden bajtól ostromolt természet

Nagy jót, csak önmagát megvetve, bír el.

Emeld e koldust, sűlyeszd ez urat:

S öröklött szégyent hordoz a tanácsos,

Veleszületett becsűletet a koldus.

 

Angyal Ádám (közgazdászként!) azt is tudja, hogy Timonnak nem csak az idézett morális állapotleírása, hanem közgazdasági, történelemfilozófiai következtetése is pontos. Shakespeare-nél az arany, Marxnál a pénz, a tőke csillogásában

 

… a fekete fehér lesz, rút szép, jogtalan

Jogos, silány nemes, vén ifju, gyáva hős.

Miért ez, istenek? Minek? Hisz ez

Elvon papot, hivet mellőletek,

S a még erősnek vánkosát kirántja.

E sárga gaz: hitet köt s bont; az átkost

Megáldja; szürke poklost megszerettet;

Tolvajnak állást, czímet, bókokat,

Tetszést s tanácsos-széket ád; az elnyűtt

Özvegynek új férjet szerez, s kitől

A genyédeses kórház is okádna,

Oly illatossá teszi s fűszeressé,

Mint az apríli nap…

 

Amikor Vásárhelyi Mária „közgazdasági analfabétákról” beszél, azokat is átkozza, akik elvből nem hódolnak a „sárga gaz” mindenható s üdvös Szabadsága előtt. Vásárhelyi egyszerűen nem veszi észre, Shakespeare-nek tökéletesen igaza van: a pénz (mint olyan) valóban elvon az istenek mellől papot is, hívet is, míg Angyal Ádám (s pontosan azért, mert érti a szakmáját!) elvből nem gyalázza az embereket. Azokat sem, akik nem értenek vele egyet, azokat sem, akik nem értik őt, azokat pedig végkép nem (értelemszerűen), akik idegenkednek Vásárhelyiék primitív doktrínájától, illetve doktrinerségétől. Noha – mondom – Angyal tudós professzor, ő valóban akadémiai PhD. Valódi „tanult fő”, aki nem „hódol a pénzes bolondnak”, s persze a pénznek sem, mint démonikus bolondnak.

 

Na most, itt érkeztünk el a „kádári mentalitás” másik lényegi mozzanatához, melyet épp az Angyal Ádámok, korábban a Fehér Lajosok, Nyers Rezsők, illetve a Horváth Edék, Burgert Róbertek, s nyilván a Szabó Istvánok téeszeiben háztájizó, „melléküzemágazó”, géemkázó, végéemkázó parasztok, melósok személyesítettek meg annakidején. Vagyis P. Szűcsék még azt sem értik, amit maguk propagáltak az „áruló” Mozgó Világ első számában. A Nyers-interjúra gondolok. Tudniillik abból is kiderül, mint ahogy mindenből (azok számára persze, akiknek nem a saját valagukban van a fejük), hogy a „kádári mentalitás” voltaképp a „gúzsba kötve táncolás” szükségességének (részint ösztönös, részint tudatos) fölismerését és képességét jelenti.

 

Ismételten hangsúlyozom: a normális, tisztességes ember nem azért utálja Gyurcsányt, Bauert, Vásárhelyit, Vitányit, P. Szűcs Juliannát… merthogy állítólagos „analfabétizmusa”, „infantilizmusa”, „bornírtsága”, „korlátoltsága”, „együgyűsége” okán ne volna képes fölfogni Vásárhelyiék zsenialitását, hanem épp ellenkezőleg: azért, mert primitív, pökhendi, gyalázkodó doktrinereknek tartja őket. Ráadásul (gonosz fintora a történelemnek) Vásárhelyiéket nemcsak a épeszű emberek, hanem a hülyék is utálják (pl. az antiszemiták). Többségükben. Ti. vannak hülyék, akik még mindig szeretik őket (3-4 százaléknyian).

 

Szerintem – mutatis mutandis – Vásárhelyi Máriára is illik, amit Marx írt anno a „fölfuvalkodottan” szellemtelen filiszterről: „Olyan ember, akit áthat az az elképzelés, hogy Berlin [Vásárhelyinél New York] a világ legelső városa, hogy Berlinen kívül sehol sincs Geist [Szabadságszellem]… s hogy a Weissbier – ez a minden külföldi barbár számára undorító ital – ugyanaz, mint ami az „Iliász”-ban nektár, az „Eddá”-ban méhser néven szerepel. Ezektől az ártatlan előítéletektől eltekintve a mi átlagos berlini szellemi kiválóságunk javíthatatlan hétokos, szenvedélyes locsogó, tapintatlan [Vásárhelyi kifejezetten durva], aki nagyon hajlik egy bizonyos alacsonyrendű humorra, amelyet Németországban berlinel Witzként ismernek…”.

Lássuk be: Vásárhelyi Mária (Marx original-berliner filiszterével szemben) nem annyira witzes, mint inkább mortzos (mürrisch), sőt olykor érthetetlenül tartózkodó. Tessék megnézni!

 

 

 

Ez már túlzó prüdéria! Zimperliese. Ha palástoljuk – Heinével szólva – az „álmok birodalmát”, az „emberi lényeg” benső megtestesülését (Substanz), akkor vajon mi által válhat történelemfilozófiailag motiválttá a retek répája? Tessék nekem elhinni (tapasztaltam egyszer-kétszer), semmi által! Marad úgy, ahogy a képen látszik, s ami legföljebb a logopédián elegendő, infantilisan erotikus gyógy-mondókára, kiegészülvén persze ama két legendás mogyoróval (idült raccsolóknak: Haselnuss), illetve a ritkán rikkantó rigóval, ám ez akkor is maximum pszeudoverbális szex, szerintem túl sokra nem megyünk vele!

A szabadelvű (vs. szocialista, feminista statöbbista) gondolkodó azért prűd (legalábbis a képen), merthogy számára a liberalizmus (szocializmus, feminizmus, satöbbizmus) nem testként (Möse), hanem Szende Szellemként (Geist) jelenik meg, mint az „álmok birodalma”. Heine így gúnyolja a német nyárspolgárt Deutschland. Ein Wintermärchen című versében:

 

A föld oroszt és franciát,

a víz angolt ural ma,

de kétségkívül a mienk

az álmok birodalma.

 

Itt a mi hegemóniánk,

itt nem hullunk darabra;

más népeknél a puszta föld

a fejlődés alapja.

 

Aludtam s álmaim között

láttam a hold ezüstjét,

az ódon kölleni útakon

kószáltam íme ismét.

 

S kisért a furcsa figura

sötéten és kimérten.

S csak mentünk-mentünk, noha már

rogyadozott a térdem.

 

Bizony, Vásárhelyiéknek is erősen rogyadozik a térdük. Szellemileg. Groteszkmód önmagukat sem értik – ezért átkozódnak.

Egyébként Marx is a német filiszteren ironizál, merthogy az – miként Heine utal rá az idézett költeményben – minden konkrét jelenséget a Germán Világszellem, az Überdeutsch Geist árnyékában lát kuporogni (ha lát valamit egyáltalán a kispolgár), míg Vásárhelyi szerint az Áldott és Szentséges Liberalizmus (a Szabadság és Demokrácia) Eszméje lebeg fényesen az általános mindség fölött. Megfigyeltem: az az „elitértelmiségi”, aki képtelen konkrétan cáfolni valamely konkrét személy konkrét állítását, soha nem konkrét együgyűségről (mint tárgyról, személyesen megfogalmazott állításról) beszél, nem az „együgyű” személyt idézi mint alkotót (Vásárhelyi szinte soha nem idéz!), hanem általában a „lakosságot”, a „társadalmat” minősíti  bornírtnak, analfabétának, korlátoltnak, tudatlannak.

Jellemző példa – szintén a Mozgó Világ idézett cikkéből –, Vásárhelyi „a Terror Háza gesztusának alantas pimaszságáról” beszél, és ekkor idéz ugyan, csak épp nem a bírált tárgyat, hanem azt a szerzőt (ügyes egyetértéssel), aki korábban már közölte a nyilvánosság előtt: a Terror Házának gesztusa van, s amely eljárás alantasan pimasz. Vagyis Vásárhelyi azt a Mink Andrást idézi, aki maga is általában vett „gesztust” bírál halált megvető szellemességgel, ezért mondjuk ki: Mink András „szintén zenész”. (Mely népszerű szintagma Salamon Béla eredeti szövegösszefüggésében azt jelenti: szintén dilettáns, ő sem tud hegedülni. Míg a közbeszédben, pl. az Express Együttes Rézgróf c. slágerében voltaképpen semmit nem jelent, sima értelmetlenség.)

 

Vásárhelyi Mária gyáva közszereplő volna?

Szerintem nem gyáva. Hogy akkor miért látszik pipogyának? Erről írok legközelebb…