Normatukmálók

 

 

Vásárhelyi Mária Mozgó Világ-beli „tudós-megnyilvánulása” (értsd: primitív dühkitörése) szerint a magyarországi lakosság döntő hányada (ha jól értelmezem az indulatos szavakat: gyakorlatilag az egésze) „együgyű és gyermeteg”, „felelőtlen infantilizmussal”, „kádári mentalitással” terhelt, mely értelem- és érzelemvilág „kigyomlálandó” gaz. Vásárhelyi szerint a magyar emberek „cinikusak és normavesztők”. „Bornírtak és korlátoltak”. „A lakosság jelentős része közgazdasági analfabéta”.

 

Hát igen. Egy egész ménes beledöglene, ha ekkora dózisban kapná a fölvilágosító lószérumot. A „balliberális értelmiségi elittől”.

 

Mihez képest van „normavesztés” Magyarországon? Az átkos Kádár-rezsim normáihoz viszonyítva? Vásárhelyi Mária személyes dogmarendszerére vonatkoztatva?

Az emberek „cinikusak és normavesztők”, írja Vásárhelyi Mária, s ha e halmozás nem pusztán a mérhetetlen amazon-düh emezen lenyomata, vagyis miként a „bornírtak és korlátoltak” szóösszetétel, ha a cinizmus nem normavesztést jelent a Mozgó Világban, akkor bizony szögesen mond ellent egymásnak a tudós szerző két (egymás mellé rendelt) kifejezése, ti. ez esetben a cinizmus normát jelent. A cinizmus legitim bölcseleti álláspont. A cinikus gondolkodó nem pusztán kiábrándult, ti. a cinikus embernek éppúgy meggyőződése, hogy nincs kiút, miként pl. a demokratának meggyőződése, hogy van kiút, s az csakis a demokrácia, vásárhelyisebben fogalmazva: az amerikai típusú szabadság-modell lehet.

Már közepes rendű gimnáziumi érettségivel, gyöngécske történelmi ismerettel is tudható: Horváth Márton, sőt Révai, sőt Lukács is (!) magát Madáchot vádolta pesszimizmussal (tiltották is a művét), illetve Horváth és Révai egyenesen József Attilát inkriminálta normavesztéssel. Vásárhelyi Mária még nem élt, nyilván ezért nem tudja, én viszont már éltem 1952-ben, nyilván ezért tudom: Vásárhelyi Miklós (akkoriban) nagyot bólintott Révai híres-hírhedt kijelentésére, mely szerint „Zavarná fejlődésünket, ha nem viszonyulnánk kritikusan a magyar kultúra olyan óriásaihoz, mint Bartók Béla, Ady Endre, Derkovits Gyula – és ide kell bizonyos fokig sorolni még József Attila művének egy részét is. Hatalmas mű az ő művük, örök kincse a magyar kultúrának. De nem véletlen, hogy például a magyar költészet nem Ady és nem is József Attila útját folytatja, hanem – az alkotási módszer, a stílus demokratizmusában [kiemelés Gy. úr] – visszakanyarodik Petőfi Sándorhoz. Ezeknek a nagy lázadóknak kivétel nélkül az volt a gyengéjük, hogy bár gyűlölték [kiemelés Gy. úr] a régi világot és kívánták az újat, többé vagy kevésbé el voltak szigetelve koruk forradalmi népmozgalmától, vagy nem voltak vele eléggé összeforrva”.

Az „el voltak szigetelve koruk forradalmi népmozgalmától” Révai (továbbá Vásárhelyi Miklós) nyelvén azt jelentette, hogy József Attiláék „cinikusak és normavesztők”.

 

 

Vásárhelyi Mária ma is a papa eszmei-terminológiai nyomdokain jár, mutatis mutandis, miként a papa is ennen nyomdokain járt, méghozzá élete végéig, tehát dicső neofita korszakában is (erről később még írok néhány sort).

 

Tegyük hozzá: Vásárhelyi Mária vagy nincs tisztában a szakmájához tartozó elemi ismeretekkel (sem), vagy pedig az indulat (olykor már-már a bőszültségig fokozódó harag) egészen az általa is kárhoztatott korlátoltságig szorítja őt, rusztikusabban fogalmazva: Vásárhelyi Mária vészesen tudatlannak tűnik az olvasó szemében.

Hogy aztán eszelős-e a szerző, vagy „csak” tájékozatlan? Végtére is mindegy, nem boncolgatom, nem a pszichiátere, hanem a kritikusa vagyok. Ami a lényeg: Vásárhelyi sem kegyelmez. Például a Mozgó Világban. Félreérthetetlenül fogalmazza meg lesújtó véleményét (ezt az egyet sikerült világosan artikulálnia), szerinte „a lakosság jelentős része valóban [ti. Mihancsik Zsófia megítélésével egyezően] közgazdasági analfabéta, és nem sajátította el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai közt”.

 

Igen, csakhogy bármely kontár cucimológus tudja: az idézett állítás hamis. Olyannyira, hogy szemernyi igazságtartalma sincs. Ismétlem: nem kell szakembernek, szociológusnak lennünk hozzá, épp elegendő a (jelenleg) kormánypárti, jobboldali, „nemzeti” média ún. „betelefonálós műsoraira” kapcsolunk (néhanap), s tudományos kutatási módszerek, eszközök alkalmazása nélkül is fölmérhetjük a magyar társadalom intellektuális kondícióját (ebben a vonatkozásban). Tegnap például három „betelefonáló” mondta egyöntetűen, méghozzá autentikus „suksüköléssel” (vagyis nem megrendelt „betelefonálások” révén), hogy „a kormány csak abból a pénzből gazdálkodhat, amit mi, adófizetők, beszolgáltatunk”. Tehát a „nemzeti betelefonálók” nyilván akaratlanul, ámde teljes mértékben cáfolják Vásárhelyi Mária (és Mihancsik Zsófia) 2008-as (gőgösen elitista!) kijelentését, mely szerint az emberek nem tudnak összeadni, kivonni, osztani, szorozni.

 

Miért látszik Vásárhelyi Mária elborzasztóan tudatlannak? Mondom, vagy azért, mert elborzasztóan tudatlan, nem ismeri a valóságot, vagy azért, mert ismeri ugyan, ámde nagyon nem kívánja ismerni. Gondolni sem akar rá. Ami persze nem csoda. A helyzet ugyanis a következő: létezik a magyar társadalomnak egy markáns hányada (hogy ez pontosan mekkora, nem tudom, nyilván nem „kétharmad”, talán nem is a többség, ami biztos: „kritikus nagyságú tömeget” alkot, meghatározó politikai erőt képez), mely népesség – s most kissé túlzón fogalmazok, hogy mindenki számára világos legyen, mire gondolok – szívesebben veszi, ha őt „igaz, jó magyaremberekből”, „keresztény politikusokból” álló kormány nyúzza meg nagyon, mintha „hazaáruló, magyarellenes, libsi kormány” nyúzná nem nagyon.

Ez a helyzet. S amely olyannyira kétségbeejtő, hogy sokan gondolni sem akarnak rá. Szerintem Vásárhelyi Mária is igyekszik elfojtani magában a spontán valóságot, már amennyiben nem abszolút mérvű tudatlanság alapján állítja például, hogy a lakosság abszolúte tudatlan. Miközben nagyon úgy tűnik, a lakosság „bornírt és korlátolt” része inkább áldozatos, s ma már nem is annyira Orbánék mellett, mint inkább a Vásárhelyi-féle „elittel”, vagyis: a „magukfajtákkal”, a „hazájukra rontókkal”, a „nemzetietlenekkel”, az „idegen érdekek idegenszívű kiszolgálóival”, „Cohn-Bendit talpnyalóival” szemben.

Hogy mindez nem igaz? Jó, akkor tessenek megcáfolni (valamiként), amit tegnap saját két szép fülemmel hallottam a tévében: egyszerű emberek még viszonylag súlyosabb áldozatot is képesek volnának hozni azért (szó szerint így: „semmi az a percenként két forint!” stb.), csakhogy a „hazaárulók” ne kerüljenek vissza a hatalomba! Soha. S amire Vásárhelyi Mária (gondolom) ezt válaszolja: lám-lám, az emberek mégiscsak analfabéták, hisz’ egyszerűen nem képesek fölmérni, kiszámolni: a „percenkénti két forint” messze többre rúg majd, mint rúgott volna az évente, félévente, esetleg havonta kifizetett 300 forintos vizitdíj.

 

Jól hangzik, ám szabad legyen végképp elkeserítenem Vásárhelyi Máriát: ki tudják számolni! Csak épp megéri nékik a különbség. Egyébként pontosan erre utalnak a politikai közvélemény-kutatások „furcsa” eredményei: a kormányzat (benne Pintér, Matolcsy, Zsiga Marcell stb.) nem tud akkorát rúgni a jónépbe, hogy attól akárcsak egy percentet is csökkenjen a Fidesz relatív népszerűsége, fölénye.

 

Kérdezem: mindezt Vásárhelyi Mária nem tudja? Nem akarja tudni? Voltaképpen mindegy, ti. a végeredmény szerint: Vásárhelyiék vadul sértegetik azt a lakosságot, amelyet igyekeznek meghódítani erkölcsi, ideológiai „normáik” mentén, illetve szeretnének megnyerni politikailag is, különféle kampányokban, választások során. Mert – ha nem is közvetlenül, de a „holdudvar” illusztris tagjaként, „márkaneveként” – Vásárhelyi Mária is politizál.

 

Döntő kérdés: Vásárhelyi milyen pozícióból „ostorozza” (értsd: becsmérli, gyalázza) a magyar lakosságot? Mint Vásárhelyi Mária? Ami rokonszenves volna számomra (mármint a pozíció), viszont messze nem ez a helyzet, tudniillik Vásárhelyi állásfoglalása is primitív falkatudaton alapul, mely szerint a tudós-szociológus ugyebár „a demokratikus értékek iránt elkötelezett politikai és értelmiségi elit tagja” (forrás: Mozgó Világ).

Azért mondom, hogy ez primitív önminősítés, mert az idézett szöveg nem jelent semmit. Méghozzá hatványozottan semmit. Már a „demokratikus értékek” szintagma is üresen kong, nem szólva arról, hogy ha léteznek is konkrét „demokratikus értékek” (a lózungszerűségen túl természetesen), a lakosság elkékült fejű mocskolása biztosan nem tartozik közéjük. Ady lehetett népét ostorozó, lánglelkű próféta, lehetett forradalmár, lehetett (Eörsi által is, Vásárhelyi által is) „elismert Valaki”, csak éppen demokrata nem lehetett. Objektíve persze, vagyis a fogalom konkrét, történelmi, politikaelméleti vonatkozásában.

 

Akkor hát mégis, mi a valós pozíciója (célja) Vásárhelyi Máriának?

 

A megfejtés kulcsa a Szombat nevű folyóiratban olvasható. Ne feledjük: Vásárhelyi fent idézett szavai a Mozgó Világ 2008 júliusi számában jelentek meg, vagyis a szerző kb. fél évvel a Szombatbeli nyilatkozata után fogalmazhatta meg (mozgó) világosan keserves szavait!

Hogy mi olvasható a Szombat 2007 augusztusi számában?

Erről írok legközelebb…