Milyen élete volt Vásárhelyi Máriának a mocskosban?

 

 

Sanyarú élete volt. Alapvetően volt sanyarú, ti. „sok előny is érte”, s ami nyilván másoknak volt hátrány, de most ne erről beszéljünk, nem ez a fontos, hanem viszont Vásárhelyi Mária személyes kálváriája a fontos. Engem például a hideg veríték kiver, ha csak rágondolok: mit össze nem szenvedhetett szegény Vásárhelyi Mária Budapest egyik hírhedt nyomornegyedében: a Rózsadombon. De mondom, mindez egyedül és személyesen Vásárhelyire vonatkozik, ugyanis általában az egykori kádergyerekeket, szüleik politikai szerepvállalásaiból adódó gyötrelmes helyzetük miatt, én csak módjával tudom sajnálni.

Azzal pedig egyáltalán nem értek egyet, ahogyan Vásárhelyi Mária „érzett” a hatvanas-hetvenes években: „Úgy éreztem, létezik egy uralkodó osztály, és az osztálytársaimnak a 80-90%-a odatartozik”.

Kétségtelen: léteztek a „szocializmusban” is (régről maradt s újkeletű) kiváltságos csoportok, neodzsentri kasztok (vö. Házszentelő), ám amelyek együttesen sem képeztek a szó tudományos értelmében vett „uralkodó osztályt”. Nem szólva arról a relativista fintorról, mely szerint a rózsa-golgota-dombi Vásárhelyi Mária sokkal inkább kiváltságosnak számított, például a par excellence proli-tradíciókat elszenvedő (külvárosi, vidéki) gyerekekkel szemben, mint amennyire hátrányos helyzetben volt az épp regnáló káderek csemetéinek sorsához képest.

Hogy Vásárhelyi Máriának, édesapja börtönviseltsége miatt, jóval nehezebb volt bejutnia az egyetemre, mint bárki másnak? Ez elvileg lehetséges. Gyakorlatilag nem így történt. Gondolom én, mert arról, hogy valójában miként történt, pontosat nem tudhatunk, ugyanis Vásárhelyi Mária ebben a kérdésben is összevissza beszél.

Maradjunk annál, ami biztosan tudható, s ami a lényeg szerintem: Vásárhelyi Mária tanulhatott, karriert futhatott be (értsd: ismert közszereplővé vált), dacára annak, hogy tehetségtelen. Magyarán: Vásárhelyi Máriának nem kellett kitörnie létközegéből, ti. „még meg sem hozta a gólya, már volt protekciója” (vagy direktben, vagy másként, de mindig volt). Míg pl. a kőbányai dzsumbuj-létbe született többgenerációs proligyerek csak úgy juthatott valamire – a „szocialista” rezsimek relatív mobilizációs politikájának dacára –, ha sikerült áttörnie a tradicionális szegény-lét lelki-vasbeton korlátait. Von Nachteil-haus aus. Moldovát idézve: von Zwölf-Haus aus (vö. Az idegen bajnok). S ha már Moldovánál tartunk, jegyezzük meg, ő Kádárról (de valójában önmagáról írja): „ha nekidőlt a falnak, egy fedő esett a fejére, s nem egy Dante-kötet”. A „Dante-kötet”, miként a lepattogzott zománcú lábosfedő, elsősorban mentálhigiénés metafora. Moldova Kőbányáján született. Ott nőtt föl, ahol még számos potenciális tehetség, akik közül csak kevesen (s csak különleges adottsággal, plusz nagy szerencsével) tudtak (valamelyest) kivergődni a „lábasfedők” közül; mint például Deák „Bill” Gyula, aki egy tipikus úri-gyerek (ma már Kossuth-díjas nejlonhobó) sajátos kegye révén juthatott el a színpadig. Vagyis Deák „Bill” karrierjére is szükségképpen nyomta rá bélyegét a nyomorba születettség. Aki ismeri a Hobo Bles Band történetét, ezt pontosan tudja.

 

Kopaszkutya…

 

S ezt most nem elsősorban Heller Ágnesnek (mint originális kutya-szégyen-filozófusnak), nem Ormos Máriának (mint kugli-szakértőnek) mondom, hanem elsősorban Vásárhelyi Máriának. Vagyis arról van szó, hogy a rózsadombi (belvárosi) úrifiúk, úrilányok (a Bródy Jánosok, Presser Gáborok, Koncz Zsuzsák, Zoránok, Dés Lászlók…) karrierje aránytalanul nagyobb a tehetségükhöz, illetve a letenyei Nagy Feró, az angyalföldi Radics Béla, a kőbányai Deák „Bill” Gyula adottságaihoz képest. S amire Vásárhelyi most nyilván ezt válaszolja: nevezettek számára is adott volt a lehetőség, egyedül rajtuk múlott, hogy élnek-e vele, vagy sem.

Jó, akkor tessenek majd (Vásárhelyiéknek, Bródyéknak) a következő életükben úgy megpróbálni, hogy előtte nem rózsadombi villába, belvárosi-polgári nagybérleménybe, hanem mondjuk egy kültelki szobakonyhába méltóztatnak beleszületni (a budi a folyosó végén), ti. épp arról van szó, hogy a tradicionális (több generációs) nyomor a mindenkori karrierhez szükséges alapmentalitás korlátja. Az öröklött szegénységtudatot (jobb kifejezés: szegénység-reflexeket) csak a nagyon nagy tehetségeknek, már-már zseniknek (egy-egy József Attilának, Illyésnek, Moldovának) sikerülhet valamelyest kompenzálnia (Ladányinak még valamelyest sem). Tehát, amikor a liberális szociológus azt kérdi szakrális szabadelvűséggel s nem kisebb szociális érzékenységgel (pl. a Mozgó Világban), hogy: a közgazdasági analfabéta szegény ember miért nem él a számára is adott karrier-lehetőségekkel?, nos, akkor pontosan úgy okoskodik Vásárhelyi Mária, mint ama filozofikus anyakirálynő, aki ugye ekként replikázott: „ha nincs kenyere a népnek, egyen jó kalácsot!”.

 

Csupán az érdekesség kedvéért: a Hellerék, Vásárhelyiék által hevesen gyalázott Hermann István Veress Miklóst tartotta annakidején a „legjobb fiatal költőnek”, s szerintem nem véletlenül:

 

Még meg sem hozta a gólya

Máris volt protekciója

Hallgatták hogyan bömböl

Nagy fej lesz a gyerekből

Kondenzált anyatej

Diplomás dada kell

Ez ám a karrier

 

Sikerrel vette a gátat

Jelessel az iskolákat

Ő sem tehetett róla

Ilyennek hozta a gólya

Buktasson aki mer

Az apja csuda fej

Ez ám a karrier

 

Mert félt a vértől a szagtól

Nem lett ő orvos csak doktor

S hogy el ne kopjon a lába

Benyomták egy irodába

A nejnek teddy bear

A kutya terrier

Ez ám a karrier

 

Aztán az utolsó akta

Osztályon felüli kripta

Nem érdeklik a holtak

Ő polgár módra porlad

Kukacok aki mer

Tiétek ez a fej

És ez a karrier

 

Ha Hermann-nak tetszett ez a költemény (márpedig tetszett neki), akkor biztosra vehetjük: ő, ha megéri a rendszerváltást, nem válik neofita kapitalistává, még kevésbé dzsentri-liberálissá.

 

Tehát látszólag újfent indokolt a dühödt (antiszemita) kifakadás: Vásárhelyi Mária arcáról nem sül le a „cipőfelsőrész”, amikor saját – rózsadombi! – szenvedéseiről panaszkodik az újságban?! De, mondom, csak látszólag indokolt a kérdés, ti. újra és újra le kell szögeznünk: Vásárhelyi Mária nem „pofátlan” (©Lovas), nem „becstelen, hazug zsidó, ki már megint nem fér a bőrébe” stb., hanem itt is arról van szó, hogy Vásárhelyi valójában nem tudja, mit beszél. Fecseg.

Először ezt állítja: a káderdűlőn „Sok hátrány, de sok előny is ért, és [ami] már a pályaválasztásomat is determinálta. Mi nagyon ki voltunk rekesztve az akkori társadalomból”.

Ez „determinálta a pályaválasztását”. Hogy „nagyon ki voltak rekesztve az akkori társadalomból”.

 

Kezdjük azzal, hogy ha valóban a társadalomból voltak kirekesztve (ráadásul nagyon), akkor bizony minden hazugság, amit Vásárhelyiék a „forradalomról és szabadságharcról” (helyesen: az ötvenhatos fölkelésről) állítanak, szerintük ugyanis a „forradalom” azonos a néppel, a magyar társadalommal, annak gyakorlatilag 100 %-ával (nyilván néhány „muszkavezető” kivételével).

Tehát Vásárhelyi valójában nem a társadalomból volt kirekesztve, hanem az akkori káderkaszt legkiváltságosabb rétegéből. Nem szólva arról, hogy a család voltaképpen önmagát rekesztette ki a közvetlen hatalomból, mint ahogyan Nagy Imre is maga választotta a halált (egzisztenciálisan, politikailag voltak alternatívái!), míg Vásárhelyi Miklós, mint tudjuk, az életet választotta 1958-ban. Egyébként nagyjából erről szól Mészáros Márta (amúgy meglehetősen borzalmas) filmje. Mint ismeretes, Vásárhelyi Mészáros Mártát is gyűlöli, s nem azért, amiért frankón lehetne, merthogy iszonyatos filmet csinált a jámbor (Mészárosnak minden alkotása hamis), hanem viszont Vásárhelyi annak okán gyűlöl, hogy az ő mártír papája tényszerűen nem mártír. Tudniillik életben maradt, noha éppen ő volt az egyike azoknak, akik „húzták, rángatták taszajgatták [Nagy Imrét] előre a forradalomig és tovább” (©Révész). Donáth is életben maradt. Losonczy nem. Gimes sem. Ez is tény.

A történelem szereplőit megítélhetjük, akár el is ítélhetjük (ha vagyunk hozzá oly peckesek), míg viszont a puszta (női) haragvásnak semmi értelme, s főként ne utáljuk szegény jó Mészáros Mártát, s különösen ne azért, merthogy Nagy Imrét fölakasztották. Vásárhelyit pedig nem.

Megjegyzem, Mészáros Márta skribálisan sem ér többet egy lyukas nejlonharisnyánál, ti. ezt írja az ÉS-ben: „Miután Vásárhelyi Mária cikke nem a filmről – A temetetlen halottról – szól, hanem az érzelmekről, amik a cikk szerzőjét fűtik, én az érzelmekre válaszolok”.

Nos, pontosan erről van szó! Mészáros Márta a filmjeiben sem az érzelmekről beszél, hanem csak „válaszol” az érzelmekre. Döntő a különbség! Miközben Vásárhelyi Mária így fogalmaz: „a Temetetlen halott alkotói láthatóan saját maguk számára sem tisztázták megnyugtatóan, hogy valójában ki is volt Nagy Imre, és miről szól a történet, amelyet el akarnak mondani”.

Alapvető művészetbölcseleti tévedés. A művészet nem előzetes „tisztázás” kérdése. Bármely műalkotás lehet hiteles, függetlenül attól, hogy a művész „megnyugtatóan tisztázta”-e a valós tényálladékot. Például, hogy akkor most sír, nyerít, vagy inkább búg az a fekete zongora.

A művészet nem „tisztázás”, hanem ihlet dolga. Ha az alkotás – valami különös, megmagyarázhatatlan varázslat folytán – művészi erejű, akkor bármit tartalmazhat. Azt is, hogy Ormos Mária rendes magyar szocdem hónalján keresztül indult meg Nagy Imre komonista bajusza felé a snagovi rengeteg. A műalkotás – épp azért, mert a „világegész” megjelenítésének képződménye – elméletileg is, gyakorlatilag is határtalan.

Míg Vásárhelyi Mária szerint „nem mindegy, hogy valaki a ťsztálini, hruscsovi diktatúrától fordult elŤ vagy a kommunista eszmétől, hogy kommunista volt vagy szociáldemokrata. És ennek eldöntése nem tartozhat az alkotói szabadság körébe, kiváltképp akkor nem, ha maga Nagy Imre ragaszkodott az utolsó percig kommunista meggyőződéséhez”.

  

Tessék elhinni Gyurica bácsinak: Bármi „tartozhat az alkotói szabadság körébe”! Abban az esetben persze, ha „A műalkotás”-ról van szó. Ha viszont nem, ha szar a film, akkor semmi sem tartozik „az alkotói szabadság körébe”, még az sem – horribile dictu –, amit Vásárhelyi Mária maga hitelesít, mint tudós-tanú, történelmi-gyermek-személyiség. Mert az igaz, hogy Nagy Imre „az utolsó percig ragaszkodott kommunista meggyőződéséhez”, ám ennek semmi jelentősége, méghozzá a világon semmi, ugyanis a „kommunista” Nagy Imre (hol Sztálin, hol Rákosi, hol Mikojan, Szuszlov, Andropov, hol pediglen Vásárhelyi Miklósék „taszajgatásának” hatása alatt) fatális, sőt bűnös hibákat követett el. Továbbá Nagy Imre bátran képzelhette magát kommunistának, valójában soha nem volt az. Már abban az esetben nyilván, ha a „kommunista” kifejezés alatt az elitértelmiségi Vásárhelyi Mária nem azt érti, amit bármely „bornírt és korlátolt” antiszemita média-csahos ért (például).

 

Szerintem tökéletesen jellemzi Vásárhelyi Mária von Haus aus tehetségtelenségét, sőt dilettantizmusát az alábbi vitatézis: „nem elfogadható hivatkozás, mely szerint [a Temetetlen halott alkotói] a közérthetőség kedvéért hamisították meg Nagy Imre utolsó mondatait. Kiváltképp, ha nemcsak kihagynak, hanem hozzá is írnak az utolsó szó jogán elmondott szöveghez. Mégpedig egy olyan mondatot, amely egyértelművé teszi, hogy miért maradt ki a másik mondat. A magyarázat, mely szerint a ťnemzetközi munkásosztályŤ szófordulat azért maradt ki, mert a mai fiatalok számára ťbefogadhatatlan, elidegenítő és nevetségesŤ, árulkodó és lesújtó. Ugyanis ebben az esetben éppen arra szolgálhatna a művészet, hogy ezt a világot, ezeket az embereket és szavaikat befogadhatóvá, emberivé és átélhetővé tegye”.

 

Tessék elhinni Gyurica bácsinak: a művészet nem Vásárhelyi Miklós szolgája! A művészet nem arra van (még kevésbé: való, s a legkevésbé: szolgál), hogy mártír és kvázi mártír politikusok „szavait befogadhatóvá, emberivé és átélhetővé tegye”. Ilyesmit utoljára – tisztesség ne essék szólván – Zsdánov mester mondott valahol Eurázsiában, illetve ilyesmiről most Vásárhelyi Mária beszél, valahol az Élet és Irodalomban.

 

Mint tudjuk, annakidején Vásárhelyi Miklós is buzgón „taszajgatta” Nagy Imrét (hol erre, hol arra), továbbá tudjuk: Vásárhelyi Miklós is tehetségtelen ember, szemben a sok-sok elnyomott, elsikkadt (kőbányai, angyalföldi, dévaványai…) potenciális tehetséggel. Így aztán nem csoda, hogy a rózsadombi papát heroizáló rózsadombi leányka is összevissza beszél a Szombat hasábjain. Először kijelenti: pályaválasztását objektív okok determinálták, majd – megszámoltam! – kerek 6 (azaz hat) mondattal alább: „Szerettem volna jogi egyetemre menni, de…”.

Na most, a „de” után logikusan következnék, hogy nem engedték őt a mocskospiszkosok tanulni. Igen ám, csakhogy Vásárhelyi Mária sem volna Vásárhelyi Mária, ha nem így fejezné be a mondatot: „Szerettem volna jogi egyetemre menni, de az apám azt mondta, hogy jogásznak az ember csak jogállamban megy. Így maradt a közgáz”.

 

És akkor itt a szívnek már teljesen meg kell szakadni! Merthogy a papa azt mondta, hogy nincsen jogállam. S hogy ezért ne a jogra menjen a leányka, hanem a közgázra menjen. Ti. mehetett volna a jogra is (vagy nem???), csak hát a papa azt mondta, hogy ne menjen oda! Mert a papa különlegesen okos ember, s kinek immáron tudós leánya nem átallja kijelenteni az újságban: „A szüleim azt a lakást, amelyben éltünk, nem a párttól kapták 1949-ben, hanem a tanácstól igényelték ki [ergo 1949-ben nem pártállam dühöngött Magyarországon, vagyis lényegileg volt más a párttól „kapott”, illetve a tanács által kiutalt lakás, hiszen]… amikor az apámat börtönbe zárták, tőlünk nem vették el a lakást. Mi ide jöttünk vissza a Rózsadombra, aminek az volt a nagy hátránya, hogy csupa kádárgyerekkel jártam egy iskolába”.

 

Hát akkor én most mit mondjak erre?! ATV-s műsorvezető szépsége hajasodjék randa kuglifejemre, ha én mindezt bírtam volna idegekkel, mármint hogy „csupa kádárgyerekkel járjak egy iskolába”! Ekkora szenvedést egy szimpla átlagember képtelen elviselni, én mindenesetre biztosan belepusztulnék ilyen „nagy hátrányba”.

Vásárhelyi: „Az osztálytársaimnak a fele belügyi dolgozók gyermeke volt, akik között kirekesztettnek éreztem magam. Úgy éreztem, hogy létezik egy uralkodó osztály, és az osztálytársaimnak a 80-90%-a odatartozik”.

 

Hogy a kisleány „így érzi”, még rendben is volna (a kislányoknak az a dolguk, hogy érezzenek, illetve az érzésekre „válaszoljanak”, már amennyiben feministán fölfújt filmrendezők is egyben), ám a kisleánynak éppen azért van apukája ugyebár, hogy az okosan elmagyarázza a kisleánynak: mi is a helyzet valójában. Például, hogy miben áll a társadalmi osztály, illetve a társadalmi réteg, csoport, kaszt stb. fogalmak közötti lényegi különbség. Vásárhelyi Mária ma is, elitszociológusként is keveri-kavarja ezeket a szavakat, s ami azért nem csoda, mert apuka annakidején ilyesféle nagyokosságokkal ámította kicsi leányát: „jogásznak az ember csak jogállamban megy”.

 

Kérem, ennél ordítóbb marhaságot én még nem olvastam. Esküszöm! Ehhez foghatót sokat, de ordítóbbat még nem. Ugyanis ennél nem kisebb, ám nem is nagyobb marhaság például az az állítás, amelyet szintén Vásárhelyi Miklós mondott a hetvenes évek elején Vásárhelyi Máriának: „olyan helyre [egyetemre] kell jelentkezned, ahova nagyon sokan jelentkeznek, mert a tömeggel együtt te is becsúszol”.

 

Becsúszik?! Honnan? Hová? Hogyan? Ki csúszik be, és miért? Mi csúszik be? Az orrod? A közgazdasági realitásba?!

 

A Kádár-rezsim idején hivatalosan preferált érték volt a tudás, de legalábbis a tanulás. Erősen tukmálták a különféle (nappali, esti, levelező stb.) iskolákat, tanfolyamokat, szinte mindenütt olvashattuk a lenini bonmot-t: „tanulni, tanulni, tanulni”, s melynek értelmében tömegesen vették föl az egyetemekre, főiskolákra a gyerekeket is, a felnőtteket is, viszont a „tömegesen” szó nem azt jelenti, hogy tömegben. Hanem mindenki egyénileg fölvételizett. Az egyetem kapuján nem lehetett úgy beslisszolni, mint pl. a mozi vagy a futball-stadion bejáratán, jegy nélkül, a tömegben megbújva, elvegyülve.

Miről beszélt Vásárhelyi Miklós Vásárhelyi Máriának? Jelentkezz olyan helyre, amely nem frekventált, különösen nem politikailag, így oda bárki bejuthat? Könnyen elképzelhető, hogy ezt mondta, ám amihez a tömegnek semmi köze. Nem szólva arról, hogy Vásárhelyi Miklós – állítólag – nem azt mondta Vásárhelyi Máriának, hogy: „ne is próbálkozz a jogi pályával, mert a közelébe sem juthatsz, apád politikai múltja miatt” stb., hanem ezt mondta: „jogásznak az ember csak jogállamban megy”.

 

Agyrém. Hogy miért? Erről írok legközelebb…