"Ja sam bosanac!"

Ezt a mondatot, félreérthetetlenül büszkén magabiztos hanglejtésben, egy kedves kampi lakótársamtól hallottam először '90 nyarán a vrboskai Pinus kampban, a háború előtti utolsó béke/békés(?) évben, mint a felbomló(ban levő) YU egyik társköztársasága lakójától vmi szóváltást (amit nem értettem) követően. Fülemet azért ütötte meg, mert addig az alig kétszázfős kicsi kamp eléggé vegyes, de évről évre visszajáró törzsközönsége soha nem különböztette meg magát nemzetiségi tekintetben, pedig addig is voltak ott magyarok (itthonról mi feleségemmel, s két család a Délvidékről), szerbek, horvátok, szlovének, bosnyákok, osztrákok, svédek, olaszok, franciák, illetve egyéb más nációk is, de ők csak úgy beestek véletlenszerűen kis időre.