Mi hajtotta föl Görgey Gábort, és konkrétan hová?

 

 

Görgey szerint „A politika az ország jövője, nem tehetem meg, hogy ne érdekeljen. Más kérdés, hogy a politikai kultúra mai képe több mint elszomorító. Főként nekem, aki 1989-90-et, Budapest és az akkor még főváros Bonn között pendlizve élhettem meg: itt a rendszerváltás eufóriáját, ott az egyesülés mámorát. Kár, hogy ez a felhajtóerő nem vezette el Kelet-Európát a politikai kultúra megteremtéséhez”.

 

Miért nem vezette el a „felhajtóerő” Kelet-Európát a „politikai kultúra” (értsd: a civil politizálási mód) „megteremtéséhez” (értsd: kialakulásához)?

Egészen egyszerű a válasz. Azért, mert „Kelet-Európa” telis-tele van Görgey Gáborokkal. És Medgyessy Péterekkel. (És Vásárhelyi Máriákkal.) Túl azon persze, hogy: a „felhajtóerő” stilárisan sem „vezet” sehová.

 

Manapság mindenki azzal intézi el a dolgot, hogy Magyarország még mindig Ázsiához tartozik. Nem pedig Európához. Olyannyira, hogy Orbánék gazdaságilag is Ukrajna, Kína felé orientálódnának. Miközben a „kelet-pártiak”, a „nyugat-pártiak” egyaránt Ady „ostorozó” szövegeit cibálják elő (olykor Petőfiét), kánonban hörögnek, átkozódnak, szitkozódnak. „Genetikai alattvalóságot” emlegetnek. Az egyik oldalon. A másikon szintén genetikus (vér-genetikusan tiszaeszlári) alávalóságról szónokolnak, például a parlamentben. Legújabban már báró Fónagy doktor (ötvös-ügyvéd) briliáns védőbeszéde kellett ahhoz, hogy a huszonegyedik századi tévénéző ne vizionáljon tizenkilencedik századi szűzvért a gonosz pászkába; vagyis szerintem nyugodtan kimondható: immáron teljesen elmentek otthonról.

Legyintve mondjuk ezt?

Akár legyintve is, tudniillik, ha már maga Orbán Viktor háborodik föl az antiszemita demagógia láttán-hallatán, akkor az csakis annak a jele lehet, hogy a tárgyi antiszemita demagógia gyakorlatilag hatástalan. Ugyanis a tusnádfürdői gondolat az, amely nem túlzás, hanem épp ellenkezőleg: optimális, szellemileg is, erkölcsileg is megtermékenyítő. Szó szerint idézem az al-felcsút-máriai szűz-megtermékenyítést: „a baloldal, amikor csak teheti, ráront saját nemzetére. Így tesz a mostani magyarországi baloldal is, amelynek a jövőben nemzeti fordulatot kell végrehajtania”. Noha „Sokan szkeptikusak, mondván, hogy különböző, hát genetikailag túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, történelmi meghatározottság miatt ennek esélyei csekélyek”.

Mondotta Orbán miniszterelnök.

Vagyis: a sunyi célozgatás („genetikailag”) még nem túlzás. A direkt vérvád viszont már nagyon is túlzás. Túlontúl túlzás! Ezért Orbán szerint: „Meg… fogjuk védeni… a zsidó közösséget”.

Ugyanis a miniszterelnöknek ez a dolga. Hogy védje a „zsidó közösséget”. És nem az, hogy gondolkodjék. Ha ugyanis gondolkodna a miniszterelnök, pillanatokon belül rájönne: a tusnádfürdői fortélyos teória óhatatlanul vezet a „fölháborító” parlamenti vérvádig. Mondom ezt ironikusan, álnaivan, ugyanis a miniszterelnök mindezt pontosan tudja. Szent meggyőződése: ő Tusványoson is a tökénél ragadta meg a történelmi problémát, s azt máig a kezében tartja, nemzeti vasmarokkal szorítja; másképpen fogalmazva: vitéz felcsúti nagy(murva)bányai Orbán miniszterelnökünk akkor pofozza le keményen a gárdai vérvádlót, amikor akarja. Egyelőre nem akarja. Egyelőre csak „fölháborodik”. A rádióban. Az Index tudósítása szerint Orbán „azt mondta: hiába van… alkotmányos szabály… a [zsidó] közösségek igényt tartanak… [a védelemre] – ťdacára annak, hogy egyébként biztonságban vannakŤ, ám a történelmi tapasztalatok is rendkívül fájdalmasak –, hogy amikor valamilyen atrocitás éri őket, a kormányzat adjon jelzéseket, hogy ezt nem fogadja el. Közölte, hogy ő és kormánya ezt mindig meg is teszi”.

 

És miért teszi meg? Mert az ő kormánya speciálisan zsidó-Baráth kormány. Ez is egy hungarikum. Miként a közszolgálati média közkérdése: miniszterelnök úr, „lehet, hogy ön antiszemita?”, s a válasz nem kevésbé hungarikum: „nem hinném”.

A miniszterelnök nem hinné. Hogy ő antiszemita.

Nota bene Fónagy ügyvéd is hungarikum. Miután az MSZP „kódolt zsidózással” vádolta Orbánt (2005-ben), báró Fónagy ügyvéd így mosdatta védencét az Index tudósítása szerint: „Fónagy János fideszes képviselő az MTI-nek adott nyilatkozatában határozottan visszautasította az MSZP felvetését. ťPolitikai indíttatásból egy ilyen aljas érvelést, egy ilyen álszent dolgot elővenni, ezt politikusként és zsidó emberként is felháborítónak tartomŤ – jelentette ki. Az ellenzéki képviselő hangsúlyozta: reméli, hogy a Magyarországon ma magukat baloldalinak tartó emberek nem azonosulnak ezzel a ťmegmagyarázhatatlanul és megengedhetetlenül mocskolódó alapállássalŤ”.

Mármint a „mocskolódó alapállás” az az állítás, mely szerint Orbán „kódoltan zsidózik”. Vagyishogy a minta a Jobbik ilyen értelemben, ti. a Jobbik nem kódoltan zsidózik. Már a parlamentben sem kódoltan. Mire báró Fónagy (az Index tudósítása szerint) „azt mondta, hogy a Jobbik ne csodálkozzon, ha az ország és a világ úgy ítél róluk, ťahogy a tiszaeszlári vérvádról több mint száz évvel ezelőtt a magyar társadalom józanabbik fele és a magyar bíróság akkor döntöttŤ. Kijelentette: sajnálja, hogy egy ilyen napirend utáni felszólalás elhangozhatott, mert a tiszaeszlári vérvád felemlegetése évszázados sebeket tép fel”.

Fónagy ügyvéd sajnálja. Hogy elhangozhatott a „felszólalás”. Jó, de miért hangozhatott el? Mert báró Fónagy szerint Orbánnak a korábbi, „hát genetikailag túlzás lenne mondani”, kijelentése nem tépett föl „évszázados sebeket” ugyebár, sőt báró Fónagy szerint (2005-ben) éppen az volt a „fölháborítóan” „mocskolódó”, hogy némelyek meggyőződéssel vallották: a tusnádfürdői „genetikára” történt miniszterelnöki utalás is „évszázados sebeket tépett föl”.

És a történelem már csak ilyen: először a Kun Bélák, aztán a „libsi leszármazottak”, velük a „nemzetáruló vörösgróf”, s persze ez sem elég, szükségképpen jönnek rá „Solymosi Eszter gyilkosai”, végül pedig: maga Fónagy prókátor kerül tusnádi terítékre (vö. Sorstalanság), mármost mindezt az öreg hurka viszonylag jól érzi, nyüszít is hozzá valamelyest, de – szerintem – már késő. Hiszen Fónagy doktor anno így sivalkodott: „ilyen aljas érvelést, ilyen álszent dolgot elővenni, ezt politikusként és zsidó emberként is felháborítónak tartom”.

Én pedig nem zsidó emberként, ráadásul minden fölháborodás nélkül mondom: Fónagy báró 2005 őszén múlott el embernek lenni, méghozzá véglegesen. „Politikus” maradhat, „zsidó ember” is maradhat, ám ember már nem lehet belőle – soha.

 

Persze mindez banalitás, vagyis a döntő szerintem nem Orbánék (Fónagyék), hanem Vásárhelyiék sajátos viszonya az antiszemitizmushoz. Merthogy ez is hungarikum ám. Vonáék-Balczóék-Vásárhelyiék-P. Szűcsék szerint Magyarország lakossága „bornírt”, „korlátolt”, „infantilis”, „analfabéta”. Ezek konkrétan Vásárhelyi szavai, Vonáék inkább az Adytól faszolt bartus-kertészi terminológiát nyomatják („Ebsorsot akar, hát – akarja”), vagyis a szellemi szimbiózis lényege: Vonáék-Balczóék-Vásárhelyiék-P. Szűcsék szerint Magyarországon mindenki alantas, természetesen Vonáék-Balczóék-Vásárhelyiék-P. Szűcsék kivételével.

 

És természetesen Medgyessyék-Görgeyék kivételével.

 

Számomra tehát a valódi kérdés így vetődik föl: ha a Magyarországon kialakult politikai kultúrát ma nem a klasszikus polgári magatartás jellemzi alapvetően, akkor milyen magatartás jellemzi (alapvetően)? Nos, erre a kérdésre is egyszerű a válasz: a magyar politikai kultúrát ma is a dzsentriattitűd determinálja.

Nálunk a polgár is dzsentri. A parvenü is dzsentri (nyilván). Az arisztokrata is dzsentri (paradoxmód). Vásárhelyi Mária is dzsentri. A teljes magyar „értelmiség” dzsentri (egy-két kárhozott kivételtől eltekintve). Tojás Gáspár Miklós is talmi-kutyabőrös parvenü, ő hol a „marxistát”, hol a tőkést, hol az arisztokratát, majd újra a „proletárt” majmolja, illetve majmolná, szegénykém, merthogy még arra sem képes igazán. Rónai Egon szokvány-idiotisztikus vigyorgásának médiafényében, csütörtökön, a következő kijelentést tette a „művelt szürkeállomány” e jeles képviselője: „a baloldal lényege az antikapitalizmus”. Szó szerint! (És valóban nem halt bele senki!) Mint tudjuk, ugyanezen művelt „értelmiségi” korábban Kálmán Olgát okította: a tojásfej lényege az okosság; vagyis én ezért nevezem itt a manust notóriusan Tojás Gáspár Miklósnak. (Az idézett, antikapitalizmusra vonatkozó, kénhidrogénes tikmony-gondolatáról bővebben később.)

 

Hermann István szerint Mikszáth alapművének „fantasztikus tárgya” az „ilyen nincs kategóriájába tartozik”. Hermann szerint a „fantasztikum” (vagyis Tóth Mihálynak a valóságban nem létező citoyen intranzigenciája) jelzi: Magyarországon a Tóth Mihályok (ha akadnak elvétve) nem a báró Hatvany-Deutsch Sándorok, Dóczy Lajosok, Gutmann Vilmosok, nem a bőr-báró Wolfner Tivadarok; vagyis ahogy Hermann fogalmaz: csak nálunk válhat „az egykori pipakészítő, majd kiflikirály olyan idealizált [kiemelés – Gy. úr] polgárrá, amilyen persze volt, de semmiképpen sem a polgár normál típusa, hanem a polgár sajátos citoyen és igen elszigetelten élő példánya”. Sőt! Adott esetben még a minta-citoyen is válhat dzsentri-burzsoává, báró-bőrgyárossá; Hermann szerint: „A burzsoá a polgárságnak azt a rétegét jelzi, amely anyagi haszna érdekében hajlandó bármikor a polgári eszmerendszer legpozitívabb tényezőinek elárulására”, például: liberál-báróin méltóságos, tekintetes, „holtig kegyelmes” valagának sujtásosan bocskais, lovaglócsizmásan terepjárós riszálására. Például az Isztrián. Vagy Solymáron. Ezt persze nem Hermann írja, ezt már én teszem hozzá. És nem önkényesen ám, gyerekek, ti. Karinthy Ferenc, illetve Fábri Zoltán anno tökéletesen lerajzolták a huszonegyedik század első évtizedeinek Magyarországát. A kisregényben (illetve a filmen) látható – Medgyessytől Görgeyn, Gyurcsányon, Orbánon át Fónagyig – mindenki. Szerintem bátran kimondhatjuk: mikszáthi erejű művekről van szó, különös tekintettel Kállai Ferenc, Inke László, Benkő Gyula (alias Görgey-Gyulafi Artúr-Tasziló), Kálmán György, Sinkó László, Haumann Péter, Szilágyi Tibor, Dózsa László mesteri (már-már a zsenialitás határát súroló) alakítására.

 

Araszoljunk végig Görgey „Tasziló” (e szánalmas „entellektüel”) reprezentatív „logikáján”! Görgey azt állítja, hogy 1989-90-ben nem létezett Magyarországon „politikai kultúra”. Helyette „felhajtóerő” kerekedett, ám (sajnos-sajnos!) az sem teremtett hazánkban „politikai kultúrát”. Persze ez egy jókora hülyeség, méghozzá úgy, ahogyan van, de fogadjuk el: nincs „politikai kultúra”; ám éppen ezért jogos a kérdés: miként nyomlik a képbe a Medgyessy-kormány? Mint olyan. Amely tizenkét évvel a „felhajtóerő” után alakult meg; könnyen kiszámolható: tíz évvel ezelőtt. Kakukk-tojásként? Véletlenül? Létező, de nem jellemző, vagy jellemző, de nem létező „politikai kultúraként”? Hogyan?

 

Kiinduló (bizonyítandó) tézisem: a Medgyessy-kormány(zat) is tipikus dzsentritársaság volt. Ne röstelljük, mondjuk ki: Lendvai Ildikóval (s a többi álszent mamelukkal) együtt! Tehát nem elsősorban a „ssy” miatt mondom ezt, bár igen csábító a paradigma, hanem a történelmi kondicionáltság okán. A Wikipédia mindenesetre így fogalmaz: Medgyessy Péter „1942. október 19-én született Budapesten, régi nemesi család leszármazottjaként”.

Véletlen ez a bemutatás? Magyarországon nem véletlen. Véletlen, hogy a „régi nemesi család leszármazottja” egy szintén „y”-os vér-dilettánst (kékvér-amatőrt) jelöl a Magyar Respublica parlamentjének méltóságos színe elé a minta-polgári minta-kormány dísz-miniszteréül? Nem véletlen.

 

Medgyessy Péter dzsentri. Jól írja a Wikipédia (noha akaratlanul teszi), Medgyessy nem nemes (a szó átvitt, pozitív értelmében, vö. „úr”, „lovag” stb.), hanem csupán egy „nemesi család leszármazottja”. Nagyon nem ugyanaz.

Medgyessy úgy herdálta az állam pénzét (s ebben partnere volt a komplett MSZP-SZDSZ dzsentri-bagázs, Vitányitól Lendvain át egészen Krausz Tamásig), mintha egy Jókai-, Mikszáth- vagy Móricz-regényből lépett volna elő, jó-magyar „politikai kultúrát” példázva.

Na most, itt úgy tűnik, mintha egyetértenék Vásárhelyi Máriával, ám ez csak a látszat. Vásárhelyi ugyanis éppen nem a saját dzsentri-kollekcióját szidalmazza (ideértve a „kétszer száznapos programot” sunyin „opponáló” Bauer Tamást is), hanem csak a Fidesz-szavazókat (a lakosság „kétharmadát”). Dacára annak, hogy éppen Medgyessyék (Vásárhelyiék) szorították az (akkori) ellenzéket is abba a szörnyű szituációba, melyben mindenki kénytelen volt áldását adni egy ócska dzsentri-társaság nemzetromboló határozatára. Félreértés ne essék, nem azért tartom Medgyessyt gyászos feudalistának, mert pénzt költött a kultúrára, oktatásra, egészségügyre stb., hanem azért, mert az inkriminált költségvetési kiadás nem valódi beruházás volt. Hanem piti herdálás. Nem polgári, hanem dzsentri-logika vezérelte Medgyessy Pétert. Persze elképzelhető, volt a miniszterelnöknek valahol (mélyen, legbelül) valami ködös víziója arról, hogy miként állítja majd helyre a költségvetési egyensúlyt, miként szünteti meg a hiányt, csakhogy ezt nem árulta el senkinek. A kiadások mellé „nem rendeltek strukturális reformot”, vagyis: a „kétszer száznapos program” végső soron puszta pocsékolás volt. Objektíve. Egyébként meggyőződésem: szubjektíve is. Számomra már 2002 nyarán világos volt: ezek az ipszilonos emberek szemfényvesztő „programjukkal” nem akarnak többet, mint megnyerni az önkormányzati választásokat. Medgyessy többször kijelentette: konszolidálta volna a költségvetést, csak közben az SZDSZ meg a rongy, áruló Gyúcsányi megbuktatták őt. Persze. Messzire ment ember azt mond, amit akar. Nincs bizonyíték rá, hogy Medgyessy úrrá lett volna azon a dzsentri-szarságon, amelyet pontosan ő büdösített elő magából („régi nemesi”, illetve görgői ánuszán keresztül), s egyenesen rá, ősi-nemesi nemzetének republikánus keblére. Mert Görgey Gábor kultúr-kinevezése is Mikszáth-regénybe illő dzsentri-gesztus. És hab a hétszilva-tortán, vagyis egyáltalán nem véletlen, hogy a dzsentri-kormány kultuszminisztere is, mint „jó magyar úr”, hamisítatlan dzsentriként viselkedett a „szociáldemokrata” kabinetben. Tudom, mindent meg lehet magyarázni, így azt is, hogy Görgey miért az ő solymári kúriájában csicskáztatta a minisztériumi tisztviselőket; mondhatná valaki, ez amolyan művész-civil ötlet, „a hivatali merevség oldása”, Görgey miniszter valójában egy polgári művész-avantgárd stb. És én ezt szívesen el is hinném, ha legalább egy kummányi bizonyíték volna rá. Ámde nincsen. Semmi. Miközben minden jel arra utal, hogy Görgey nem civil-avantgárd. Hanem még a magyar-főúriság nívójáról is mélyen alápusztult hétszilvafás szellemi szotyadék. Arisztokrata származású parvenü. Mert nálunk ilyen is van, tehát erre is bízvást mondhatná Hermann doktor: tipikus magyar jelenség, „fantasztikum tárgya”. Az „ilyen nincs kategóriába tartozik”: főnemesi származású, mámorosan „bonni” filiszter, aki dzsentrivé kapaszkodott egy „szociálliberális” kormány uram-bátyám-avantgárd, republikánusan „ssy”-os művész-bürokratájaként. Ugye?! Ilyen valóban nincs; illetve, hogy egy másik klasszikust idézzek (Hermann mellett): „eszem, faszom megáll!” (ugyanez álamellnökösen: meggál).

 

Szabad így beszélni? Milyen „politikai kultúra” ez?

Semmilyen. Tudományosan nincs köze a politikai kultúrához, ami alatt azt értem, hogy a beszédstílus csupán része a politikai kultúrának, s nem is a legfontosabb része.

Mondhatom, például, hogy Görgey Gábor eriggyen a piccsába?! Beszélhetek így?

Ha innen nézem, beszélhetek (ettől a politikai kultúra, melynek része „vagyok”, még simán lehet polgári), illetve, ha onnan nézem, nem beszélhetek. Ízlés kérdése. Ami tehát a döntő: ha a politikához, a közélethez való viszonyom – szubsztanciálisan – nem dzsentri, akkor lehetek akár polgár is. Nem bülbülszavú polgár persze (mert hiszen Görgey menjen a faszra), de lényegileg polgár, szemben például Görgeyvel, aki viszont: bülbülszavú dzsentri. Magyarul: fasz. Választékosan: menjék a faszra! S mindezt azért hangsúlyozom, profán-ismételgetve, mert nem vagyok polgár, ugyanis nem áll szándékomban azzá válni. Noha én lehetnék polgár. Ha ez volna a célom. Én ugyanis tudom, hogy „csúnyán” beszélek (azért az idézőjel, mert nekem tetszik), vagyis az ilyesmire rá lehet szokni, le is lehet szokni róla, míg viszont Görgey nem tudja, hogy ő valójában egy szaros kis parvenü.

Vásárhelyi Mária sem tudja magáról.

Mert, ha tudná, nem így fogalmazna a vitányisan Mozgó (dzsentri) Világban: „Gyakran élcelődünk afféle európai kulturális fölénnyel a kisvárosi amerikai társadalom bornírtságán és korlátoltságán, ám gondolhatunk róluk akármit, ezek a bornírt és korlátolt emberek mégis tisztában vannak azzal, hogy mit jelent számukra, hogy egy szabad és demokratikus ország állampolgárai, büszkék erre, és vigyáznak rá”.

És miért „vigyáznak rá”? Na, itt jön a hamisítatlan dzsentri-logika: Vásárhelyi szerint nem azért, mert az amerikai ember tudja: ő alkotta meg Amerikát, méghozzá – s ez a lényeg! – pontosan olyannak, mint amilyen, Vásárhelyi szerint nem ezért „büszkék” az amerikaiak. Hanem miért büszkék? „Mert kisiskolás kortól sulykolják beléjük az állampolgári ismereteket, azt hogy mik a jogaik és a kötelességeik, hogy mindez miért fontos, és hogy miért legyenek büszkék arra az országra, amely a szabadságot és a demokráciát biztosítja számukra. Az átlagamerikai nemzeti büszkesége elsősorban nem letűnt korok vélt vagy valós történelmi hőstetteiből, hanem abból táplálkozik, hogy egy demokratikus és szabad országban élhet”.

 

Hogy ez miért tipikusan feudalista megközelítés, hogy ez mennyiben az „ilyen nincs kategóriába” tartozó: alattvalóian dzsentri-attitűdből fakadó gondolkodásmód? Erről írok legközelebb.