Ramparts comrades

 

 

Hogy Vásárhelyi Máriának milyen a külső megjelenése? Már láttuk. Ám repetitito est mater studiorum, míg én az apja vagyok a tudásnak, ezért hát (apák és anyák) együtt szögezzük le újra: Vásárhelyi Mária gyakorlatilag tetszetős jelenség! Kívülről.

És belülről?

Erről is lesz szó.

Mindenekelőtt képileg vázolom azt az Amerikára bomlott, agresszív bástya-lelkiséget, amely mint ismeretes, a brutálisan neofita Mozgó Világ pelikáni nagymedencéjéből rongyolt elő, enyhén potrohosan bár, ámde roppant fürdőgatyában

 

 

ugyanez szájba-„narancs”-rágósabban, de még mindig vizuálisan:

 

 

majd ugyanez szöveggel: „Gyakran élcelődünk afféle európai kulturális fölénnyel a kisvárosi amerikai társadalom bornírtságán és korlátoltságán, ám gondolhatunk róluk akármit, ezek a bornírt és korlátolt emberek mégis tisztában vannak azzal, hogy mit jelent számukra, hogy egy szabad és demokratikus ország állampolgárai, büszkék erre, és vigyáznak rá”.

 

Not breach, powerful Rampart.

 

De mielőtt a konkrét amerikai Bástyára hágnánk eszmeileg, vegyük ama nevezetes tizenegy szót, amelyet leginkább „sulykolnak” az amerikai kisvárosok (és nagyvárosok) amerikai gyermekeinek amerikai kobakjába, illetve amely szöveg szellemiségét itthon Vásárhelyi Mária igyekszik (más szavakkal) a mi „bornírt és korlátolt” fejünkbe mángorolni: „[O’er] the land of the free and the home of the brave!”.

 

Nagyjából ez az amerikai himnusz refrénje.

Mármost, nem célom, hogy itt műfordító-költővé magasztosuljak, kifejezetten csúnya tojásfejem, sőt golyófejem van ahhoz, hogy még csak eszembe se jusson ilyesmi, ugyanakkor vagyok annyira jártas az angolszász irodalom s a világtörténelem rejtelmeiben, mindenekelőtt pedig az adott himnusz szövegösszefüggésében, hogy néhány alapállítást nyugodt lélekkel leszögezhessek; egyébiránt nem kell ehhez nagy tudósnak lennem, éppen elég, ha nemcsak „olvasni szeretek, s aztán mindent gyorsan elfelejteni”, miként Ungvári professzor hangsúlyozta nemrég önmagáról a tévében (ez a sármosan húgyagyú sznob újabb és újabb meglepetésekre képes!), vagyis én nem csupán a könyveket kedvelem, nem pusztán magamat szeretem, hanem olykor-olykor az értelmére is figyelek annak, amit olvasok. (Ungvári azt is közölte a televízióban, hogy „szereti szagolgatni a könyveket”. Így mondta: „szagolgatni”. Nos, én azért még tudnék mutatni a professzor úrnak, a könyveken kívül is, néhány (homorú) tárgyat, melyet bőszült értelmiségi kedvére szagolgathatna, mondjuk így: akár a notórius, fékezhetetlen tévészereplések helyett is.)

 

A következő a kérdés: mit jelent az idézett szövegben (illetve az amerikai és világtörténelemben) a „the land of the free” (vö. „God defend our free land”) szóösszetétel?

Vásárhelyi Mária szerint szabad országot jelent.

Tudjuk: a „haza”, a „nemzet”, illetve az „ország” fogalmai a magyar nyelvben is különböznek (ezt csak Márai Sándor nem tudja), miközben az amerikai himnusz végig harcról, háborúról énekel, nem pedig közjogi berendezkedésről. És ez a döntő. Tudniillik a hősi harc (pl. a „defense battle”) is profán hódítással kezdődött. Olyan föld leigázásával, amely abban az értelemben (volt) szabad, hogy senkié. Kolumbusz tévedett földrajzilag is, etnográfiailag is: az indián nem „indián” (értsd: indiai). Ebből következően az indián nem ember (nincs legitim tulajdona), így az amerikai föld nem az indiánok földje értelemszerűen, s pontosan ebből fakad, szintén értelemszerűen, hogy az amerikai föld: „szabad föld”. Illetve, hogy a „land” (az amerikai himnuszban) a hódítás után is alapvetően földet, (szabad) földterületet jelent, s csak másodsorban országot, olyan országot, amely a fogalom klasszikus értelmében véve nem ország. Szabadon elfoglalható, majd szabadon birtokolható földterületek, farmok uniója. A Friedrich Ratzel-i, majd a Mein Kampfbeli német ezt „lebensraum”-nak nevezi. Mutatis mutandis persze, vagyis a „lebensraum” döntően kollektivista, a „free land” döntően individualista jellegű. A náci-német „indiánja”, „néger rabszolgája” a zsidó, a szláv, illetve mindenki, aki nem germán, nem „árja”, ezáltal nem ember, így a földje eo ipso nem az övé, ergo szabadon elhódítható, elbirtokolható. Ezért az indián, illetve a zsidó, cigány, szláv stb. őslakosság szükség esetén, szabadon kiirtható. Az „őslakosság” ellenállása illegitim, megalapozatlan, a konkvisztádorok szemében tulajdonjogilag, a nácik szemében fajilag indokolatlan. Ezt jelenti történelmileg a „the land of the free”. Ott. Illetve a „lebensraum” – amott. Szabad föld. Annyiban, hogy szabad préda. S pontosan ebből származik a Vásárhelyi által (is) csodált „the home of the brave”, illetve az amerikai honpolgárok példás büszkesége. „The home of the free”. Mely himnuszelem nem a filozófiai értelemben vett szabad emberre, szabad népre, szabad hazára, hanem részint az amerikai polgár más emberekkel, más népekkel szembeni totális szabadságárára (a hódítás, a Power szuverenitására), illetve az amerikaiak (értsd: a konkvisztádorok) egymással szembeni toleranciájára, szabadság-elismerésre utal.

 

Különösen lapályos közhely, kacifántosan megfogalmazva, vagyis mindez a hétköznapi banalitás nyelvén így hangzik: az amerikaiak arrogánsak, agresszívek, már-már a rasszizmus határát súroló módon nacionalisták. Nem soviniszták, ti. a világ Amerikával azonos (vö. Egy rémrendes család); vagyishogy az a furcsa képződmény, amely Amerikán kívül létezik (ha van egyáltalán valami Amerikán kívül), gyakorlatilag nem számít. Amolyan indiánféleség, potenciális préda.

Ismétlem: ez akkora közhely, hogy talán még a lelkesen euro-amerikánus Vásárhelyi Mária is elfogadja; vagyis mikor a szerző, mint követendő modellt emlegeti az amerikai szabadságot, az amerikai demokráciát, nem Amerika és a világ, hanem az amerikai polgárok egymásközti viszonyára gondol. Vásárhelyi nem körmönfont demagóg (szerintem), őszintén hisz abban, hogy Amerika egy alternatív világ, minden vonatkozásban a Gonosz alternatívája, Amerika szuverén alkotmány, külön isteni teremtmény, vagyis: a világ válik (válhat) igazzá, értelmessé Amerika, az amerikai modell érvényesülése által. Vásárhelyi szerint Amerikában nem a világ egyik részmozzanataként, hanem a világtól függetlenül valósult meg a Szabadság és Demokrácia, s amely eszmerend meghódíthatja a világ egészét, sőt kívánatos annak tudatos, szisztematikus terjesztése. Igen ám, csakhogy ez pontosan olyan provinciális gondolkodásra vall, mint amilyen „a bornírt és korlátolt kisvárosi amerikai” ember szabadság-ideológiája.

Egyébiránt Vásárhelyiék hasonlóképp hiszik el (önmaguknak, egymásnak), hogy a kapitalizmus is varázspálca, mellyel csak meg kell érinteni (olykor erősebben megsuhintani) egy országot, s ott minden egyenesbe fordul, gömbölyűvé válik, kivirul a jólét, a szabadság, a demokrácia, miközben nyilván (mintegy kölcsönösen hatva) a Szabadság- és Demokrácia-eszme szavatolja az Igazi Kapitalizmust. Ezért felejtették el Vásárhelyiék rendszerváltásilag (elbűvölő hirtelenséggel), hogy mindenkori „pályaívük” bibóista „kitérőjén” nem a randa diktatúra, a rút kapitalizmus, hanem a Szép Szocializmus garanciájaként emlegették anno a demokráciát. Így mondták: „Demokratikus Szocializmus”.

 

Amerika sem, a kapitalizmus sem isteni adomány. Hanem történelmi képződmény. Nem állítom, hogy Amerika rossz (nem vagyok Amerika-gyűlölő), ámde azt se állítom, hogy jó. Sőt még azt sem – horribile dictu –, hogy jobb, mint akármi más. Nem is rosszabb, nem is jobb. Amerika, a dolog komplexitását tekintve, azonos a világgal, s amely azonosság nem egyéb, mint a történelem. Vesd össze: „százezer éve nézem, / amit meglátok hirtelen, / Egy pillanat s kész az idő egésze”.

 

 

A vásárhelyisen „szabad amerikai” így dönt (már persze nem a niggerrel, a hippivel, a buzival, a zsidóval… hanem a hasonszőrű „szabad amerikaival” szemben), elismerem a szabadságodat, az integritásodat, különben meg is ölhetsz, miként én is megölhetlek, ha illetéktelenül hatolsz individualistán kollektivista szabadságom felségterületére. „O’er the ramparts we watched, were so gallantly streaming! / And the rockets’ red glare, the bombs bursting in air, / Gave proof through the night that our flag was still there”.

Bástyák, erődítmények, militáns áradat, rakéták, bombák… ez garantálja Amerikát lényegileg. Nem én mondom, az amerikai himnusz írja, s amely szellemiség oly mélyen szervesült az amerikai lélekben, hogy (szerintem) „sulykolás” nélkül is meghatározza az amerikai gondolkodást (a forradalmárokét kivéve természetesen). Míg Vásárhelyi Mária szerint: az amerikaiak, „ezek a bornírt és korlátolt emberek tisztában vannak azzal, hogy mit jelent számukra, hogy egy szabad és demokratikus ország állampolgárai, büszkék erre, és vigyáznak rá”.

Persze. Ezek az emberek tisztában vannak azzal, hogy a fegyverek („ramparts, rakets’, bombs”) országának büszke állampolgárai.

A vers eredeti címe: The Defense of Fort McHenry. Vagyis a „Defence” a történelmi módosulás révén (The Star-Spangled Banner) „Offence” lett, mi több, „Conquer”, illetve a belső-amerikai tolerancia-modell nem egyéb, mint a „Defence” és az „Offence” specifikus együtthatása; az amerikai így mondja: self-defence. Stateside interest.

 

Tény: az amerikaiak az ún. demokrácia-modell konkvisztádorai.

Ismétlem: én e létezési-viszonyulási rendszert nem kárhoztatom, nem átkozom, csupán azt mondom: nem ez a humanizmus. Az ún. Amerika-modell is a természet által determinált szelekciós rend egyik megnyilvánulási formája, létezési módja, s amely „amerikai álom” bizonyos vonatkozásban kellemes, bizonyos vonatkozásban: rémálom. (Vesd össze Darwin: On the Origin of Species by Means of Natural Selection, or the Preservation of favoured races in the struggle for life [kiemelés – Gy. úr], illetve József Attila: Világosítsd föl!)

Ha aforizmagyártó volnék, így mondhatnám: az amerikai ember (a hódító freeman) az amerikaival szemben a Power alapzatán toleráns, míg a nem amerikaival (vagyis a világon bárkivel) szemben a Powerful révén intoleráns. Arrogáns. Így tehát Vásárhelyi Mária is alul piheg, mint lelkes proselytizer, míg Amerika van fölül, mint: conquistador.

Mozgó Világ-beli subserviency. Tradicionális szervilizmus.

Tegyük hozzá: agresszívan térítő-hódító az a keresztény-keresztyén ideológia, vallásgyakorlat is, mely az amerikai Powerful-demokrácia eszmei legitimációját adja.

Minderre Vásárhelyi Mária így felel: ő bizony járt Amerikában (nem is egyszer!), ahol személyesen tapasztalta: az európaiakat sem zsidózzák le, legalábbis nem úgy, ahogyan például Magyarországon. S én ezt az érvet el is fogadom (ismétlem: nem vagyok Amerika-gyűlölő), csupán arról beszélek, hogy az „értelmiségi” Amerika-rajongás éppoly agyrém (szűkkeblű szellemi tevékenység), mint az Amerika-gyűlölet. Item: a macsó-kapitalizmus elgyöngült imádta egy „hatvannyolcas” (1953-as születésű) „szex-forradalmár” csajtól különösen elszomorító.

 

„Praise the Power that hath made and preserved us a nation.
Then conquer we must, for our cause it is just”

 

Hogy mi a jogos, mi az igazságos ügy? Hát mi más volna: a „Power”. Centrálisan és lényegileg. Sőt a „conquer”. S nem például a „victory”.

Véletlenül? Szerintem nem véletlenül. S ami Vásárhelyi Mária szerint (nyilván) „önkényes értelmezés”, Vásárhelyi  szerint nem a jog, az igazság következik az erőből, a hatalomból, hanem ellenkezőleg: „a hatalom csupán eszköz”. A jámbor hungaro-amerikánusok szerint a mindenkori amerikai hatalom a Jog, az Eszme, az Igazság, a Szabadság, a Demokrácia hódító (conquer) győzelmének, illetve fennmaradásának garanciája. Vásárhelyi Mária szerint erről szól az amerikai himnusz, ezt „sulykolják” az amerikai pulyák fejébe, s ezen „élcelődnek”, eléggé el nem ítélhető módon, a „afféle” (Ormos Máriával szólván: „csúnya”-féle „kuglifejű”) „európai” emberek. Jó, akkor én hozok még érveket – csak Vásárhelyi Mária kedvéért –, ha nem is mindjárt full-blood (ilyen ti. nincs), de mindenképp egy mintaszerűen torzonborz full-american honpolgártól.

Legközelebb…