Kedden, az olvasókörön Örkény Istvánról beszéltünk, születésének századik évfordulója kapcsán. Konkrétan a Tótékról, a Macskajátékról, az egypercesekről, és csak nagyon érintőlegesen a Rózsakiállításról. Az előadó többek között azzal magyarázta a Macskajáték sikerét, hogy kitünő szereplehetőség az idős színésznők számára. Biztos, hogy ez is az oka, hiszen a női szereplőkkel mostohán bánik a színműirodalom. Ha kiöregedett a szerelmes korból, talán még hátravan a fiatal anya, de középkorú nőt főszerepben nem nagyon látni. Persze, az is lehet, hogy csak én nem tudok róla. Az időskor megint más, itt inkáb nagymamai szerepkörben tündökölnek. Nos, a Macskajáték legalább két, de inkább három színésznőnek nyújt kitünő lehetőséget, nem is csoda, ha élnek vele. Ezt konkrétan akkor állapítottam meg, mikor ugyanazon a napon megnéztem a tévében a színházi közvetítést. Azon viszont csöndesen derültem, hogy a meglehetősen visszataszító leírásnak Csermlényi Viktor, az öregedő, bocsánat, öreg amorozo egyáltalán nem felelt meg. Sem a mostani szereplő, sem Balázs Samu annak idején. Jordán Tamás egy sarmőr, akiről nem nehéz elhinni, hogy magába bolondítja a nőket. És itt a siker egy másik titka: öregek szerelmével nem nagyon foglalkozik a világirodalom. A dráma pedig mindezt szellemesen, gúnnyal és öngúnnyal teszi.

Azt is csak most tudtam meg, hogy mind a Tóték, mind a Macskajáték eredetileg filmnovella volt, csak nem engedélyezték a forgatást. Ezért aztán megjelent novella formában, először a Kortárs közölte le, aztán kiadták könyv alakban is. Majd színpadra alkalmazták, végül film is lett belőle.