Csavarosan eszmezavarosan

 

 

Gyurica úr válasz | 2012.03.24 12:28:25 © (239)

… a „tudós”, „tehetséges” Márai Sándorok, Vásárhelyi Máriák, Tojás Gátypár Miklósok, Heller Ágnesek, Faragó Vilmosok, P. Szűcs Juliannák… a József Attila-, Eörsi-típusú embereket mindig is hőzöngőknek, „antidemokratikusaknak”, „bolondoknak”, sőt balekoknak tartották, majd néhányan (Ignotus Pál, Vásárhelyi Mária) utólag (őszintén) elismerték e „bolondok” „Valaki”-ségét, bátorságát, áldozatosságát. Míg mások utólag sem. Egyébként bármikor bebizonyítom, hogy József Attilának nemcsak morálisan, hanem szemantikailag is igaza volt pironkodó barátjával szemben. Ismerem a röpirat szövegét, számomra teljesen nyilvánvaló: József Attila (szokásához híven) pontosan, tökéletesen fogalmaz.

©

 

Ignotus Pál: „Emlékszem, milyen gorombán lehordtam, mert egy röplapon, amelyet a halálraítélt Sallai és Fürst védelmében szerkesztett, olyan szertelen megjegyzésekre ragadtatta magát, amelyekkel, hajtogattam, nemcsak a halálraítélteknek ártott, hanem ügyüknek és mindenki ügyének is, aki a statáriális hóhérokkal szemben az ő pártjukon állt. Igazam volt? Ha ma megnézik a szöveget, mindenki igazat adna nekem; az osztályharcos propaganda őskorából való szólamokkal volt megtűzdelve s azok is egy polgárpukkasztásban kedvét lelő [a nyárspolgár alkot ítéletet arról, hogy a szöveg szimpla polgárpukkasztás-e vagy sem; na, vajon mi lehet a jogerős verdikt?! – Gy. úr], túlcsavart elméleti agyvelő lenyomatát viselték, mint például a méltatlankodása azon – s ez volt az, amiért különösen kikeltem ellene –, hogy így valahogy írta…”.

 

Itt megszakítom az idézetet (félbevágom a mondatot), mert ez az, ami máig tökéletesen jellemzi József Attila polgári „kritikusait”. Mindet. Azokat is, akik azért tartják magukat okosabbaknak József Attilánál, mert ők von Haus aus tudós professzorok (a Németh Andorok, Fejtő Ferencek, Márai Sándorok, Szabolcsi Miklósok, Tverdota Györgyök, Alföldy Jenők… le, egészen Valachi Annáig, sőt lejjebb, Tojás Gagyi Miklósig, sőt még nála is lejjebb: Petri Györgyig), s persze  azokat is (Vágó Mártától Heller Ágnesen, Ungvári Tamáson, Faragó Vilmoson át Landeszman rabbiig), akik a von Juden-bürgerhaus aus fölsőbbrendűségükre hivatkoznak. Főként általában. De némelyek (pl. Vágó Márta) József Attilával szemben is, ti. a bornírtságnak se széle, se hossza.

Itt ugye Ignotus Pál is hülye. Egyazon – igaz, hosszabb, a szerző által intellektuálisan nehezen kontrollálható – mondatában írja: „ha ma megnézik a szöveget, mindenki igazat adna nekem”, majd alig három sorral alább: „hogy így valahogy írta”.

Hogyhogy „így valahogy”? Megnézte a szöveget, vagy nem nézte meg? Ignotus Pál nem nézte meg. Miért? Mert Ignotus Pálnak is von Bürgerhaus aus fényes a memóriája. Ráadásul annyira cinikus, hogy be is vallja: nem emlékszik a pontos szövegre, ám nem is kell emlékeznie rá, mivelhogy ő a lényeget az eredeti kontextus ismerete nélkül is autentikusabban látja, hitelesebben interpretálja bárkinél, Ignotus Pál gátlás nélkül jelenti ki: „mindenki igazat adna nekem”.

Ergo én senki vagyok.

Ami nem baj, ugyanis ettől még nyugodtan folytathatom az imént félbevágott Ignotus-mondat idézését: „… hogy így valahogy írta, ťfasiszták és demokraták szabadon terjeszthetik tanításaikat, a kommunistákat pedig üldözikŤ. A plasztikussá élezett eszmezavar fogalmazványa volt, mely a legszerencsétlenebb fogalmi játékkal antidemokratikus üggyé avat egy demokratikus ügyet”.

 

Mindenekelőtt egy látszólag mellékes megjegyzés, és csak azért, mert ezúttal is ökölbe szorul a kezem (ami gépelés közben nem előny), vagyishogy: stilisztikára oktatgatja a zsenit az a liberális tovaris, aki szerint az „eszmezavart” képlékennyé (vs. árnyalttá) lehet „élezni”. Ignotus szerint „élezhető” az „eszmezavar”. Míg egyébként sem tudni, mit jelent itt ez a szó. Eszmezavar. Mi az? A marxi logika? József Attila privát hagymáza? Továbbá: a költőzsenit stilárisan, intellektuálisan csuklóztató Ignotus Pál szerint „egy demokratikus ügyet” „antidemokratikus üggyé” lehet „avatni”. És nem fordítva, miként az valójában van: a „demokratikus ügy” antidemokratizmussá (s nem „antidemokratikus üggyé”) torpad, züllik, romlik, rohad, fajul, pusztul, ferdül, torzul, nyomorul, aljasul… Nem szólva arról, hogy az „avatás” pozitív fogalom (miként az „ügy” is), szentesítést jelent. Tehát, ha József Attila valóban „antidemokratikus üggyé avat egy demokratikus ügyet”, akkor azzal mi a probléma? A kommunizmus, mint „antidemokratikus ügy” immáron szentesítve van, noha a kommunizmus inkább posztdemokratikus, mint antidemokratikus tünemény. (Hogy Ignotus Pál amúgy József Attila egyetlen igazi, áldozatos barátja? Az. S én ezt merőben lekakilom! A barátság, de még az áldozatosság sem jogosítvány a tahó, pökhendi igazságtalankodáshoz.)

 

Mármost tegyük föl, Ignotus Pál jól emlékszik József Attila szövegére! Nem „így valahogy”, hanem – tegyük föl! – pontosan így fogalmazott a költő a röpiratban: „fasiszták és demokraták szabadon terjeszthetik tanításaikat, a kommunistákat pedig üldözik”!

 

Mi ezzel a baj? Tudniillik ez az, „amiért” Ignotus Pál „különösen kikelt” a barátja „ellen”, tehát nem is akárhogy, hanem: különösen! Jó, de miért? Nem igaz, amit József Attila állít? Nem tudom – mert Ignotus Pál szövegéből nem derül ki –, csak gyanítom: az a gondja a szerzőnek, hogy József Attila a „demokratákat” (a „demokratikus ügyet”) egyazon kalap alá veszi a fasisztákkal (az „antidemokratikus üggyel”). Vagyis ideológiai dühből fakad az esztétikai minősítés: „plasztikussá élezett eszmezavar”. Igen ám, csakhogy itt tényről van szó. Ráadásul nem két tény „önkényes egymásmellé állításáról” („plasztikus eszmezavarásáról”), hanem egyetlen tényről, mely szerint: csak a kommunistákat üldözik.

Tehát az értelmes kérdés nem az, hogy zavaros-e a szöveg, hanem hogy (adott esetben) „politikus döntés”-e a teljes igazság leírása, megjelenítése.

Mielőtt a kérdésre válaszolnék, idézem a valódi szöveget, ti. épp József Attila az, aki árnyalja (s nem „élezi”) az igazságot a röpiratban: „Ma kommunisták életét akarják kioltani, mikor a szociáldemokrácia, a fasizmus, a hitlerizmus, nemzeti radikalizmus, a bethlenizmus, a liberalizmus hívei szabadon vallhatják és terjeszthetik meggyőződésüket. Holnap más politika válhat halálosan veszedelmessé a mai viszonyokra s akkor mások kerülhetnek akasztófa alá”.

 

Tévedett József Attila? Tévedett! Annyiban, amennyiben „akasztófáról” beszélt. És nem gázkamráról.

Ignotus Pál: „visszagondolva szóváltásunkra, nekem kell pirulnom amiatt, hogy nem mutattam több szeretetet és megértést egy olyan ember forradalmi keserűsége iránt, aki a bőrét annyira bátran és áldozatosan vitte a vásárra, mint ő”.

 

Nem „megértésre” volt szüksége József Attilának, hanem „csak” értésre. Igekötő nélkül. És az értést nem „mutatni” kellett volna (ti. mutatásra még egy Tojás Gáspár Miklós is képes), hanem gyakorolni. Az értést. Márpedig Ignotus Pál 1947-ben (három évvel a zsidódeportálások után) sem érti, amit József Attila már 1932-ben tudott. Míg Babits az első zsidótörvény, az Anschluss, Csehszlovákia lerohanása, illetve a kristályéjszaka évében (1938-ból „visszamenve”) ébredezik:

 

S azontul, harmincnyolcból visszamenve,
a napokat számlálja vala rendre,
kiáltozván az Urhoz: „Halld, Hatalmas!
Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!
Elküldtél engem, férgekhez a férget,
kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.
Én inkább ültem volna itt a pusztán,
sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.
De böjt s jámborság néked mint a pélva,
mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér:
nincs mód nem menni ahova te küldtél.
Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.
Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!
Szolgádat pellengérre állitották,
mert gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
csak harcnak és a hatalom nyilának.
Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
harc és pusztulás prófétája lettem.
Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket!
Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
mert nem lesz addig igazság, se béke,
míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre.”

 

S elmult egy hét, és kettő, három, négy, öt,
és már a harmincnyolcadik nap eljött.
Jött a reggel és a dél és az este:
Jónás egész nap az ég alját leste.
S már a láthatár elmerült az éjben,
s egy árva ház sem égett Ninivében.

 

Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik
szívben még Jónás szava kicsirázik
mint a jó mag ha termőföldre hullott,
s pislog mint a tűz mely titkon kigyulladt.

 

Vagyis József Attila egyszerre Jónás és az Úr. Mert, ha nem is „látá”, de úgy „hívé”, hogy az ő „szava” majd „egyik-másik” filiszteri „szívben kicsírázik”, jó „termőföldre hull”. József Attila pontosan tudta: a röpirat sem nem enyhítő, sem nem súlyosbító körülmény Sallaiék perében. Az entellektüel rimánkodás a hatóságot semmiképp sem befolyásolja (a biatorbágyi vérvád koncepciós eljárás volt, már az elején készen állt az ítélet). Vagyis József Attilánál a statárium elleni tiltakozás is „csak” ürügy (vö. a Halász Gábornak írt levél szövegével). József Attila nem Horthyhoz, Bethlenhez, Károlyi Gyulához beszél (pontosan tudja, hiábavaló törekvés volna, mert hiszen „a gonosz fittyet hány a jóra”), hanem éppen az Ignotus Pálok eszét, lelkiismeretét igyekszik megérinteni. Elsősorban az értelmüket természetesen: „vétkesek közt cinkos aki néma”. És bizony nem József Attila fogalmazási készségét minősíti, hogy még a barátja sem érti az idézett szöveget! Ugyanis, miként később Kertész Imre Nobel-díjas regényében „materializálódik”, a fontolgató, a „demokratikus ügyet” az „antidemokratikus üggyel” „politikusan” méricskélő „néma” filiszter végső soron ennen (illetve hitsorsosainak) „égő áldozattᔠválásában lett fatálisan („sorstalanul”) bamba cinkos. Kertész Imre nem Ignotus Pált, hanem József Attilát igazolja: „Holnap más politika válhat halálosan veszedelmessé a mai viszonyokra s akkor mások kerülhetnek akasztófa alá”.

 

Amiről a költő beszél, nem választás kérdése, hiszen: „nincs mód nem menni ahova te küldtél”. Márpedig, ha Babits szerint „sincs mód”, akkor itt bizony hatványozottan vétek az igazság „árnyalása” (értsd: elkenése, elmaszatolása, meghamisítása), vagyishogy ez esetben tisztán, egyértelműen, alku nélkül kell kimondani a teljes igazságot.

 

Igaza van Ignotus Pálnak? Helytelen („nem politikus” tett) a probléma „kiélezése”? Jó az a demokratáknak, jó az a liberálisoknak, jó az a zsidószármazású polgároknak, hogy Horthyék nem üldözik őket, jó az, hogy (viszonylag) „szabadon terjeszthetik tanításaikat”? Persze, hogy jó. Ámde nem ez a kérdés valójában, hiszen ezt József Attila is tudja! Vagyis a valódi kérdés így hangzik: igaza van-e Kertész Imrének (Benda, Babits és József Attila mellett) abban, hogy a megadásnak, a „sorstalanság”-nak az általában vett „demokratikus üggyel” való primitív azonosítása szükségképpen vezet a demokraták, liberálisok, zsidók… majdani „akasztófára” (gázkamrába) juttatásához?

Benda szerint: igen. József Attila szerint: igen. Babits szerint: igen. Ignotus Pál szerint: nem. Tamás bátya szerint: nem. Kertész Imre szerint: igen.

 

Paradoxon: a kommunista József Attila nem tesz egyebet, mint fölszólítja a polgári demokratákat, álljanak ki saját elveik, értékeik mellett: „magunk mögött tudjuk a művelt nyugatnak azt a részét, amely a halálbüntetést egyáltalán kiküszöbölte törvénykönyveiből és amely a politikai vélemény szabadságát mindenki számára állami alaptörvényben biztosítja”. Ez a szöveg nem Sallai és Fürst konkrét ügyét érintő védőbeszéd, még kevésbé par excellence kommunista tézis, hanem egy relatív, részint etikai, részint történelemfilozófiai igazság rögzítése.

„A politikai ellentétek kötéllel való megoldása ellen ma és bármikor minden érzésünkkel és idegszálunkkal tiltakozunk”.

József Attila nem polgári demokrata. Még csak nem is pusztán humanista. József Attila 1932-ben (is) kommunista. Arról beszél, hogy a polgári humanizmus progresszió a társadalmi fejlődés során, továbbá – nem mellékesen – a polgári-humanista demokratákat szembesíti saját értékeikkel. Pontosabban azzal a hipokrízissel, melyben Ignotus Pálék Horthyékkal cinkosak. Ugyanis a röpirat szerint teljesen nyilvánvaló: mindenki tudja, hogy mindenki tudja: Sallai és Fürst – személy szerint! – nem azért kerül akasztófa alá, mert – személy szerint! – ők robbantották föl a viaduktot (vagy a vonatot, már nem emlékszem rá), hanem azért, mert kommunistákként eleve terroristák, ergo akár ők is elkövethették a merényletet. És az efféle „logika” ellen méltán tiltakozik a kommunista József Attila is. Mert ugyan a kommunizmus tartalmaz ún. „forradalmi erőszakot” (Nyár, Favágó, Kispolgár…), ám amely messze nem azonos a viaduktok (vonatok) eszetlen, céltalan robbantgatásával. Vagyis a kommunista József Attila joggal állítja, hogy „politikai ellentétek”-ről van szó valójában, melyek „kötéllel való megoldása” nem a kommunista (Sallai, Fürst) személyét sújtja lényegileg (ti. a kommunista – miként az őskeresztény – számot vetett személyes létének lényegtelenségével), hanem épp arról van szó, hogy az akasztgatással az a történelmi érték-logika sérül, melyben a polgári humanizmus progresszív tényező. És Ignotus Pál „csak” ezt nem érti. Ezért minősíti a barátját eszelős őskövületnek, ezért írja, hogy József Attila röpirata „az osztályharcos propaganda őskorából való szólamokkal volt megtűzdelve s azok is egy polgárpukkasztásban kedvét lelő, túlcsavart elméleti agyvelő lenyomatát viselték”.

 

Legyünk őszinték egymással, itt bizony az „elméleti agyvelő” szintagma van „túlcsavarva”, különösen úgy, hogy a „túlcsavarásnak” még „lenyomata” is van a mondatban. Bőven elég lett volna: „egy csavaros agy termékéről” vagy „egy doktriner produktumáról” beszélni. És azért a „vagy” kizárólagossága, mert én még mindig nem értek egyet Eörsivel (sem) abban, hogy a szofisztikáltságot, a „csavarosságot” az „elmélet”, a dogma motiválja. Egyszerűen nem tudok róla, hogy bármi (bárki) cáfolná az állítást, mely szerint: csavaros eszű embernek nincs dogmája, míg a hithű doktriner („elméleti agyvelő”), igyekezzék bármennyire érvelni „elmélete” mellett, maximum összeszarni tudja magát a nagy erőlködéstől. Így járt Ignotus Pál is a polgári liberalizmus doktrínájának védelmében.

 

Számomra ez a jelenség több mint érdekes. Furcsa. József Attila voltaképp egy közhelyet fogalmaz meg, miként Babits Bihály bölcselete is banalitás: „binkosok bözt bétkes aki béma”; s ezt minden tudós, tehetséges, egyszersmind nyílegyenes gondolkodású, tőrülmetszett magyar ember (Kertész Ákos-i „genetikusságától” függetlenül!) egy „eszmezavaros, túlcsavart elméleti agyvelő lenyomatának” látja. Nem azt mondja, hogy „szörnyű banalitás, ne untassuk már ezzel egymást, gyerekek!”, hanem hogy: zavaros. Ugyanis a primitív embernek minden zavaros, ami túlmutat a közhelyek szféráján, pl. a „mindenkinek meglehet a maga igazsága” helleri-marinénis bölcseleten. Mindenkinek lehet „saját igazsága”. Csak a zavaros embernek nem. Pironkodni persze a liberálisnak is szabad (mint újlipótvárosi kutyának), főként utólag, belátván a barát „forradalmi keserűségéből” fakadó „áldozatosságát”, „bátorságát”. Míg József Attila igazságát utólag sem értik. Miért? Mert a fölismeréshez nem elég liberálisan pirulni (von Hundehütte aus), ahhoz érteni is kéne.

Ignotus Pál ennyire primitív volna? Nem erről van szó. Ignotus Pál egy derék, becsületes, középszerű ember, aki – adott esetben – a banalitást sem érti (de legalábbis nem rezonál rá), mégpedig azért – s ebben áll a középszerűsége –, mert egyszerűen képtelen elképzelni, hogy az, amiben ő rettenetesen hisz, lényegében: semmi.

A szociáldemokrácia, a liberalizmus nem áll egyazon sorban a fasizmussal. József Attila szerint sem. A költő nem vitatja: a jó túl van a rosszon (a szociáldemokrácia a fasizmuson stb.). Ez eddig evidens. Ámde. Egyik sincs az „értelemnél tovább”! Noha elismerem: a nyílegyenes gondolkodású, genetikusan böcsületes magyarember nem is akar tovább hatni az értelemnél. József Attila azt írja egyik eszmezavart évében (mindegyik éve zavaros volt), hogy „Jóról és rosszról nem gondolkozom”.

Polgárpukkasztás? Ignotus Pál szerint nyilván nem, ez versben van, a „költői szabadság” megengedi. Mert a „költői szabadsággal” mindent meg lehet magyarázni. Egyetlen dolog kivételével: amikor a költő a liberális aktívát a fasisztával egyazon „mai kocsmában” (de legalábbis a kocsma előtti téren) fetrengőnek tartja. Világos, s akkor nézzük a verset közelebbről!

 

Jóról és rosszról nem gondolkozom,
csak szenvedek én és csak dolgozom.

 

Csinálok csempét, csavaros hajót,
bánatba rosszat, közönyömbe jót.

 

Munkámnak nincs se száma, se szeri.
Kedvesem tudja, ő számba veszi.

 

Ő számba veszi, hisz valamiben.
S ha kérdem, rámnéz s nem mondja, miben.

 

Ha fa volnék, hát fészket igazán
a varjú is szükségből rakna rám.

 

Ha föld volnék, mit kapás vénje tört,
csicsókás volna az a krumpliföld.

 

Krumplival is csak úgy volnék teli,
ahogy a munka megköveteli.

 

Ha víz volnék, hát volnék pocsolya.
Ha tűz volnék, hát volnék hamuja.

 

S ha én volnék az úr, az úr helyett,

Tessék! Mi következik ezután? Mi volna a magát „pocsolyának”, „hamunak” minősítő (Fejtő szerint: „becsmérlő”) költő, ha ő „az úr volna”? Konkrétan Jézus. (Tudniillik Jézus az, aki „úr, az úr helyett”.) Nos, a nyílegyenes gondolkodású, genetikusan böcsületes (nem eszmezavaros) magyarember számára evidens, a vers egészéből ez következik: engem akkor sem szeretnének, ha Jézus volnék. Míg viszont József Attila így gondolja:

 

Ha víz volnék, hát volnék pocsolya.
Ha tűz volnék, hát volnék hamuja.

 

S ha én volnék az úr, az úr helyett,

nagyon szeretnének az emberek.

 

Itt ugyanaz van leírva, mint a Lázadó krisztusban (illetve József Attila minden versében): az ember Jézust nem isten-, hanem ember-voltáért, pocsolyaságban, hamuságban szenvedő korpuszáért szereti. József Attila Jézusa szerint a „Kozmosz-palotában” terpeszkedő „Úr” „élet-subáját” „ronggyá mossa az ember átka”. És be is perelték ezért rendesen, meg is büntették a költőt, nem Ignotus Pál persze, hanem mások, ám akik csak dogmájuk, hit-ideológiájuk révén különböztek Ignotuséktól.

 

Így áll a kérdés: miként szeretnék József Attilát az emberek, ha ő volna „az úr, az úr helyett”? Nos, pontosan úgy, ahogyan József Attila szereti Jézust:

 

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.

 

Hogyha meg szántóvető lennél, 
segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.

 

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.

 

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

 

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.

 

Egyébként azt nevezi Ancsel Éva „emberarcú”, „szerethető istennek”, a kereszténység specifikumának, ugyanis a vallástörténetben csak egyetlen szerethető isten (istenféleség) létezik: Jézus.

 

Míg a középszerű embert tökéletesen jellemzik Ignotus Pál barátjának (s József Attila „barátjának”), Fejtő Ferencnek híres szavai, melyeket a fent idézett Szeretnének című vers kapcsán vetett papírra esztétikai nagybuzgalmában: „az utolsó sor [ti. a „nagyon szeretnének az emberek”] rácáfol az egész vers hangulati szerkezetére, de nem bántó mód, logikátlanul, mert átláttat a ťtréfánŤ, a játékos szemérmen és megmutatja a meggátolhatatlanul kikívánkozó vágyat a szeretet és megbecsülés után… különös eset: hogy verseket a tudatos és elárult őszinteség, őszintétlenség tegyen naggyá! Az önnön következetlenségük!”.

 

Ez aztán a „különös eset”! Konstatálja ámulattal az esztéta. Miután persze megállapította, hogy a zseni versében mi „logikus”, mi nem, mi „őszinte”, mi „őszintétlen”.

Nekem érdemes elhinni (hiszen magam is zseni vagyok!): minden „nagy versben” ott a dolog is, ott a dolog ellentéte is. De mondhatjuk ezt akár a nyílegyenes gondolkodású, genetikusan böcsületes, tehetség magyarember tudós megfogalmazását használva is: minden „nagy versben” ott van „a tudatos és elárult őszinteség, őszintétlenség”. Például:

 

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, 
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, 
De [kiemelés Gy. úr] látod amottan a téli világot? 

 

Az újra divatba lendült nagy feminista (Börcsök Mária) annakidején (még a hetvenes évek derekán), ahogy mondani szokás: tökre kiakadt a hímsoviniszta Petőfi őszintétlen őszinteségén, noha az idézett költemény utolsó strófájában is „csupán” egy fejtőien „különös” banalitásról van szó: „a szerelem önző”. Ám, ha e közhely egy szerelmes férfi „csavarosságával” van megfogalmazva, ráadásul rímekbe szedve (a kutyamindenit!!!), akkor, bizony, attól még a nyílegyenes gondolkodású, genetikusan böcsületes feminista magyarember is zavarba jöhet.

 

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, 
Fejfámra sötét lobogóul akaszd, 
Én feljövök érte a síri világból 
Az éj közepén, s oda leviszem azt, 
Letörölni véle könnyűimet érted, 
Ki könnyedén elfeledéd hívedet, 
S e szív sebeit bekötözni, ki téged 
Még akkor is, ott is, örökre szeret!­­

 

„Zsarolás”! – visította Börcsök Mária az Élet és Irodalomban –, merhogy mié ne dughatna má az a szegíny özvegyasszon egy jót, legalább még egysze-kétsze az életbe?! H­ogy elpatkolt a férje? Na és?! A nő penészedjen meg?! A rövidség kedvéért fogalmazok ily profánul, vagyishogy ezáltal érzékeltessem a feminista mondandó minőségét. Plusz Börcsök Mária irodalomtanár. Iskolaigazgató. Miközben fejtőin feminin fingja nincs a költészetről. Illetve fejtői van. Annyira érti Petőfit, mint Fejtő József Attilát. Szerintük „különös” minden paradoxon. Börcsök például odáig züllik (morálisan is, esztétikailag is), hogy híres (szerintem inkább hírhedt) feminista könyvében a patkány Jágót nyaldossa körül morális kéjjel: „Othello nem azért fojtja meg Desdemonát, mert ő maga olyan ártatlan, nemes jellem. Valamikor ő is udvarolt Jágó feleségének, ám Jágó a megfojtásnál sokkal rokonszenvesebb [kiemelés Gy. úr] módot talált a bosszúra: megmutatta, milyen nagy különbség, ha mi szeretjük mások feleségét, vagy a miénket szereti valaki”.

 

Ugye?! Ez egy irodalomtanár! Fővárosi gimnáziumi igazgató! Nem érti, hogy a „valamikor udvarolni Jágó feleségének” nem ugyanaz, mint megcsalni akár Jágót (annak felesége részéről), akár Desdemonát (Othello részéről). A gimnáziumi igazgatónő nem érti: Othello nem véletlenül nem Cassiót öli meg. Hanem Desdemonát. Majd utána magát. Börcsök nyilván a férfit sem érti (miért épp azt értené a maga femino-tyúkagyával?!), gőze nincs róla: a férfinak nem az a gondja, hogy „a miénket szereti valaki”, hanem akkor van baj, ha a „miénk” „valaki” mást szeret, ráadásul – s ez már halálos vétek –, ha a „miénk” egyszersmind hitvesi hűséget színlel. Hogy ne mondjam: hazudik. Míg Börcsök valószínűleg nem hazudik, belőle is őszintén csorog a polgári tehetség, mint konyhai lefolyón át a női mosogatólé. Börcsök nem érti Shakespeare-t. Nem érti Petőfit sem.

 

Míg az „eszmezavart” József Attilát – ceterum censeo – senki nem érti! Ignotus Pál, illetve Fejtő Ferenc a legkevésbé. Ők ketten butábbak, mint szegény Börcsök Mária együttvéve…

 

­­*

Tessék! Ezt csinálja utánam valaki: Sallaira s Fürstre emlékeztem (proletár-mivoltomban), majd Bethlenen, az Anschlusson, a sorstalanságon, illetve Jónáson, Jézus pipáján és Júlia pináján át egészen a Jágót janiló gimnáziumi tanárnőig jutottam, méghozzá úgy, hogy közben egyetlen logikai porszem el nem hibban a szövegben! Esküszöm, a végén magam is elmegyek magamtól!