Csak semmi cincó, ehun van a slukker!

 

 

Komámuram írja: „Elismerem az író jogát az elefántcsonttoronyhoz, de én nem vagyok híve a félrehúzódásnak. A politika az ország jövője, nem tehetem meg, hogy ne érdekeljen. Más kérdés, hogy a politikai kultúra mai képe több mint elszomorító. Főként nekem, aki 1989-90-et, Budapest és az akkor még főváros Bonn között pendlizve élhettem meg: itt a rendszerváltás eufóriáját, ott az egyesülés mámorát. Kár, hogy ez a felhajtóerő nem vezette el Kelet-Európát a politikai kultúra megteremtéséhez. Pedig nem túl bonyolult az angol gyep. Az a titka, hogy mindössze háromszáz évig kell öntözni. A mi gyepünk viszont csak nem akar megszületni. Pubertáskori demokráciában élünk”.

 

Mindenekelőtt nézzük Komámuram kitüntetéseit: Robert Graves-díj (1976), József Attila-díj (1980), Pro arte Díj (1985), IRAT-nívódíj (1989), Déry Tibor-díj (1989), A Művészeti Alap irodalmi díja (1992), Az Év Könyve-díj (2000), Millenniumi CET-díj (2000), Pro urbe Budapest (2001), Gundel Művészeti Díj (2002), Nemes Nagy Ágnes-díj (2005), Aranytoll (2005), Kossuth-díj (2006), FDA Irodalmi díj (2008), A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2010).

 

Miért érdekes mindez? Egyáltalán nem érdekes. De valamit azért jelez.

Jelzi, hogy művészféle emberről van szó.

Görgey Gábor író. Költő. Ami viszont nem azt jelenti, hogy az író minden körülmények között író (tud írni), hanem csak akkor író, ha megszállja az ihlet. A művész nem szükségképpen érti (sőt általában nem érti) azt, amit alkot. Görgey idézett szövege jó példa az ismert Arany János-i bonmot gagyiságára: „gondolta a fene”. Merthogy valóban nem gondolta. Nem úgy gondolta. Az író nemigen tudja, mit ír, a műben nem az áll, amire az író gondol, ha egyáltalán gondol valamire alkotás közben. Például: mire gondol Görgey Gábor Kossuth-, József Attila- és még Százezer Egyéb Valag-díjas költő, író, drámaszerző, midőn ezt a mondatát alkotja (a Salamon Béla Szintén Zenész a vonóval díjas író, publicista Papp Sándor Zsigmond művészi segedelmével): „Pubertáskori demokráciában élünk”?

Mire gondol Görgey Gábor? Nyilván nem arra, amit mond, merthogy az baromság, sőt akkora baromság, hogy az ember él a gyanúperrel, ekkora hülye még egy Görgey Gábor sem lehet. A szöveget valószínűleg Sajtóördög elvtárs fogalmazta, ti. Görgey, szegénykém, nem pubertáskori, hanem pubertáskorú demokráciát akart mondani a sajtóban nyilatkozva, mármost aminek így sincs értelme, de így legalább semmi értelme. A „pubertáskor” ugyanis azt jelenti a magyar nyelvben (nem tudom, a román nyelvben mit jelent, e téren Papp Sándor Zsigmond otthonosabb), hogy kedves demokráciánk a fejlődés, a felnőtté válás gyorsuló szakaszába érkezett. Vagyis a demokrácia „nemi érése” (pubertása) két dolgot jelentene, már amennyiben nem volna kapitális marhaság, úgymint (1) a demokrácia éppen minőségi változását éli, vagyis (2) a demokrácia ugrásszerűen fölgyorsult mennyiségi mutáción megy keresztül. Tudjuk, a serdülő végtagjai hirtelen megnyúlnak, a hangja hirtelen mélyül (vs. magasodik), az izomzata hirtelen erősödik, a gyerek lelkileg is érzékenyebbé válik, vagyishogy: a fizikai és pszichés „nemi jegyek” a mi kis demokráciánkon rapid módon alakulnak át; a fiúcska nemi szerve felnőtt-méretűvé duzzad (hosszában is, széltében is), s amely pubertáskorban akkora is lehet már, akár egy Kossuth-díjas színműíró kultuszminiszteri bársonyszékben.

 

Görgey Gábornak mi baja a magyar demokráciával? Hogy gyorsan érik, hirtelen változik felnőtté? Vagyishogy pubertáskorú? Nem ez a baja! Hanem épp ellenkezőleg: szerinte éretlen, kezdetleges, kiforratlan, infantilis, csökött, sőt talán eleve nyomorék, fogyatékosnak született, mindenesetre primitív, fejletlen, embrionális (s nem pubertás, még kevésbé pubertáskori) állapotban leledzik a magyar demokrácia. Görgey Gábor „szerint”. Azért az idézőjel, mert a neves író a „pubi” fogalmára gondol, amikor „pubertás”-ról beszél. A „pubi” pejoratív kifejezés, többek szerint a német „Buberl”, „Bubi” (fiú, fiúcska), mások szerint az angol „booby” (nagyfasz), esetleg a „pubic” (kisfasz), míg viszont szerintem épp a „pubertás” szóból ered (legalábbis ez a leglogikusabb), mármost ami egészen biztos: a pubi nem azonos a pubertással, még akkor sem, ha fonetikusan (netán) belőle származik.

 

Jól látható: Görgey Gábor nem minden esetben ura a szavainak. Ezt mondja: „Pubertáskori demokráciában élünk”, s ezt akarja mondani: óvodáskorú demokráciában élünk.

Olyan demokráciában, amely: van. Ha már egyszer óvodáskorú, vagyis: létezik. Görgey szerint olyan létező demokráciában tengődünk, mely ugyanakkor: nem létezik. Miért nincs demokrácia az író szerint, hogyha van? Mert az író orrba-szájba halmozza a metaforákat, miközben az író egyik mondatáról a másikra sem képes követni saját gondolatát (fogalmazásilag), nemhogy csillagászati (pl. a másodiktól egészen az ötödikig terjedő) távolságokban elhelyezkedett mondatai közti logikai összhangot tudná kontrollálni, legalább valamelyest: „A mi gyepünk viszont csak nem akar megszületni”. A rákövetkező mondat: „Pubertáskori demokráciában élünk”.

 

Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Görgey Gábor egy méretes marha. Olyan serdülő kamaszról beszél, aki még meg sem született. Gyepként. Ezért kell locsolgatni. A kis pubit, kinek bolyhosul már csöppnyi bögyörője. Azzal öntözi a gyepet. De nem háromszáz éve, merthogy azt az angol pubi csinálja, liverpoobi, brit sarki „pub”-ban csinálva. Ahol ugye vagy kiszolgálja őt a csapos (tapster), vagy nem szolgálja ki (sodding), így hát vagy iszik pub-sört a pub-ertás pubi, vagy nem iszik; ha kiszolgálják, megissza, mert a kamasz (boob) nem hülye, nem egy Kossuth-díjas író, a kamasz tudja, mit miért cselekszik, vagyis: jobbára megissza. Majd kipisálja. Pubertásan. A gyepre. Alternatívan pedig (mintegy pubi-vizelés helyett) embrionálisan és elementárisan szarik az egészre, mondván, ezek a nagyon megmondó nagydemokratikus nagyemberek (a Görgey Gáborok, Heller Ágnesek, Esterházy Péterek, Kertész Ákosok, Almási Miklósok…) amúgy menthetetlenül ostobák. Vagy pedig az történik, hogy sem nem szarunk, sem nem huggyozunk, hanem: fórumozunk. A demokratikus gyepre.

 

Míg viszont Görgey Gábor elismeri. Ő készséggel elismeri!!!

„Elismerem az író jogát az elefántcsonttoronyhoz, de én nem vagyok híve a félrehúzódásnak”.

Nem híve a félrehúzódásnak. Ami pubertáskori agyrém (stilárisan), ti. ezzel a nyilatkozói lendülettel azt is mondhatná a Kossuth-díjas író, hogy ő nem híve a hitetlenségnek. Noha csak ezt szerette volna elmakogni szegénykém: nem vagyok félrehúzódó. Esetleg mondhatta volna így: fontoskodó vagyok, sőt tolakodó. Mondhatta volna, dacára annak, hogy tudjuk. Egészen a miniszterségig tolakodta föl magát, miközben azt is tudjuk, hogy politikai, közigazgatási antitalentum. Még arra sem volt képes, hogy reggelente fölkeljen (időben), kikászálódjék ősi-nemesi-baldachinos nyoszolyájából, behajtasson a munkahelyére demokratikus parádéskocsisával, így hát a minisztériumot költöztették ki hozzá. Solymárra. Vagy Piliscsabára, vagy a bánatom tudja, hová, mindenesetre Görgey anno a lakásán tartotta a hivatali értekezleteket, ősi-nemesi pizsamában elnökölve, a főúri csipát még ki sem kotorta a szeméből, álmosan-decensen harákolt, finoman flatulázott főúri-podexén át, mintegy lágyan dudorászva, a cseléd a grófi früstököt szervírozta, mialatt a minisztériumi mamelukok a Demokratikus Ámbituson toporogtak balliberálisan zsíros kucsmájuk szélét rágcsálva. Így működött Görgey alatt a pubertáskori demokráciát irányító tekintetes, méltóságos kultúr-bürokrácia, Medgyessy (francia) lovag kegyelmes engedelmével, noha csupán néhány hónapig (persze, ha Mikszáth élne, így is megnyalná mind a tíz ujját!), szerintem Medgyessy már csak ezért is megérdemelte, hogy Tollerék páros lábbal rúgják ki a kormányból a szégyenlősen kutyabőrös picsába. Míg viszont a (nemes Medgyessyéket követő) pápai proli már rendesen bejárt a munkahelyére, mi az hogy, nagyonis, futva-kocogva sietett a minisztertanácsba elnökölni – és táncolni. Úgy ingott-ringott a modernista politikus posztmodern valaga (cocialista irodájának cocialista ajtaja mögött; nem hazudok, mutatta tévé!), mint valami tanyasi húskaróra húzott urbánus-tejfölös-köcsög a pusztai szélben.

 

Görgey Gábor: „Elismerem az író jogát az elefántcsonttoronyhoz, de én nem vagyok híve a félrehúzódásnak”.

 

Semmilyen toronyba nem húzódunk félre (stilárisan), míg az elefántcsonttoronyba különösen nem! Az elefántcsonttorony nem kívülállást, sőt még csak nem is elzárkózást jelképez (miközben a kívülállás is, az elzárkózás is más, mint a félrehúzódás), hanem fölülállást, méghozzá nem is annyira etika, mint inkább esztétikai-minőségi magasabbrendűséget jelez az elefántcsonttorony mint metafora. A politika piszkos. Itt széptanilag piszkos. Eörsi István írja: Déry Tibor – klausztrofóbiás lévén – igyekezett volna mihamarabb kiszabadulni a börtönből, ezért megpróbálta rávenni magát a szellemi-művészi kollaborációra. Megígérték neki, hogy hamarosan szabadulhat, „csak meg kell bélyegeznie a forradalmat. Déry kötélnek állt, és napokig törte magát, hogy ilyen célzatú irodalmi művet hozzon létre, de egyetlen olyan mondatot sem bírt kiizzadni magából, amely kielégíthette volna stiláris igényeit… Amióta ezt tudom, a korrumpálhatatlan íróság példaképének tartom: leborulni egy őrmester előtt, átkulcsolni a lábát, sírva könyörögni neki, azt igen, de hazug, rossz mondatokat írni, azt már nem: ennél még a klausztrofóbia is vállalhatóbb”.

 

Tehát – ad absurdum – a börtönben is, politikai fogolyként is élhet a művész elefántcsonttoronyban. Általában persze nem erről van szó, de a dolog lényege: a minőségi fölülállás (vagy legalábbis annak képzete).

 

Görgey: „Elismerem az író jogát az elefántcsonttoronyhoz…”.

Ő elismeri. Az író jogát. És? Mi változik azzal, hogy egy Görgey Gábor elismer valamit? Képtelen megfogalmazni legalább egyetlen épkézláb mondatot, ám ő elismeri. Az író jogát. Az elefántcsonttoronyhoz. És, ha nem ismeri el? Hadd kérdezzem meg: kinek képzeli magát ez a pöcs? Még mindig miniszternek? Vagy egyenesen miniszterelnöknek? Sőt! SZDSZ-es képviselőjelöltnek?!

 

Görgey Gábor: „Elismerem az író jogát az elefántcsonttoronyhoz, de én nem vagyok híve a félrehúzódásnak. A politika az ország jövője, nem tehetem meg, hogy ne érdekeljen.”

 

Nos, ennél nagyobb baromságot ritkán olvashatunk, még egy SZDSZ-s képviselőjelölt, exkultuszminiszter tollából (vs. szájából) is csak elvétve.

Hogy miért mondom ezt? Erről írok legközelebb.