A három egyetlenek

 

 

Almási professzor szerint „dolgozik itt egy történelmi trauma is. Az értelmes középosztály többszörös vérvesztesége. Magyarán, hogy az elmúlt évtizedekben többször is irtották az elitet, amit egy ilyen kis ország nem visel el következmények nélkül. '44-ben elvitték a zsidókat, '46 után a svábokat, később a kulákokat, azaz üldözték azokat, akik értettek a falusi gazdálkodáshoz, az '56-'57 után kivándoroltakkal tovább csökkent az értelmiség társadalmi aránya… Amíg ez a teljes középosztálybeli, értelmiségi elit élt, írt, dolgozott, jelen volt, kommunikált – a taplóság nem jutott szóhoz. Aztán amint megcsappant a száma, a bunkók hangja elkezdett erősödni. Majd nem sokkal később, erre a csonka képletre borult rá a vadkap. hozománya…”.

 

A csonka képletre ráborult a vadkap. hozománya.

Hogy kapnák (vadkap.-nák) be stilárisan az összes faszomat (©W.Allen)!

 

Említettem: Eörsi István is undorodott kissé Tojás Gáspár Miklósék, Esterházy Péterék, Vitányi Ivánék, P. Szűcs Juliannáék kapitalista (almásiasan szólva: vadkap-kakis) nyelvétől, mondván, a fasizmusnak tán mégse kellett volna benyalni ennyire, ily mélységes mélyen. Írja Eörsi István. Mialatt Almási Miklós sicher ist sicher kétágú nyelvvel illeti a tőke fenséges tomporát. Tudós kígyónyelvének egyik ágán, szemérmesen-jasszosan, „vadkap.”-nak nevezi a kapitalizmust, már, hogy ti. van kapitalizmus, ami jó, van, ami kevésbé jó. Ez utóbbi a „vadkap.”-kapitalizmus, s amely nem kapitalizmus nyilván. Illetve kapitalizmus, csak, mint Lukácstól tudjuk, rossz kapitalizmus. Van ilyen. Sőt van rosszabb és van legrosszabb kapitalizmus is. Mármost ezt a szellemi leleményt Eörsi sztálinista görcsnek minősíti, „bornírtságnak” nevezi (mutatis lukácsisz). Míg viszont szerénységem bebizonyította: Lukács más dimenzióban gondolkodik, ergo igaza lehet. Sőt azt is bebizonyítottam, hogy nemcsak lehet, hanem Lukácsnak igaza van (az adott vonatkoztatási rendszerben), míg viszont Almási professzor nem tudja bizonyítani az állítását, nem tudja cáfolni a Marx (és mások) által sokszorosan igazolt tételt: az a kapitalizmus, amely pl. nálunk „vadkap.”, másutt (pl. Svájcban) a „jó kapitalizmus” egyik alappillére, „gyarmata”. Egyébként pontosan erről hadoválnak Orbánék is, miközben ők is hittel hirdetik: náluk van a bölcsek köve (nem pedig Almásiéknál), náluk a történelem csodalámpása, s ha azt megdörzsölgetik hevesen ideológiai klott-könyökvédőjükkel, meseszerűen leng elő belőle a „Szuverén Nemzetek Egyenrangú Együttműködésének” hatalmas szelleme, s amely azután így szól Orbán Viktorhoz: „Mit kívánsz kisgazdám?” Mire Orbán: „Először is, nem csupán kisgazda vagyok, hanem immár a nemzet egésze (méghozzá konzultációs alapon, s amely nemzeti összegész mandátumarányosan tekintve kétharmad, ez igaz, ámde lesz még négyharmad is!), másodszor, határozott parancsom: ne legyen a magyar vadkap.-gyarmat!” – „Hanem? Mivé varázsoljalak benneteket, kis-nagy-gazdám?” – „Szabadságharcos szuverén nemzetté, a világmindenség élcsapatává, olyan nép akarunk lenni, amely (méltón régi – negyvennyolcas, ötvenhatos és nyolcvankilences – nagy híréhez) ismét igaz magyar lángoszlopként mutatja a kivezető utat. Mindenki számára. Merthogy a magyarnak mindig igaza volt.” – „Miben konkrétan?” – kérdi a szellem. – „Abban, hogy jobban ékesíti a kart!” – „Értem, de ha mindig mindenben a magyarnak volt igaza, akkor hogyhogy még mindig gyarmat a magyar?” – „Ez azért van – feleli Orbán –, mert kettős mércével mérnek Európában, továbbá, merthogy nem szuverének a tagállamok. Az Unió elkorhadt, Brüsszel is, Moszkva odavan, más szóval: a gyarmatosító is a gyarmatosított gyarmata, és éppen ezért kellenének Európába abszolúte szuverén tagállamok.” Mire a dzsinn: „Akkor én nem segíthetek; hülyébb vagy, baszki, mint Almási professzor, Vásárhelyi Mária, Tojás Gáspár Miklós és Márai Sándor együttvéve”. Ugyanis az a helyzet, hogy a Szellem olvasta Vásárhelyi tárgyi dolgozatát (Márairól, a középosztályról és mindenről, ami a hölgynek hirtelen eszébe jutott), ám mielőtt az összehasonlító elemzésre térnénk, még egy röpke megjegyzés Almási Miklós idézett szövegéről, egészen pontosan: a professzor úr nyaló-nyelvének másik ágáról. Ez olvasható a Népszabadságban, s mivel Eörsi igen-igen szeretett „vigyorogni” földi életében, hát „vigyorgás” céljából küldöm néki innen át a pokolra – ahová Eörsi méltán jutott – az alábbi, hamisítatlanul édeni-túlvilági-professzori tantételt: „Amíg a teljes középosztálybeli, értelmiségi elit élt, írt, dolgozott, jelen volt, kommunikált – a taplóság nem jutott szóhoz”.

Tehát a fasizmus vagy nem jutott szóhoz 1949 előtt, vagy: a fasizmus nem taplóság. S nyilván nem az, ha egyszer Almási professzor, a kiirtott „értelmiségi elit” egyik még élő írmagja állítja a Népszabadságban. Nem szólva Tojás Gáspár Miklósról, aki a fasizmust lazán bagatellizálja, egyebek közt azért, hogy Schmidt Máriásan (sűrű-professzori szájváladékával) ragacsolhassa rá Leninre Sztálint: „elfelejtjük, hogy az ťantifasizmusŤ nevezetű üres és elvtelen ideológia, amely csak betetőzte a baloldali értelmiség évtizedes Lenin- és Sztálin-tömjénezését, mennyire megtörte a szabadelvű politikai kultúra gerincét”.

 

Betetőzte a tömjénezést. Édesapád. Az a tojásfejű stiliszta-gyáros!

Az antifasizmus „megtörte a szabadelvű politikai kultúra gerincét”. Például Thomas Mann gerincét. Vásárhelyi Bibójának, Máraijának gerincét (róluk bővebben később), ezek „tetőzték be” („törött” vs. „eltaknyolt” gerinccel) az „évtizedes tömjénezést”.

Tojás Gáspár Miklós írja országlón liberális nagy haragjában: „Tudjuk, 1945-ben a háborús győztes Sir Winston Churchill konzervatívjait a brit választók visszakergették az ellenzéki padsorokba, és minden idők legrosszabb brit kormányát, Attlee Munkáspártjáét ültették a hatalomba, amelynek útját a jegyrendszer, az államosítás, kétmillió indiai halott s a máig eleven zsidó–arab konfliktus ügyes megteremtése szegélyezte”.

Még egyszer a mondat eleje: „Tudjuk, 1945-ben a háborús győztes Sir Winston Churchill…”. Tudjuk. Csak azt nem tudjuk, hogy Sir Winston Churchill nem egyedül volt háborús győztes. Sőt azt sem tudjuk, hogy Sir Winston Churchill antifasiszta volt. Vagy nem volt antifasiszta. De, ha mégis az volt, akkor bizony gyakorlatilag Churchill is Sztálin és Lenin „tömjénezését tetőzte”, miközben buzgón törte ennen szabadelvű, politikai gerincét. Azt a liberális gerincet, mely a harmincas években a fasiszta diktátorok ilyen-olyan támogatásán, illetve egy szuperkonzervatív (nőellenes, népellenes) politikán, ideológián acélosodott, majd ezt a Szőr Gerincet emelte kormányhatalomba az a választópolgár („Gazsi” szerint: birkanép), amely később Sir Churchill-t, mint Sztálin antifasiszta szövetségesét (de facto „tömjénezőjét”) váltotta le. És? Most akkor mi következik ebből – bármely „értelmiségi” doktrínára, dogmára nézve? Mikor birka a nép? Amikor a neofita „Gazsit” s neofita pártját (vicsorgó antikommunizmusuk okán) hatalomra emeli (1989-90), vagy akkor, amikor teljesen (s nagy valószínűséggel: végleg) letaszítja onnan őket (2010)?

 

Tojás Gáspár Miklós azt írta nemrég, hogy az ő újsütetűn „klasszikus, rassaysta”, gróf-bethlenista „liberalizmus”-a „csak kitérő volt a pályaívén” (szó szerint így írta!). Jól hangzik. Egy nárcisztikus hülyegyerek szájából. Vagyis két probléma van vele. (1) Nem akkor váltunk világnézetet, amikor megneszeljük, hogy a történelem már (magától) váltott, hanem akkor, amikor mi akarjuk a gyökeres változást, méghozzá szuverén-értelmiségi módon. Tojás Gáspár Miklós olyan elszáradt entellektüel-falevél, amely (aki) azt hiszi (de legalábbis igyekszik láttatni magáról), hogy (megint csak) ő irányítja a történelem viharát. Hol „balra”, hol „jobbra”, hol „megint balra”, hol pediglen megint valamerre… Vagyis mindig arra „pályaível”, amerre épp a történelem sodorja, zörgeti ezt a szánalmasan fontoskodó falevelet. Ugyanez egy másik, közkeletűbb metaforával: „Gazsi” olyan (méretes) farok, amely hol „jobbra”, hol „balra” csóvál egy eminensen nagyot a történelem-kutyán. Hogy miért nevezem faroknak ezt a roppant művelt (értsd: szalondebil) férfiút? Részint azért, mert a műveltsége töméntelen ugyan, ám roppant egyoldalú (alakilag fölturbózott, tartalmilag szimpla, obligát filozófiai-politológiai halandzsában utazik Heller Ágnes hím-megfelelőjeként), részint pedig (s ez a dolog lényege) nem az a kérdés, hogy minő magasztos történelmi cél felé kepeszkedve ágálunk, hanem hogy miként érvelünk. „Gazsival” nem az a baj, hogy „jobboldali” volt nemrég, illetve hogy most meg „baloldali” (gusztus szerint szeretve-utálva), hanem hogy „jobboldaliként” is, „baloldaliként” is záptojásfej: hitványul argumentál. Az igazi értelmiségi (ha van ilyen) nem azért határolódik el „Gazsitól”, merthogy éppen „jobboldali”, vagy éppen „baloldali”, hanem azért, mert: „Gazsi”. Ez a minősége. Selypítve: Gagyi. Minden szövege. Például: „miért lett a bolsevik rendszerrel szembeforduló magyar értelmiség, a mostani [1989-es] fordulat érdemdús előkészítője, baloldali? 
Az okok történelmiek. 
Először is, minden korszaknak megvan a maga reprezentatív múltja. A megtorlásból, a kádári ellenforradalomból ocsúdó magyar értelmiség a harmincas évek végének szellemi állapotait használja ugródeszkául. Márpedig a harmincas évek közepétől a magyar liberalizmus – mind a radikális, mind a klasszikus szabadelvű, cobdenista-rassaysta verzió – teljesen elveszti vonzerejét, a neobarokk-konzervatív, Bethlen–Szekfű-féle konszolidált jobboldal defenzívába szorul – a szellemi porondon csak a marakodó, de történelmi távlatból nézve közeli rokon népi, illetve marxizáló urbánus baloldal marad. Mind a népiek fő totemfigurájának, Illyés Gyulának, mint az urbánusok jelképes vezérének, József Attilának kommunista múltja van. József Attila elvégre a világirodalomnak – Brecht mellett – egyetlen nagy marxista költője. Aki jobboldali ekkor, az vagy ostoba, vagy náci, vagy mind a kettő. (Kivételek persze mindig akadnak, például a kor egyetlen jelentős európai konzervatívja, Halász Gábor.)”

 

Vagyis (a Gagyi által megjelölt „történelmi ok”-nál fogva) pl. az „érdemdús” Eörsi István azért lett baloldali annakidején, mert „a harmincas évek közepétől a magyar liberalizmus… teljesen elveszti vonzerejét”. Hát hogyne. Lukács is ezért lett kommunista 1918-ban, s hogy később ezáltal váljék Eörsi is baloldalivá Lukács nyomán. Mert a „cobdenista-rassaysta verzió teljesen elvesztette a vonzerejét”.

Egyébként – tessék megfigyelni! – valaki mennél nagyobb baromságot igyekszik elhitetni az olvasóval, annál többször, annál harsányabban s általánosabban használja – természetesen „fölülről lefelé” ítélkezve – a „nagy”, „jelentős”, „egyetlen”… minősítő jelzőket, határozókat, miközben maga jókora semmiket (egyszersmind jókora marhaságokat) beszél: „Mind a népiek fő totemfigurájának, Illyés Gyulának, mint az urbánusok jelképes vezérének, József Attilának kommunista múltja van”.

(1) Eörsi nem Illyés, de még csak nem is József Attila, hanem a liberális Babits, illetve a Lukács által (egyebek közt a Lityeraturnij Krityikben) favorizált Heine költészetének mentén válik kommunistává. Thomas Mann írja a naplójában: „Fasizmus vagy kommunizmus – nem sok gondolkodnivaló van rajta… Egy önmagát kiválasztott osztály harca egy másik osztály ellen szörnyű igazságtalanságokat hozhat. De egy olyan osztály harca, mint a gyűlölettel teli kispolgári tömegé a szellem ellen – ez összehasonlíthatatlanul borzasztóbb és undorítóbb”. Megkockáztatom: talán még Thomas Mann sem azért választotta (volna) a kommunizmust, merthogy „József Attilának kommunista múltja volt”, míg Tojás Gáspár Miklós így fogalmazza meg (ugyanezt) a problémát: „Aki jobboldali ekkor [a harmincas években], az vagy ostoba, vagy náci, vagy mind a kettő”. Ergo Thomas Mann nem „ostoba”. S ez igaz is, miközben Tojás Gáspár Miklós itt sem állít semmi érdemit. Taknyol. Thomas Mann expressis verbis a kommunizmust választja a fasizmussal szemben, ti. aki nem „ostoba”, az nem „jobboldali”, nem „náci” (vö. „Gazsiék nem-nemzetietlenek”), s ami ugyebár intellektuálisan is, morálisan is nulla. Eörsi szerint egyenesen röhejes.

(2) József Attilának nem a szó Tojás Miklós-i, Bayer Zsolt-i, Hankiss Ágnes-i, Heller Ágnes-i… hanem a szó „lukácsi” értelmében volt „kommunista múltja” (vesd össze). Továbbá: József Attila nem „az urbánusok jelképes vezére”, és már csak azért sem, mert „jelképes vezér” nincs (még unterschiet stilárisan sincs!), „tiszteletbeli elnök” lehet valaki, ám az nem vezér, míg konkrétan József Attila (költészete) „zászló” lehetett volna, ámde az sem volt. Vagyis a „művelt” (értsd: polito-filozófiailag szofisztikált, parasztvakító) Tojás Gáspár Miklós gátlás nélkül tapicskol olyasmibe (is), amihez egyáltalán nem ért. József Attilát nem ismeri (ez határozott meggyőződésem!), miközben – patologikusan – nevezi „egyetlen” olyan „nagy marxista költőnek”, aki ugye abban egyetlen, hogy nem az egyetlen: „József Attila elvégre a világirodalomnak – Brecht mellett – egyetlen nagy marxista költője”.

Elvégre. József Attila az egyetlen nagy marxista költő. A többi kicsi. Míg a másik egyetlen nagy: Brecht. A marxizmusnak tehát két egyetlen nagy költője, miként Almási professzornak két „originális” gondolkodója van ugyanazon vonatkozásban. Almási a harmadik originális. Szerinte fasizmus nem létezett. Illetve létezett, csak nem, mint „taplóság”, mert Almási professzor szerint a fasizmus totálisan intellektuális képződmény. Volt. Addig, amíg a zsidók, a svábok és a kulákok (vagyis „a teljes középosztálybeli, értelmiségi elit”) „élt, írt, dolgozott, jelen volt, kommunikált”.

Kérdezem: melyik a hülyébb professzor? Az Almási professzor, vagy a Tojási professzor? Egyáltalán: lehet itt sorrendet képezni?!

Nem lehet, merthogy ezek mind egy szálig egyetlenek. A többivel együtt.

 

Nézzük először Almási professzort, azt a tudósprofesszort, aki a „teljes középosztálybeli, értelmiségi elit”-et heroizálja, így értelemszerűen a „keresztény, magyar úriembereket” is, s noha Almási szó szerint nem említi a „keresztény középosztályt”, csak annak rétegeit: a svábokat, a kulákokat; nyilvánvaló: ezek összessége Almásinál sem lehet más, mint a keresztény „értelmiségi elit”. Természetesen leszámítva a zsidóvallású svábokat és kulákokat. Tehát valamely zsidószármazású, svábnemzetiségű kulák háromszorosan is elitentellektüel volt (professzorilag), ámde nem keresztény. Esetleg akkor, ha katolizált az illető. Vagy nem. Mindegy, a lényeg, hogy ez csakis addig lehetett így, amíg a mocskospiszkosok el nem üldözték a kulák értelmiséget a Hazából.

 

Végül vegyük a sorrendben harmadik egyetlenke (Vásárhelyi Mária) jellemző szövegét: „A kommunizmust minden ízében elutasító Márai Sándor lesújtó ítéletet formált saját osztályáról: ťAhhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert ’keresztény, magyar úriember’, joga van tehetség és tudás nélkül jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem ’keresztény, magyar’ vagy úriember. S ez a fajta sohasem tanul. Amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet...Ť (Márai: Napló, 1944). De lesújtó ítéletet mondott a szocializmussal rokonszenvező, baloldali Bibó István is: ťValóban Magyarország 1944-ben a fejlődési zsákutcának, az eleven tradícióktól való végleges elrugaszkodásnak és a politikai erkölcsök lezüllésének olyan mélypontjára jutott, hogy a legtisztességesebb konzervativizmussal szemben is felvethető az a kérdés: mit akar egyáltalán Magyarországon konzerválni?Ť (Bibó: A magyar demokrácia válsága).

A második világháború után a középosztály helyzete gyökeresen megváltozott. A kommunista diktatúra első számú ellenségévé nyilváníttatott. A felszámolása érdekében tett kíméletlen erőfeszítések valódi és mély sérelmeket okoztak e rétegben. S bár a diktatúra felpuhulásával párhuzamosan nem csupán javult a helyzetük, hanem valójában elsősorban ők voltak azok, akikkel a Kádár-rendszer kiegyezett, a rendszerváltást követően mégis elemi erővel tört föl e rétegben az évtizedek óta elfojtott sérelem, a revánsvágy”.

 

Ugye?! Márai Sándort sem az eszéért szeretjük! És hogy miért nem? Erről írok legközelebb.