Máraiák
Vásárhelyi Mária szerint „A kommunizmust minden ízében elutasító Márai Sándor lesújtó ítéletet formált saját osztályáról: »Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert ’keresztény, magyar úriember’, joga van tehetség és tudás nélkül jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem ’keresztény, magyar’ vagy úriember. S ez a fajta sohasem tanul. Amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet...« (Márai: Napló, 1944)”.
Kezdjük Vásárhelyi kijelentésével: „A kommunizmust minden ízében elutasító Márai Sándor lesújtó ítéletet formált saját osztályáról”!
Ezt magyarázza meg valaki! Miért, mennyiben érdekes az, hogy Márai Sándor minő ítéletet formált saját osztályáról? Ki az a Márai Sándor? Milyen alapon vagyunk tőle hasra esve? Vásárhelyinek mi a célja az idézett mondattal? Bizonyítani akar vele valamit? Ha igen, miért nem érvel? Az ugyanis nem érv, hogy Márai (vagy bárki) lesújtó ítéletet formált (bármiről). A komoly ember, ha hivatkozik (bárkire), csak azért teszi, mert a bizonyításhoz szükséges érveket a hivatkozott gondolkodónál senki sem fogalmazta meg pontosabban, rövidebben, frappánsabban stb. (legalábbis a szerző tudomása szerint). De mit bizonyítok Márai puszta indulatával? Akkor is indokolt a kérdés, ha az indulatot „ítéletnek” nevezem. Ráadásul – önleleplező módon – „lesújtó ítéletnek”. Sőt – Vásárhelyi szerint – Márai intellektuális kompetenciáját az garantálja, hogy az illető „minden ízében” utasítja el a „kommunizmust”. Azt a „kommunizmust”, amelyről sem Márai, sem Vásárhelyi nem tudja, micsoda. Egyébként eleve nem lehet komoly ember, aki „minden ízében” utasít el valamit (bármit), nyilván néhány extrém jelenség kivételével, vagyis még az ölés sem „minden ízében” utasítandó el, sőt bizonyos (konszenzuálisan meghatározott) „ízében” egyenesen kötelesség gyilkolni.
Közepesen ismerem Márait (nem szeretem, sőt kifejezetten utálom a gyöngébbnél gyöngébb közhelyeit, ezért aztán nemigen olvasom horribile dictu), ám erősen gyanítható: ha jobban (mélyrehatóbban) ismerném az író szövegeit, be tudnám bizonyítani: még Márai sem „minden ízében” utasítja el a kommunizmust (már amennyiben van Vásárhelyi kijelentésének valami értelme). Nem szeretem Márait, s – paradoxmód – épp ezért tartom fontosnak, hogy idézzünk tőle néhány lim-lom banalitást; például: „Egyedül a szenvedély teszi megbocsáthatóvá a bűnöket”.
Ez persze így (ebben a formában) nem igaz, sőt valami egészen elképesztő filozófiai (vagy/és teológiai) műveletlenségre, mondjuk ki a szót: taplóságra utal (ti. a megbocsátás részint isteni eredetű, részint alanyi jellegű gesztus, vagyis a legkevésbé sem alku tárgya!), miközben bármely bolsevik forradalmár mondhatná, amit Márai ír, mutatis mutandis természetesen! Például Iszaak Babel Lovashadseregének hőse hasonlóképpen gondolkodik (Lukács is); hangsúlyozom: hasonlóképpen, ugyanis a forradalom „muszáj-sollenjének” fölismerése nem azonos a puszta szenvedéllyel. Miközben (már, hogy maradjunk elbűvölő nick-identitásomnál, mint tökéletes paradigmánál) jogos a kérdés: Gyurica úr bűne megbocsáthatatlan? Annak ugyanis a szenvedélyhez még érintőlegesen sincs köze. És ezt nem csak Sánta Ferenc tudja, ezt mindenki tudja! Márai mester kivételével.
Azért nem szeretem Márait (még a művészetétől is ódzkodom), mert túlzottan, zavarón sok a szövegeiben a lapos „nagybölcsesség”. Például engem ilyesmivel ki lehet üldözni a világból, s nem a Máraiéból nyilván, hanem kedves sajátoméból: „Azelőtt nem tudtam így örülni a világnak. Más dolgom volt, másra figyeltem. Egy emberre figyeltem, nem értem reá a világgal törődni. Aztán elvesztettem az embert, és kaptam helyette egy világot”.
Kapott helyette. Az ember helyett. Egy világot. Miután „elvesztette” azt az embert, akire „figyelt” ugyan, de nem látta meg benne a világot. Márai szerint az „ember” s a „világ” két merőben különböző dolog. Miként nincs az a balga „Mari néni”, „Józsi bácsi”, ki egyetlen csepp sósvízről merné állítani, hogy az maga a tenger. Nos, ekkora sületlenséget Sándor bácsi sem mond értelemszerűen, hanem azt írja a művelt, tehetséges Sándor bácsi, hogy amíg ő figyelt valakire, addig nem tudott örülni a világnak.
Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
mint sebről a kötést, te leoldtad – ujra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.
Márai szerint minden bűn megbocsátható, ha a bűnöző szenvedéllyel bűnöz. Márai persze nem árulja el, hogy ki az, aki megbocsát (és kinek), ezt nem árulja el, két okból. Először is azért, mert Márainak tudása van. És tehetsége. Vásárhelyi Mária is tehetséges. Így ők nem tartoznak számadással az állításaikért, nem kötelességük a bizonyítás, őket von Bürgehaus aus illeti meg a puszta kinyilatkoztatás joga, ezért Márainak (illetve Máriának) méltán van jussa a megbocsátásra is; szerintük „Egyedül a szenvedély teszi megbocsáthatóvá a bűnöket”.
Míg József Attila szerint: „légy fegyelmezett” („ne légy szeles”). Ha viszont nincs igaza József Attilának, akkor: légy szenvedélyes! Vagyis ha szenvedéllyel ölöd meg Vásárhelyi Máraiának pl. a gyermekét, akkor az néked megbocsáttatik. Nota bene nem azért mert a megbocsátás, hanem azért, mert a szenvedély az alaperény. A szenvedély fontosabb, lényegibb, emberibb tulajdonság az önfegyelemnél, önuralomnál. (Közbevetőleg: azért írom át Mária keresztnevét, mert ugyan nem a most vitatott mondatra hivatkozik, de akár tehetné is, ti. Mária Márainak nem a „gondolatával” érvel, hanem a nevével; ezért játszom – stílszerűen – a nevükkel.) Szóval, Máraiák szerint a szenvedély magasztos, az önfegyelem kárhozott tulajdonság. Már abban az esetben persze, ha (denunciáns módon) föltételezzük: van valami logika a tudós és tehetséges Máraiák „lesújtó ítéletében”. És látszólag Shakespeare is nékik ad igazat, midőn a tetű Jagóval mondatja a szenvedélyes Rodrigónak: „Ha életünk mérlegén a józan ész serpenyője nem egyensúlyozná a szenvedély serpenyőjét, a vér és természetünk aljassága a legőrültebb végletekbe ragadna: de hát eszünk is van, lehűtni dühöngő indulatainkat, húsunk háborgását, zabolátlan vágyainkat”. S hogy véletlenül se legyen félreértés, ugyanez Szász Károly fordításában: „Tőlünk függ, hogy ilyenek vagy amolyanok legyünk. Testünk a kert, akaratunk a kertész. Ha tetszik: csalánt vagy salátát vetünk bele. Izsópot ültetünk s kigyomláljuk a köményt. – Egyféle fűvel foglaljuk el az egészet, vagy többfelé osztjuk. Parlagon hagyjuk henyeségből, vagy tenyészővé teszszük iparral. Mindez egyedül akaratunktól függ. Ha éltünk mérlegében egyik oldalon nem volna az ész, ellensúlyozni a buta szenvedélyt: a vér s természetünk hitványsága ostoba következésekre ragadna. De azért van eszünk, hogy szenvedélyeink izgalmát, a hús és vér ingerét lehűtsük”.
Mire persze bármely Máriai joggal mondhatná: Jágó aljas, cinikus stb., ergo helyből nincs igaza, ergo minden szenvedéllyel elkövetett bűn megbocsátható. Ugyanis Máriai Mária szuverén így képzeli a tragédiai befejezését:
SZAXHILLO
Imádkozál-e
Az estve, Máriai?
MÁRIA(I)
Igen, uram.
SZAXHILLO
Ha tudsz magadban még valami bűnt,
Miért az éggel meg nem békülél:
Most kérd kegyelmét.
MÁRIA(I)
Férjem! Mit akarsz?
SZAXHILLO
Egymás után! Én félre vonulok.
Nem akarnálak készületlenül
Megölni. Óvjon ég, hogy lelkedet
Megöljem.
MÁRIA(I)
Megölni – mondod –
SZAXHILLO
Azt.
MÁRIA(I)
Az ég legyen
Nekem kegyelmes.
SZAXHILLO
Ámen rá, szivemből.
MÁRIA(I)
Ha így beszélsz, nem fogsz megölni.
SZAXHILLO
Hm!
MÁRIA(I)
Én mégis félek tőled. Szörnyü vagy,
Ha szemed így forog. S mért félek, – én
Nem is tudom, mert bűnvád nem gyötör –
De mégis félek, érzem.
SZAXHILLO
Gondolj bűneidre.
MÁRIA(I)
Bűnöm csak szerelmem.
SZAXHILLO
Azért halsz meg.
MÁRIA(I)
Természetelleni:
Szerelmeért megölni valakit.
Ah! ajkidat miért harapdosod?
Bősz szenvedély ráz téged, át meg át;
Gonosz jel ez; de remélem, remélem,
Nem czéloz énrám.
SZAXHILLO
Hallgass. Szót se szólj!
Frappáns replika. Miközben Desdemona is Jágónak ad igazat bölcseletileg („Természetelleni: / Szerelmeért megölni valakit”), míg Márai Sándor szerint Desdemona csakis szorult helyzetében nevezheti „gonosz jelnek” a szenvedélyt, így hát döntő kérdés: fölmenti-e gyilkos urát a megölt hitves? Lehet tippelni:
DESDEMONA
Ártatlanul halok meg.
EMILIA
Ki tevé ezt?
DESDEMONA
Ah! Senki, enmagam, – isten veled –
Ajánlj uramnak, – ah! isten veled.
Ez fölfogható úgy is, hogy Desdemona megbocsát (valamiként), ám amelynél sokkal fontosabb (szerintem) a másik kérdés: maga Othello fölmenti-e magát?
Nyilvánvaló: Othello is (mint minden valódi férfi) szerelemből öl (ez emeli egyértelműen a feminin: sunyi, a „czudarul hazud”, intrikus, pletykás Jágó fölé), miközben Othello számára teljesen világos: nem a szenvedély, hanem az igazság szentesíti bűnös döntését: „Ő bűnbe esett és parázna volt… Oh! mély pokolra kéne szállanom, / Ha az igazság útján nem megyek / E végletig”.
A dráma kulcskérdése: „mért / Élné túl a becsűlet az erényt?”. Vagyis: a szenvedély likvidálta az „erényt” is, a „becsületet” is. Mármost a válasz egyértelmű: „Itt áll, ki egykor Othello vala”.
Márai-Lodovico kérdi: „Minek nevezzelek?”, Othello válasza: „Akárminek. / Becsűletes gyilkosnak: mert való. / Semmit se’ tettem gyűlöletbül én, / Csak a becsűletért”. S Othello ezért értelemszerűen Cassiótól kér bocsánatot, míg önmagát nem menti föl: „Megcsókolám, / Mielőtt megölém. Még föltalálom, / S magam megölve csókban van halálom”.
Ez világos beszéd. Egyedül a tudós és tehetséges Máriai bácsi-néni nem érti. Szerintük „Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert »keresztény, magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény, magyar« vagy úriember. S ez a fajta sohasem tanul. míg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet...”.
Máriai pusztítani akar. Ez a megoldás. Pusztítani. Miközben ugyanazon Máriainál a pusztítás nem érték. Ellenkezőleg: „Sokkal nehezebb megőrizni valamit, mint szerezni vagy elpusztítani”.
Félreértés ne essék, nem Márai Sándort igyekszem „leleplezni” (nem vagyok még oly szánalmas trotli-korban, hogy ilyesmivel kelljen roggyant önbecsülésemet reparálgatnom – majd persze az az idő is eljön), hanem csak jelzem: mennyit érhet intellektuálisan valamely nagyírói, nagyfilozófusi, nagypolitikusi nagysatöbbi üveggyöngy-banalitás. Semennyit.
A pusztítás nem eleve rossz tevékenység (szemben azzal, amit az egyik Máriai néni-bácsi sugall), ugyanakkor az is nyilvánvaló (a másik Máriai-állítás dacára): pusztítással nem lehet nemzeti karaktert építeni. Főként nem úgy, hogy „egyfajta ember lelkéből” irtjuk a „jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit”. Máriai azért fogalmaz így (túl azon, hogy őt sem a fogalmazáskészségéért szeretjük), mert fogalma nincs arról, hogy mit akar mondani. Ezért azután nem is mond semmit. Csak beszél. Máraiának nincs valódi mondandója. Maximum ennyi: lenézi, megveti a tehetségtelen embereket. A polgár-dzsentrik kivételével természetesen. Igaz, Máriai a polgárokkal szemben is kritikus, ám messze nem annyira, mint a „keresztény, magyar úriemberekkel” szemben, mert Máriai szerint a „keresztény magyarnak” nincs joga „tehetség és tudás nélkül jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény, magyar« vagy úriember”.
Kérdezem: „tehetséggel és tudással” joga van bárkinek, például a polgárnak, lenézni „mindenkit”, akinek nincs „tehetsége és tudása”? Kérdezem továbbá: sto eto „tehetség és tudás”? Márai tehetséges? Lehet. De, hogy nem tud róla, az egészen biztos (vö. Arany: „gondolta a fene”), mármint a művész Márai, ugyanis a bölcselő Márai, illetve a tudós-publicista Mária, nem tehetséges. Ez is biztos. Márai Sándornak van tudása? Kétségtelen, van a fejében (bizonyos mérvű és jellegű) ismerethalmaz, ám, hogy buta, mint a tök, az is egészen bizonyos.
Manapság Ungvári professzor ismételgeti buzgón a tévében a máraiás obligátumot: „a műveltségbe még nem halt bele senki”.
Jól hangzik. Csakhogy egyszerűen nem igaz! Hiszen maga Ungvári Tamás is „belehalt” már. Heller is „belehalt”.
Heller persze látszólag a műveletlenségébe „halt bele”, én viszont most bebizonyítom: csak látszólag van így!
Mint tudjuk, Heller írja egyik híres (Almási professzor által balga bámulattal csodált) könyvében: „a legtöbb affektus megfigyelhető az ösztönleépülésben előrehaladt magasabb rendű emlősállatoknál is. De a szégyen kivétel. Csak az embernél és az ember környezetében élő »szocializált« háziállatok, mindenekelőtt a kutya esetében figyelhető meg… az affektusok közül a szégyen, egy vonatkozásban csupán, de egyedülálló: csak az ember és az ember környezetében élő háziállat – a kutya – tud szégyenkezni”.
Tehát Heller látszólag vészes műveletlenségébe (egyoldalú olvasottságába) „hal bele”, ti., ha csak egyetlen – bármely kisállat-kereskedésnél potomáron vásárolható – kutyás kézikönyvet elolvas, már nem teszi magát teljesen nevetségessé. Na de, épp arról van szó, hogy Hellernek eszébe sem jut értelmesen olvasni, és pontosan azért nem, merthogy orrba-szájba zabál mindent, ami „veretesen tudományos, művészi, kulturális” stb. (miként teszi ama primitíven pökhendi sznobtársa: Ungvári professzor is), s amitől nemcsak olvasottnak gondolja magát, hanem műveltnek, sőt okosnak is. És ha ő „okos”, „unikális filozófus”, a „filozófiai nagyasszonya” stb., akkor ugye bármit leírhat, mindent, ami hirtelen eszébe ötlik. Mert amit ő állít (gondol stb.), az csakis igaz lehet. Hát hiszen ő állítja, ő, az okos női filozófus: „Az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként”.
Értem, viszont azt az „igazságot”, mely szerint „az ember környezetében élő háziállat tud szégyenkezni”, hiába ölelgeted magadhoz, öreganyám, baromság marad az így is meg úgy is. Szerintem ölelgesd inkább a háziállatot (nevezett szarvasmarhát), mely a te dicső humán-polgári környezetedben él, s amelytől az „originális filozófiádat” tanulod! Többre jutsz vele.
Tehát ilyeténképp Heller (s kívüle is még sok más „elitentellektüel”) valójában nem a műveletlenségébe, egyoldalúságába, hanem az ő nagy „tudásába” (kierkegaard-i olvasottságába) „hal bele”. Sok olyan szimpla háziasszony mocorog a világban, aki nem ismeri Pavlov, Goodall, Csányi, Millan… munkáit, ámde nem is fecseg arról, amihez nem ért, szemben a „tehetséges” Heller Ágnessel, Márai Sándorral, Vásárhelyi Máriával… Miért nem? Egyszerű. Mert a normális háziasszony nincs elszállva magától (talmi tudásától, kvázi tehetségétől); noha nem vitás: akadnak a sülttaplók között is harcosan „nagyokos” megnyilvánulók (manapság „betelefonálók”-nak nevezik őket), miközben szintúgy megfigyelhető: a Márai Sándorokat, Ungvári Tamásokat, Tojás Gátypár Miklósokat nagy-Gagyi-tudásuk nem visszafogottságra inti, hanem épp ellenkezőleg. Ők, rendíthetetlen (ön)hitük szerint, mindenhez értenek (de főként a politikához és a háziállatokhoz), nékik bármiről lehet autentikus véleményük, melyhez olykor hozzáteszik „szerényen”: „nyilván vitatható, amit mondok”.
Ha vitatható, akkor ne mondd!
Heller Kierkegaard-ra hivatkozik, Vásárhelyi Máraira, míg Márai von Bürgerhaus aus művelt, vallomásosan polgári tehetség, vagyishogy Máriaiék gyárilag autentikusak, ergo mindenről mindent tudnak, mindenkit megítélhetnek, minden bűnt megbocsáthatnak, már persze amennyiben (ön)bámult tudásuk, tehetségük révén indokoltnak vélik a megbocsátást.
Ismert a mentálhigiénés „darwini lánc”: a gróf lenézi a polgárt, a polgár a parasztot, a paraszt pedig belerúg a kutyába (mert ezt még a polgártól tanulta: a kutya csak szégyellje magát!). Míg a két Máriai a pőre polgárnál is leleményesebb: ők nemcsak a bőgatyában fütyülő barackos parasztot nézik le, hanem a „keresztény úriembert” is, merthogy az „tehetség és tudás nélkül” igyekszik „jól élni”, s „lenéz mindenkit”, aki „nem »keresztény magyar« vagy úriember”.
Vásárhelyi Máriai szerint: „ez a fajta sohasem tanul”.
Szép gondolat. Polgári erényből, polgári tudásból, polgári tehetségből kiteljesedő von Bürgerhaus aus nagygondolat.
Hogy mennyire nagy? Erről írok legközelebb.
