Átusz a hőkölés ellen

 

 

Többször említettem itt Kertész Ákost, kinek néhány mondatán (inkább szaván) erősen fönnakadtak a kontra-primitívek, megfosztották az öreget díszpolgári címétől stb., végül elüldözték (vs. „elüldözték”) az országból.

Kicsi lángra nagy füstöt okádtak. Ugyanis a „genetikusozó” Kertész csupán pojáca, míg az igazi Kertész kisstílű, ámde nagyképű, korlátoltan pökhendi publicista. Például így fogalmaz a Népszavában: „Aki egy kicsit is odafigyelt a publicisztikámra, tudja, hogy nem-igen foglalkozom a Fidesszel, egyszerűen nem érdekel. Unom, mert tudom. Két-három éve tudom, és hiába ordítoztam, hogy vigyázat, közeledik, figyelmeztetésem hatásfoka minimális volt.”

 

Ő figyelmeztetett bennünket. Ah!

 

Akkor hát most én szólok Kertész Ákosnak (legyen ez a vice-stiliszta versája): Kertész szövege teli van önellentmondással. Hazugsággal. Például az „unom” ige (Kertészről tisztességes magyarra fordítva) azt jelenti: ingerel, rühellem, gyűlölöm.

Kertész: „nem-igen foglalkozom a Fidesszel”.

Elhiszem. Ezzel együtt jó volna tudni: akkor most igen vagy nem? Mi az, hogy „nem-igen”?

Nyilvánvaló: az is leírhatja, hogy „nem foglalkozom a Fidesszel”, aki olykor-olykor elejt róluk egy-egy megjegyzést, vagyis lényegileg nem foglakozik a Fidesszel. Sem! Tehát azzal sem, ami/aki szervesen kötődik a Fideszhez, pontosabban: a Fidesz szférájához.

Míg Kertész jól láthatóan nem ilyen, ő eszelősen „politizál”. Miközben azt állítja: „nem érdekli a Fidesz”. És miért nem érdekli? Mert: „hiába ordítoztam, hogy vigyázat, közeledik, figyelmeztetésem hatásfoka minimális”.

Nos, pontosan így fogalmaz az az ember, aki nem hazudik. Hanem aki a velejéig hazug. Más szóval: eo ipso hamis. Vagyis azért nem hazudik, mert nem tudatosan állít hazugságot.

Kertészt nem érdekli a Fidesz. Továbbá Kertészt a „magyar” se érdekli. „Nagyon”. Csak kicsit. Illetve nem a magyar nem érdekli, hanem az nem érdekli, hogy: „milyen a magyar”. „Már az se nagyon érdekel, milyen a magyar. Egy ideig kerestem a mentségeket, de föladtam: nincs mentség”.

Mire nincs mentség? Milyen mentséget keresett a magyar számára Kertész Ákos? Nyilván nem tudja megmondani, így hát für alle Fälle Ady Endrévé stilizálja magát, ez ugyanis mindig (mindenkinél) beválik: „Ezért a népért úgyis mindegy. Ebsorsot akar, hát akarja!” – dühöng Kertész Ákos (szánalmas ál-Adyként búsongva) azon nép sorsán, amely nép „milyensége” őt már nem „nagyon” érdekli. Csak kicsit.

Egyébként jellemző: Kertész Ákos Ady leggyöngébb versei közül választott mottót, ugyanis Adynál sem tudható pontosan, mit jelent – a műben – a „magyar” „milyensége”.

 

Ez a hőkölő harcok népe

S mosti lapulása is rávall,

Hogy az úri kiméletlenség

Rásuhintott szíjostorával.

 

Mely hőkölő harcok népéről van szó? Konkrétan. Melyik ez a nép? Koppánya népe? Vazul népe? Dózsa népe? Zápolya népe? Méltóságos Rákóczi fejedelemurunk népe? Bottyán apánk népe? Esze Tamás népe? Görgey népe? Petőfi népe? Táncsics népe? Nem tudni, nem derül ki a versből.

 

Mindig ilyen volt: apró kánok

Révén minden igának barma,

 

Mire gondol a költő? Arany Jánosra? (A „fenébe” már, ezt csak bolondozásból kérdeztem!) Úgy tűnik, nem a nemzetre gondol a költő, noha tán’ mégis; az „apró kánok” szintagmában a jelző a magyar úri osztályokra utal; ám, mivel a „kán” nem oly nyilvánvaló metafora, mint pl. a „basa” (a tatár-kánok a teljes magyarság ellen törtek stb.), végső soron itt sem tudjuk, mit értsünk a „nép” fogalma alatt.

 

Sohse harcolt még harcot végig,

Csak léhán és gyáván kavarta.

 

Árpád népe kavarta léhán? István népe? Kossuth-Görgey népe? Deák népe? Ferenc Jóska népe? A „geszti bolond” népe? Azért kérdezem, mert nem mindegy.

 

Erőt mutattak, erőt látott,

Vertnek született, nem verőnek.

 

Mért kellett volna verőnek születnie?! Hogy egészen föl, a pénzügyminiszterségig vigye?! Jó, de akkor is… akkor szülessen par excellence „veregetőnek”!

Egyébként pedig minden nép részint „vertnek”, részint „verőnek” „született”; vagy fordítva; attól függően, hogyan kavargott körötte a történelem. Ha a magyar elpusztul végül – a herderi jóslat értelmében –, akkor az nem azért történik majd – s éppen a herderi jóslat értelmében! –, merthogy nem született „verőnek”.

 

Önerejét feledte mindig,

Sohse szegzett erőt erőnek.

Betyár urai így nevelték,

 

Itt úgy tűnik, Ady a par excellence plebszre gondol… ámde mégse! Megkülönbözteti ugyan az elnyomott osztályt az uralkodó osztálytól, miközben a „nép” itt is, mint nemzet(meg)tartó erő, az uraival azonos: az urak neveltje; vagyis a nép maga a nemzet. 

 

Nem rúg vissza, csak búsan átkoz

S ki egyszer rugott a magyarba,

Szinte kedvet kap a rugáshoz.

 

Itt a „nép” már egyértelműen a „magyarral” (nemzetséggel, nemzettel) azonos. Mármost ebben az „értelemben”, ha a nemesség, az arisztokrácia a magyarság része, akkor: az úri osztály a nép (a magyar nép) része. Adynál.

Jól látható: ezt a „nép” vs. „nemzet” vs. „nép-nemzet” vs. „mélymagyar-mélynemzet” stb. dolgot, problémát, se lenyelni, se kiköpni nem tudják a magyar emberek. Legutóbb idéztem Eörsit, aki nem győzött ámuldozni azon, hogy Tojás Gáspár Miklósék, Esterházy Péterék annakidején „nem-nemzetietlen”-nek minősítették magukat. Hogy miért? Ki tudja…

Ami valószínű: úgy érzik, nem mondhatják, hogy ők nemzetiek, két okból: részint, mert inkább világpolgároknak érzik magukat, részint pedig (s főként) azért, mert a „nemzeti” epitheton ornans einstandolva van, ez a szó már menthetetlenül a nemzeti szocialistáké, a neonáciké. Mi egyebet is tehettek volna Tojás Gáspár Miklósék, kieszelték: akkor hát ők lesznek e Hazában a „nem-nemzetietlen”-ek. Kifundálták a szóösszetételt, kinyilvánították, s ezáltal leleményeseknek, fortélyosoknak képzelték magukat. Noha csupán arról van szó, hogy képtelenek az antiszemiták (terminológiájának) igézetéből szabadulni. Másként fogalmazva: intellektuálisan harmadrendűek. Hiszen – gondoljunk csak bele! – a „nem-nemzetietlen” önminősítés totális defetizmus, letérdelés a hazaárulózók, hazátlan bitangozók előtt, szánalmas kuncsorgás a (neo)nácik lábainál a „hazátlanok” nemzeti egyenrangúságának elismeréséért. Ami pl. Radnóti, Aczél György esetében érthető (úgy vélték, az életüket mentik a „katolizálással”, Radnóti rosszul vélte), noha volt ellenpélda is (Szép Ernő), míg Tojás Gáspár Miklósék nyivákolása (számomra) teljességgel érthetetlen. Kérdezem, vajon miért van szüksége egy híres grófi ivadéknak arra, hogy efféle szöveggel vicsorítson elő a sajtóban: „megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza… A hazaszeretet minőség kérdése”.

Nem emlékszem pontosan, úgy kb. öt évvel ezelőtt tettem föl a kérdést először ezen a fórumon (nem ebben a topikban, egy másikban): mi bizonyítja, hogy a „hazaszeretet minőség kérdése”? Mi bizonyítja, hogy csak „minőség” szeretheti a hazáját? Mi bizonyítja, hogy a szemantikai, lingvisztikai stb. „minőségnek” (mint dolognak) bármi köze volna a szeretethez (mint dologhoz)?

Ezt kérdeztem.

Nincs válasz. Vagyis: Esterházy hülye.

Igen ám, csakhogy ekkora marha nem lehet valaki simán, alanyilag. Esterházynál is valami egyéb mentális féreg foga rág mélyen, legbelül. Az üres pökhendiség általában az agresszív jobbágytudat tejtestvére az emberi lélekben. Az igazi arisztokratizmus nemhogy nem azonos a magasabbrendűség villogtatásával, hanem épp ellenkezőleg; ahogy mondani szokás: az úr gatyában is úr. Míg Esterházy „főúri”, „minőségi” „dolmányban”, „mentében” is nyomorult jobbágy. Legalábbis addig, amíg nem tudja bebizonyítani, amit állít.

A zsidógyűlölet pedig ennek a fonákja. Az antiszemiták olyképpen irigylik a „hazátlanok” állítólagos „szellemi fölényét”, miként a „bitangok” igyekeznek erőnek erejével bizonyítani: ők már a turáni síkon is együtt véreztek Árpád apánkkal, hátrafelé nyilazva, menekülést színlelve stb. Vagyis: üres (ostoba) mítoszokkal döfködik egymást tökön, végső soron: saját magukat (ezt persze Wittner, Morvai, Schmidt, Heller, Babarczy, Vásárhelyi, Sándor Klára nyilván metaforikusan teszi).

 

Hogy mi (volna) az adekvát válasz a vádra, mely szerint „nemzetietlenek, hazátlan bitangok vagyunk”? Szívesen megmondom. Sőt, le is írom, mert a szó elszáll, az írás megmarad: „…”, továbbá: „…”.

Ennyi. Egyetlen hanggal sem több, s ezt (néhány Ranschburg Jenő kivételével) senki nem érti, és pontosan erre faragott rá Kertész Ákos is. Nem egzisztenciálisan, az ti. egy öregember esetében mellékes, hanem azzal, hogy kiírta, kipublikálta magát a jobb érzésű („hazátlan” és „nem-hazátlan”) bitangok lelkéből. Ami nem tragédia (mert Kertész Ákosból egyébként sem maradna több a Makránál), hanem „csak” kínos. Mármost azért az idézőjel, merthogy: nagyon kínos.

Vajon miért kellett ezt csinálnia?! Fontoskodásból? Elképzelhető. Sőt, ha valaki, akkor én megértem (nagyságrendekkel vagyok grafonániásabb Kertész Ákosnál, sőt mindenkinél!), na de, könyörgöm, ez esetben illenék megtanulni fogalmazni! Publicisztikát is – horribile dictu.

 

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,

Fejét, jussát, szivét kobozzák

S ha néhányan nem kiáltoznánk,

Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

 

Mert hát Ady korában is „kiáltoztak néhányan”, miért pont akkor ne kiáltoztak volna? Néhányan. Hogy pontosan mikor? 1914 táján. Mit akar Ady tulajdonképpen? Hogy lázadjon a nép. Jó, de ki ellen? Az urak (a „kis kánok”) ellen? Vagy inkább a „kutya Szerbiát” pofozza le a magyar nép? Kétségtelen, ez 1914-ben alapkérdés. Mint ahogyan Radnóti kultikus versének keletkezési dátuma sem mellékes.

Miként az is figyelmet érdemlő tény (szerintem), hogy Ady Endre idézett alkotásával (annak göcsörtös nyelével) a kuruc.info éppoly hörögve hadonászik (a „kettős állampolgárság” talmi ötletének leszavazása miatt), miként az ellenoldali Kertész Ákos fröcsögött vissza rájuk a múltkor, inkriminált cikkében.

 

Csak a Csodák-Ura meglátná

Végre ezt a szánalmas népet,

Adna neki csak egy dárdányi,

Úri, kis kiméletlenséget.

 

„Kis kánok” elleni „úri, kis kiméletlenség”. Milyen az?! Amilyen a Moszkva-Brüsszel-Tel Aviv-Párizs-New York-tengely „szabadkőműves-kánjai” ellen horgadt szabadságharcos kíméletlenség? Vagy a „genetikusan alattvaló” néppel szembeni szocialista-úri, „felett-valói” kíméletlenség? Vagy mindkettő? Hát igen. Nagyjából ennyit ér Adynak ez a verse. Még egy Kertész Ákos is „érti”.

 

Ezért a népért ugyis mindegy,

Ebsorsot akar, hát – akarja.

 

Szerintem az efféle szövegekre mondhatta Kosztolányi – joggal –, hogy Ady Endre „egyre-másra ontotta vegyes értékű verseit, majd zuhanni kezdett abba a tűrhetetlen modorosságba, mely végül teljesen elnyelte”.

Adyt a kuruc.info is „elnyelte”. Majd kihányta. Legutóbb pedig Kertész Ákos (plusz Bolgár György) nyalta-okádta az idézett szöveget; s tették ezt éppoly barbár módon, miként az ellenoldali gyűlölködők.

 

Megfigyelhető: ha valaki általában átkozódik, vagy: „néhány sereghajtónak”, vagy: „pár csenevésznek”, de mindig: hős toportyánnak képzeli magát. És ami egyáltalán nem baj, csak nem minden esetben igaz; s különösen visszatetsző (már-már nevetséges), amikor egy fostos kis álpublicista képzeli magát „sereghajtó” hérosznak: „Ami engem még érdekel, az a baloldal. Mert bár az én testre-szabott, morális alapú szocializmusom – aminek a lényege, hogy mindig az eltaposottak, a kifosztottak, a cserbenhagyottak, a nehézsorsúak mellett állok –, nem azonos soha az éppen aktuális ťpártszocializmussalŤ, mégis ez az a közösség, amelyik hozzám legközelebb áll. És engem ennek a közösségnek a folyamatos árulása érdekel, mert ha nincs ez az árulás, Fidesz sincs”.

Az a Fidesz, amely egyébként Kertész Ákost nem érdekli. Illetve nem „nagyon” érdekli.

 

Tehát Kertész „baloldaliságának” a „lényege”: „mindig [kiemelés – Gy. úr] az eltaposottak, a kifosztottak, a cserbenhagyottak, a nehézsorsúak mellett állok”.

Márpedig Kertész nem hazudik! Vagyis, ha ő „mindig” a „cserbenhagyottak” mellett áll, akkor most nyilván Kanadában élnek a cserbenhagyottak. Ezért most Kertész Ákos odament. Kanadába. A cserbenhagyottak mellé állni. Nos, pontosan ilyen a Kertész Ákos-féle „baloldal”: kiáll az elnyomottak mellett. Amíg díszpolgár. Ám, ha valaki meglöki az utcán, lefröcsköli vízzel az uszodában, azonmód összecsinálja magát. És inal Kanadába. Immáron az észak-amerikai elnyomottakért áldozni életét, munkásságát. Mert kérdezem: ha Kertész Ákos – az „ő szocializmusa” szerint – „mindig az eltaposottak, kifosztottak, cserbenhagyottak, nehézsorsúak mellett áll”, akkor hol áll például Solt Ottilia? Vagy Iványi Gábor. Hogy a valódi mártírokról (a Ságvári Endrékről) már ne is beszéljünk. József Attila a Kertész Ákos-féle hipokritákról így emlékezik meg egyik kedves ki költeményében:

 

Hihetsz-e [neki]? Szagos kis dorong

édes szivarja s míg mi morgunk,

ő Kanadában ül s borong,

hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!

Ha pincéjébe szenet hordunk,

egy pakli „balkánt” is kibont!

Szivére veszi terhünk, gondunk.

Vállára venni nem bolond...

 

De maradjunk Kertész Ákos Ady-versénél:

 

Csak a Csodák-Ura meglátná

Végre ezt a szánalmas népet,

Adna neki csak egy dárdányi,

Úri, kis kiméletlenséget.

 

Kertész Ákos megkapta. Úri kíméletlenségében kíméletlensül futott egészen Kanadáig. Mert ilyen szocialista hősök kellenek ám ennek az „ebsorsú” népnek! Kanadai hősök. Tele gatyával.

 

Hogy néhány maradt sereghajtó

Törötten, fogyva azt ne vallja:

Ezért a népért ugyis mindegy,

Ebsorsot akar, hát – akarja.

 

Ezt persze már Kanadában vallja. Törötten fogyva. Kanadában hajtja a sereget. Így a szövege is odafogyottá vált. Törötten fogyva-úszva. Vagyis ahogyan a latin elvtársak mondották annakidején: tóna ludátusz, visszausz, megátusz… Míg Kertész nemcsak a tavat, az egész óceánt átúszta.

 

Ne legyen félreértés, ha van világútlevele, polgári szabadságjoga, miegyebe, mindenki odamenekül, ahová akar. Sőt menekülés közben hősnek is tekintheti magát, nincs vele baj, csupán arról beszélek, hogy mindez a gyönge-szánalmasság szintjét sem üti meg.

Kertész Ákos: „Az Amerikai Népszavához című publicisztikámban szereplő mondatot: ťA magyar genetikusan alattvalóŤ – ezúttal helyreigazítom. Helyesen ilyen mondat nincs. Örömmel értesültem, hogy a holokauszttal kapcsolatban az elmaradt bocsánatkérés ügyében helyreigazítottak mások. Ezzel az ügyet lezártam”.

 

Ő lezárta. Én viszont nem zártam le. Tudniillik helyesen semmilyen Kertész Ákos-mondat nincs; mely állításom természetesen az írónak nem a művészi, hanem a publicisztikai tevékenységére vonatkozik.

 

József Attila kérdi: „Kell-e, hogy a műalkotás értelmes legyen? Mert Kassák maga, jóllehet régebben, fönnen hirdette ama legbalgább elvet, hogy ťa szavak nem arra valók, hogy értelmet hurcoljanak, mint a zsákhordók!Ť Nos, – a szó talán az egyetlen dolog, aminek közvetlen értelme van. Másfelől meg az ember értelmes lény, már pedig a költeményt ember alkotja. Alkotja? Alakot ad. Az ember életében az értelemé a formaalkotás szerepe. A szemlélet (az intuició) nem alkot formát, hanem meglévő összefüggések formájára irányul. Az értelem még az igazságnak is csak formát ad, hogy belátható, hogy szemlélhető, megpillantható legyen, és nem az értelem hozza létre az igazságot”.

 

Kertész nem hoz létre igazságot? Jogos a kérdés, ugyanis értelmetlenek a szövegei.

József Attila-i válasz (a jogos kérdésre): a hülye Kertész is létrehozhat igazságot. Amikor művész. Nem pedig okoskodón politikuskodó. Vagyis: az ihlete révén. József Attila így folytatja: „Azt is tudjuk, hogy a művészet az emberi eszméletnek, a léleknek, tudatnak, vagy ha úgy tetszik, tudatalattinak a mélyéről, – de mindenképpen az emberi élet jelenné gyülemlő multjából hozza föl képeit. Azonban ez történik az álomban is, nemkülönben az ébrenlét révedezéseiben. S a művészet abban különbözik mindenfajta álomtól, a képzelet mindenféle csapongásától, hogy a tudatnak, léleknek mélyéről felmerülő képeket értelmesen rendezi, hogy közvetlen jelentést lehel beléjük és e jelentéseket közvetlen értelmi viszonyba foglalja össze. Közvetlen jelentésről, közvetlen értelmi viszonyról azért beszélek, mert hiszen még az álomképeknek is van nem közvetlen, de értelmes jelentésük.”

 

Alapkérdés: ki mondta Kertész Ákosnak, hogy tud publicisztikát írni? Magától jött rá? Honnan veszi Kertész Ákos, hogy a mozdonyvezető (aki a MÁV Pióker Ignác-díjas kiváló dolgozója stb.) minden további nélkül odaülhet egy kamion volánja mögé („jármű ez is, jármű az is”), s noha még Velorexet sem vezetett soha, padlógázzal rohanhat lefelé a szerpentinen? Honnan veszi Kertész Ákos, hogy a kiváló szívsebész agyműtétet is végezhet? Ki mondta ezt neki? A szocializmus? Kétlem. A szocializmus nem idióta, nem olyan, mint amilynek a „szocialisták”!

 

Kertész Ákost veszettül átkozzák ellenségei, mondván: Kertész „nemzetgyalázó”, „hazaáruló”, „kozmopolita zsidó” meg mit tudom én, micsoda, holott pusztán arról van szó, hogy Kertész is csupán tucatember, egy a sok közül. Fölfuvalkodottan dilettáns. Ő is azt teszi (folyamatosan), amit bárki (mindkét oldalon!). Ha az illető neaggyisten ért valamihez (pl. írt egy jó regényt), akkor ez azt jelenti nála, hogy ő már mindenhez ért: politikához, történelemhez, filozófiához, erkölcshöz, költészethez (Adyhoz), mindenhez, ami a regényírással rokonítható valamiként. Nem szólva arról a közkeletű tévedésről, mely szerint „mindenkinek lehet véleménye”, s azt „mindenki el is mondhatja, le is írhatja”. Akár ért az íráshoz, akár nem, mármost az a furfangos a dologban, hogy tízmillió emberből tízmillió pontosan ezt csinálja, és 9.999.999 honpolgár meg is ússza. Majd jön a tízmilliomodik (pl. Kertész Ákos az Ámerika Népszavában), beledörrent egy jókorát az ungarise nulláslisztbe („genetikusan alattvaló”), s ezt az egyetlen embert kibelezik. Rituálisan. De nem ám azért – amiért méltán lehetne –, merthogy Kertész minden mondata, miden szókapcsolata úgy szar, ahogyan van, hanem azért (röhejes módon), amiként Kertész kibelezői is dilettánsak: az eszmeileg túlfűtött tudatlanság, tehetségtelenség okán. Mindkét oldalon Ady gyöngécske művének mórikált indulatában, váteszi-isteni pózában pöffögnek, handabandáznak az öncsinált közszereplők. Merthogy ugyebár „Ady is átkozta a magyart, átkozta a népet”! Ez a magyarázat. Ezért a kuruc.info is Adyra hivatkozva szentségel (szívesen idézném a kommentárjukat, mert szimptomatikus, de van egy moderátori állásfoglalás, mely szerint a kuruc.info feketeseggű, s nem emlékszem már pontosan, hogy a portál is le van-e tiltva en bloc, vagy csak a törvénysértő szövegek, mindegy, a lényeg, hogy) Kertész Ákos ugyanúgy, szinte ugyanazon szavak kíséretében idézi Adyt. Kertész is primitíven szitkozódik, mintegy rálicitálván a „kurucokra”. S hogy e bűbájos szimbiózisnak mi a konkrét magyarázata? Egyszerű.

Ady voltaképpen nem hülye. Pusztán arról van szó, hogy Ady olyan költő, aki akkor is ír „Ady-verset”, amikor nincs ihlete. Rutinból. Tudniillik van rá igény. Egyébként Karinthy is írt Ady-verset, Juhász Gyula is, József Attila is… megtehette volna bárki, ti. Ady sem írt jobb „Ady-költeményt” (értsd: tucatverset) pl. Juhász Gyulánál, s ami azt jelenti értelemszerűen, hogy Ady valójában nem „átkozza a magyar népet” az idézett műben. Csupán pózol. Úgy tesz, mintha átkozná, az obligát Istenek honát rengető Úri Dühében ostorozná a magyart. Mintha! Miért teszi ezt? Mert van rá kereslet. Adyval szemben elvárás volt, hogy permanensen legyen eredeti. Kosztolányi ettől karmolta össze magát, ő persze elegánsan, finoman. Mert a Nagy Vátesznek, a Költőfejedelemnek ostoroznia kell a Népét, Nemzetét, Fajtáját, ha akarja, ha nem, ha van rá oka, ha nincs.

A hőkölés népe.

Nesztek – mondotta Ady az Ő hökkent rajongóinak –, itt egy újabb originálisan adys átkozódás, hökkenjetek tőle újra és újra, majd révüljetek teljes odaadással! Azok meg révültek. Ma pedig a egykoron fél-kézzel odacsapott, adysan nemesi-nyúlós paraszt-váladék kétharmadát a gyepűgyökös kuruc-pulykák, a maradék egyharmadot pedig a bitang-hazátlan labanc-gyöngytyúkok kapják a csőrük közé (Kompországunk baromfiudvarán), mindahányan büszkén rázzák e csillogó „dárdányi, úri, kis kíméletlenséget”, miközben hangos káricsálással fenyegetik egymást. Mit mondjak? Az ember ilyenkor valóban nem tudja, sírjon-e, vagy inkább röhögjön egy jót az egészen.