"Szerinted elképzelhető a tér olyan elfajulása, ahol bizonyos távolságban a gömbfelület újra csökkenni kezd?"

Amennyiben ténylegesen az lenne a helyzet, hogy a tér egy - számunkra érzékelhetetlen - negyedik dimenzió mentén tágul, akkor nagy távolságok esetén (milliárd fényévnyi) nem lehet érvényes a gömbök felszinével számított négyzetes összeföggés, hiszen az így számított felszín nagyobb, mint a görbült tér által képzett.

Ugyanúgy ahogy - 1 dimenzióval lejjebb - a táguló gömbfelszínen(!) egy adott pont körül, adott sugárral rajzolt kör kerülete kisebb, mintha az a síkon lenne megrajzolva, és a sugár 2*pi-szerese jönne ki az utóbbi esetben.

Tehát a gravitációnak a távolság négyzetével fordítottan arányosan kellene csökkennie, de nagyon nagy távolságokra a tényleges értékre nagyobbat kellene adnia, mint ami a számítások szerint kijön, hiszen a tényleges felszín is kisebb.

Ha pedig a tágulva görbült tért nem tudjuk kimérni (ahogy az utóbbi időkben érkeznek ilyen hírek), azaz euklidészinek mutatkozik nagy léptékekben, akkor se biztos, hogy a modellünk helytelen, hanem van valami ismeretlen tényező, ami a tényleges görbültséget elkendőzi előlünk. Lehet, hogy Einstein nem gondolkozott eléggé tovább, és a speciális relativitást követő általános relativitáselméletnél megállt, ahelyett, hogy fölfedezte volna, hogy a tágulva görbült térben a tágulás miatti görbület nem észlelhető, és a tér bármely pontjából - mint inerciarendszerből - euklidészinek mutatkozik. Ez mindenesetre feloldaná azt a fizikai lehetetlenséget, hogy a tér mennyiségében végtelen nagyságú, és ekképpen tágul.