Fosott-e Lukács György?

 

 

Eörsi István: „Hadd említsem meg itt [Lukács] nonkonformizmusának egy még bántóbb és képtelenebb megnyilatkozását. ťMindig az volt a véleményem, hogy a szocializmus legrosszabb formájában is jobb élni, mint a kapitalizmus legjobb formájábanŤ - mondta a New Left Review riporterének 1969-ben, és ugyanezt a képtelenséget még el is ismételte a Neues Forumban, objektívabb megfogalmazásban: ťDe még a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál.Ť E kijelentések tartalmi részével – hogy Pol Pot uralma alatt jobb élni, mint mondjuk a Svéd Királyság területén – fogalakozni sem kell. Ernst Bloch egyébként felülmúlhatatlanul reagált erre a képtelenségre, mondván, hogy Lukács állításának nincs értelme, mert nem létező fogalmakkal operál. ťRossz szocializmusŤ éppúgy nem képzelhető el, mint ťjó kapitalizmusŤ. De az idézett állítás abszurditása, sőt Lukácsnál szokatlan bornírtsága ellenére még ez esetben is éreztem némi elégtételt, amiért vállalta, hogy állásfoglalásáért gúny és nevetség céltáblája lesz. Meg kell vallanom, hogy ez az elégtételem az utóbbi években [Eörsi előadása 1986-ban hangozott el] fokozódott, amióta tapasztalnom kell, hogy marxizmuson nevelkedett barátaim többsége a szovjet típusú rendszerek rémségei miatt konformista módon kiegyezett – és nem is csak mint kisebb rosszal – a kapitalizmussal, tucatliberálissá vált. Ennél a konformizmusnál, gondolom, tarthatatlan kinövései ellenére is sokkal termékenyebb magatartás Lukács nonkonformizmusa.”

 

Kezdem egy „topik-bölcseleti” megjegyzéssel (e fórumrovatnak voltaképp ez az alapmondandója), mely szerint messzemenően van leszarva Lukács (vagy bárki) nonkonformizmusa. Miként Tojás Gáspár Miklós, Babarczy Eszter, Heller Ágnes (vagy bárki) véleménye is messzemenően van leszarva; mondom, bárkié, vagyis annak a véleménye sem érdekel (értsd: befolyásol), aki – egyébként – érdekel (értsd: kíváncsi vagyok az érveire).

 

Mi az, ami bizonyítható? Ez az értelmes kérdés, s így – horribile dictu – teljesen mindegy, hogy eminensen (tudományosan, egzakt módon), vagy szofisztikusan („felülmúlhatatlanul”, „a hit akaratos görcsébe” rándult „szellemi légtornász-mutatványokkal”) történik-e a logikai bizonyítás, amely éppen attól logikai bizonyítás, hogy logikailag cáfolhatatlan. Már, hogy az empíria („Pol Pot”, „Svéd Királyság” stb.) ellentmondhat a logikának? Ellentmondhat (miként az egyik empíria is a másiknak); és ha a tapasztalat a fontosabb, nos, akkor vegyük a bátorságot, s mondjuk ki nyíltan, egyértelműen: a puszta észlelet a döntő (sőt kizárólagos) a megismerésben! Nem a logika. Ne sunnyogjunk, ne vakaródzunk, mondjuk ki: a gondolat jó kutyaként követi az empíriát, esetleg (hamis kutyaként) belemar a „gazdájába”, miként történik (Eörsi szerint) Lukács esetében, vagyishogy végső soron mindig a „Mari néniknek”, a „Józsi bácsiknak” van igazuk (kivétel: ha Vásárhelyi Mária haragszik az „analfabétizmusukra”). A „józan paraszti ész” a követendő, például (s főként) a Lukács-féle, Bloch-féle kabbalisztikus „légtornász-mutatványokkal” szemben. Nem akarom Eörsit följelenteni a szigorú Vásárhelyi Máriánál, ám világosan kell látnunk: az író chaszidisztikus zsidó-huncutsággal inkriminálja Blochot, mikor a német filozófus reakciójának „felülmúlhatatlanságára” utal, nyilván nem csekély mérvű malíciával. Miközben Habermas „marxista Schellingnek” nevezi Lukács György neves barátját, szintén szarkasztikusan: Bloch kabbalizmusára célozva.

Őszinte leszek: nem ismerem a német filozófus kijelentését eredetiben, Eörsi interpretációjára hagyatkozom (s aminek nincs különösebb jelentősége, mert nem Bloch, hanem Lukács mellett állok perben Eörsi Istvánnal), vagyis: „Ernst Bloch felülmúlhatatlanul reagált erre a képtelenségre, mondván, hogy Lukács állításának nincs értelme, mert nem létező fogalmakkal operál. ťRossz szocializmusŤ éppúgy nem képzelhető el, mint ťjó kapitalizmusŤ.”

 

Hogy Lukács állításának nincs értelme? Akkor tessék elolvasni figyelmesen: Bloch (Eörsi tanúsága szerint) pontosan azt állítja, amit Lukács. Csak másként fogalmaz. Vagyis Lukács állításának pontosan ez az értelme: „ťRossz szocializmusŤ éppúgy nem képzelhető el, mint ťjó kapitalizmusŤ.”

Formailag persze Bloch kijelentése radikálisabb, tartalmilag viszont egyezik a kettő.

Bloch azon a logikai alapon állítja, hogy nincs „rossz szocializmus”, amely logika alapján Lukács ugyan beszél „rossz szocializmus”-ról, sőt „legrosszabb”-ról is, ám az ő jelzős szerkezetében sem a rosszon, hanem a szocializmuson van a hangsúly. Két állítás ütközik egymással (Eörsi itt keveredett el), úgymint (1) van „rossz szocializmus” (sőt legrosszabb is), ám ami nem azt jelenti (lényegileg), hogy van jó szocializmus is (rossz is stb.), tudniillik (2) a szocializmus lényegileg jó. Magyarán: Lukács nem állítja a rosszról, hogy jó. Azt állítja: van „rossz szocializmus”. Értelemszerűen a jóról sem állítja, hogy rossz, expressis verbis azt mondja, hogy van „jó kapitalizmus”. És itt jön a képbe Bloch, aki rusztikusabban fogalmaz, szerinte a szocializmus eo ipso jó, ám ezzel egyáltalán nem vitatja (még kevésbé cáfolja) Lukács állítását, illetve annak értelmét. Az a helyzet ugyanis, hogy Lukács tételének nincs konkrét alanya. És pontosan ez a megfejtés kulcsa, s ezt Eörsi is érzi, csak nem tudja: „az idézett állítás abszurditása, sőt Lukácsnál szokatlan bornírtsága ellenére… éreztem némi elégtételt”. Vagyis az állítás bornírt (Eörsi szerint), nem pedig Lukács (Eörsi szerint). Hogyan lehet ez? Úgy, hogy (Eörsi szerint) intellektuálisan is érvényes a világmindenség egyik leghitványabb közhelye: az okos ember is mondhat olykor szamárságot. Tévedés! Nem mondhat! Tudniillik éppen attól okos az okos. Tehát azért látszik Lukács állítása bornírtnak, merthogy Lukács számára evidencia, az idézett tézis alanya: a kommunista. Értsd: a produktív, kreatív beállítottságú ember, vagy mondhatjuk így is: a madáchi Michelangelo; s pontosan ezért jobb (árnyaltabb) Lukács mondata a barátjáénál. Durvábban fogalmazva: Bloch leegyszerűsítő. Míg Lukács mondatából kiderül: a Heller Ágnesek, Eörsi Istvánok, Vásárhelyi Máriák… vagyis a polgárok, a filiszterek, az improduktív (jobb esetben reproduktív) emberek kétségkívül boldogabban élhetnek a kapitalizmusban, a „jó kapitalizmusban”, de főként a „legjobb kapitalizmusban”: a tőkés világrend centrum-országaiban, az ún. jóléti-jogállamokban, Eörsivel szólva: „a Svéd Királyság területén”. Hogy miért? Mert a Heller Ágnesek, Eörsi Istvánok, Vásárhelyi Máriák számára a jólét és a szabadság részint a „másfél mázsás, göndörmosolygású röffenéssel”, a puszta zabálással, részint a világban való horizontálisan szabad mozgással: császkálással, ténfergéssel, fontoskodással, esszenciálisan: a szellemi és egzisztenciális világútlevéllel azonos. Ne legyen félreértés, egyáltalán nem becsülöm le a polgári szabadságjogok történelmi érvényét, jelentőségét, vagyis azért fogalmazok pejoratív éllel, hogy egészen világos legyen a filiszteri, illetve a lukácsi attitűd közötti különbség. Eörsinek csak „világútlevele” van (Hellernek, Vajdának, Konrádnak, Vásárhelyinek, Ungvárinak még inkább), míg Lukács György „mindenség-paszporttal” rendelkezik. Eörsi lényegileg polgár. Lukács lényegileg kommunista. Valószínűleg egyik sem tudja, miről beszél (Bloch még kevésbé), ám ez egyáltalán nem baj, merthogy itt vagyok én, majd én megmondom, kinek mi a véleménye valójában. Ráadásul ez esetben nem is annyira a gondolat, mint inkább az attitűd jelzi (sőt: határozza meg) a döntő különbséget a filiszter Eörsi és a kommunista Lukács között.

 

Vásárhelyi: „Ahogy ő Adyról írta, én róla tudtam mindig is, hogy ő Valaki, ami ebben a senkik által determinált világban nem kevés”.

 

Elhiszem. Épp ezért, ha „ő Adyról írta”, akkor nézzük konkrétan Adyt: „Gyermek: sohasem fogom megérteni, hogy ezt a címet a felnőttek számára nem olyan kivételesen adják, mint az aranygyapjas rendet. Petőfire hiába keresnék az összes nagy szótárú nyelvekben több és nagyobb jelzőt: gyermek. Viszont nincs is e joggal megbírálható teremtésnek, világnak, életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek. A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten”.

 

Vagyis innen már csak az a kérdés, milyen a „gyermek” a lukácsi attitűd vonatkozásában.

Kétféle lehet: reproduktív, illetve produktív. Követő, illetve kreatív. (A destruktívat itt hagyjuk figyelmen kívül!)

Van gyermek, aki karácsonyra kap egy kisvasutat, majd azzal szépen eljátszogat, funkcionálisan, ahogyan illik stb., s van gyermek, akinek vásárolhatnak a szülei, nagyszülei drágábbnál, drágább játékokat kocsiderékszám, a gyermeket ez egyszerűen nem érdekli. Hogy miért? Mert „talált” a gyermek egy ormótlan husángot az udvaron, „talált” hozzá a sufniban egy rozsdás dikicset… és most farigcsál. Miközben elvágja a kezét a rohadt kölke, s ha megkérded (logikusan), miért csinálja mindezt, a válasz: „mozdonyt akarok faragni”. Hogy micsodát?!? A ízig-vérig racionalista felnőtt úgyszólván összekarmolja magát: hát ezért vásároltam néked gyönyörű villanyvasutat, mozdonnyal, vagonokkal, sínekkel, alagúttal, mindennel együtt, hát azért vettem meg a szép kis játékot rengeteg pénzért (ámerikai gyártmány!), hogy te most még a jónál is jobbat akarjál faragni? Fából? Hát teljesen elment az eszed, fiam?!

Tessék elhinni: nem ment el a gyermek esze! Hanem épp ellenkezőleg, arról van szó, hogy az efféle gyermek produktív, kreatív típus (van ilyen, hogy száradna le mindkét keze!!!), vagyis pontosan tudja ő, mi a „jó” (milyen a „legjobb kapitalizmus” stb.), csak viszont kurvára nem érdekli. Nem tartja rossznak a kapitalizmust (sőt ellenkezőleg, vö. Marx: Kommunista kiáltvány), csak éppen nem izgatja a dolog. A Lukács-féle vásott kölök „rossznak” a szocializmust tartja (ki is jelenti, csak Eörsi nem vette észre), Lukács szerint a fadarab otromba (tuskó), ám amely éppen ennek okán formálható, méghozzá az inkriminált mondatban meg nem jelölt (de létező) kommunista kéz (agyvelő) által. Vagyis az, ami már készen van, legyártott, befejezett, történelmileg (fukuyamásan) „véget ért”, a produktív, kreatív ember számára érdektelen. A „horizontális” utazónak világszabadságos világútlevélre van szüksége, semmi többre (jogállamilag beleütik a pecsétet, a jó polgár markába nyomják, hogy szabadon kolbászolhasson vele mindenfelé, járkálhasson süketelni szimpóziumról szimpóziumra), míg a „vertikális” (kreatív, produktív) mindenségutazó, vagy a hegyet (magasságilag), vagy a barlangot (mélységileg) igyekszik birtokolni: lényegileg átformálni. Sőt az is előfordulhat (a leglukácsabb lukácsoknál), hogy a hegyet alakítják mélységileg s a barlangot magasságilag. Eléggé el nem ítélhető, le nem bornírtozható módon. Az Eörsi Istvánok, de még inkább a Heller Ágnesek, Vajda Mihályok, Konrád Györgyök, Vásárhelyi Máriák, Ungvári Tamások… a Lukács Györgyöket eszelős sziszifuszoknak (olykor hülyéknek) nevezik (Lenint Gonosznak is), s ettől érzik ők magukat tudósaknak, bölcseknek, sőt okosaknak. Hangsúlyozom: mindez alapvetően attitűd kérdése; a nyárspolgár (főként annak „gondolata”, véleménye) eleve (a polgári pszichéből fakadóan) unalmas. Eörsié nem mindig.

 

A „legjobb kapitalizmus” is közhely. A francnak se kell! Fapados banalitások megfogalmazására Vásárhelyi Mária is képes, például: „Ahogy ő Adyról írta, én róla tudtam mindig is, hogy ő Valaki, ami ebben a senkik által determinált világban nem kevés”.

 

Igen? Tudtad? Akkor hát miért tetszettél csodálkozni oly nagyon: „Gyakran haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet.”. Szóval?! Akkor most hogyan volt igazából? „Mindig is”, vagy csupán „gyakran”? Tudniillik tény: Eörsi már 1986-ban ezt írja „a hozzá legközelebb álló” Vásárhelyi Máriákról: „marxizmuson nevelkedett barátaim többsége a szovjet típusú rendszerek rémségei miatt konformista módon kiegyezett – és nem is csak mint kisebb rosszal – a kapitalizmussal, tucatliberálissá vált. Ennél a konformizmusnál, gondolom, tarthatatlan kinövései ellenére is sokkal termékenyebb magatartás Lukács nonkonformizmusa”.

 

Leszámítva tehát, hogy valóban az attitűd, ámde lényegileg nem a nonkonformista, hanem lényegileg a produktív, kreatív viszonyulási mód magyarázza Lukács állításának igazságát (vö. a fenti érveléssel), továbbá leszámítva, hogy végső soron Eörsi István is filiszter, úgy vélem, föltétlen látnunk kell a különbséget Eörsi és a „tucatliberális” nyárspolgárok, „a hozzá legközelebb álló” (illetve olyannak mutatkozni igyekvő) „liberális tökfejek”: az Almási Miklósok, az újfent „radikálisan” (értsd: idiótán) „baloldali” Tojás Gáspár Miklósok, a „koalíciósan” (értsd: már nem olyan nagyon) „baloldali” Vitányi Ivánok között. A bauerista-gyurcsányista-pészűcsista Vásárhelyi Máriáról nem is beszélve. És amivel – ne legyen félreértés – nem azt akarom mondani, hogy a Gyurcsány-párt politikailag nem legitim stb. (ilyesmivel nem foglalkozom, ezen izmozzanak mások!), hanem csak azt akarom mondani, hogy a Vásárhelyi Máriák ne nagyon óhajtsanak hozzádörgölőzni Eörsi Istvánhoz, mert annak az lesz a vége, gyerekek, hogy előbb-utóbb beszarok a gúnyos röhögéstől. Eörsi ugyanis (egyebek közt) így búcsúztatta a „baloldaltól búcsúzó” „Gazsit” (alias Tojás Gáspár Miklóst): „Ti [a többes szám itt, „Gazsin” túl, a Kis Jánosokra, Esterházy Péterekre, Vásárhelyi Máriákra vonatkozik], szokásos nagyvonalúságotokkal, a ťnem-nemzetietlentŤ feltehetően a nemzetivel azonosítjátok – annyi baj legyen. Nem beszéltem a… ťA lényeg, mondhatnánk, az alázatŤ-szerű mondataitokról, melyek oly kevéssé illenek fürgén pörgő, hetyke nyelvetek hegyére, sem arról, hogy a fasizmust ťüres és elvtelen ideológiáŤ-nak nevezitek, amit persze ma [1989-ben! – Gy. úr] meg lehet tenni, de ha mondjuk Hitler idején kockáztatáttok volna meg ugyanezt a mondatot, akkor Kölcsey vagy Széchenyi [„Gazsi” aktuális idoljai – Gy. úr] jobb érzésű unokáinak megvetésével kellett volna számolnotok”.

 

Nos, én pediglen itt már félig-meddig meg is repedtem a kacagástól. Mert, lám, 1989 őszén Tojás Gáspár Miklósban is minimum öt barnuló Babarczy Eszter veszett el (illetve: meg); az „okos” „Gazsiék” bürgerin-helótanyállal nyelvelték, bagatellizálták (ilyeténképp legitimálták) a fasizmust, sőt a nácizmust is, csakhogy mennél buzgóbbat nyalhassanak a „legjobb kapitalizmuson”. Most pedig kánonban nyüszítenek. Noha 1989-ben még Eörsi is alákalibrálta a történelmet: „a fasizmust ťüres és elvtelen ideológiáŤ-nak nevezitek, amit persze ma meg lehet tenni”.  

Látszólag. Politikailag meg lehetett tenni. Úgy tűnt, olyasmi már nem történhet velünk, ami viszont – azóta – igencsak megtörtént. Még Eörsi sem szimatolt anno különösebb politikai kockázatot, „csupán” az elemi tisztességre, jóérzésre, emberségre apellált, amikor bírálta „Gazsiékat” a fasizmus bornírt bagatellizálása miatt, míg az üresfejű, üreslelkű „tucatliberálisok” semmit nem értettek az egészből. „Fürgén pörgő, hetyke nyelvük hegyén” a „jó kapitalizmus” anális ízét akarták érezni materiálisan is, elvi síkon is.

Hogy tulajdonképpen mindegy? Merthogy végül így is, úgy is ellep bennünket a szar? Hát, nem tudom. Szerintem egyáltalán nem mindegy. Belezuhanhatunk a pöcegödörbe, a szánkig érhet a trutymó, s amely kevéssé megkapó állapot, ez kétségtelen, noha akár szükségszerű is lehet, mégis elviselhetőbb mentális szituáció, mint az, amikor a torkunkon türemkedik vissza az általunk korábban stréberül benyelt (s immáron mindenkit elborító) bűzös fekália. (Ez utóbbi metaforát kedves feleségemnek ajánlom esztétikailag.)

 

Vásárhelyiék persze ma is azt hiszik, hogy a kapitalizmus csak kapitalizmussal (a „rossz kapitalizmus” „jó kapitalizmussal”) gyógyítható, ugyanis végzetesen kötelezték el magukat (mind erkölcsileg, mind szellemileg) a mocsok mellett; egyetlen ember kivételével, na de hát nem mindenki lehet oly pondró-flexibilis lelkületű „entellektüel”, mint amilyen a Tojás Gáspár Miklós.

A kapitalizmus gyógyíthatatlan, ugyanakkor elfogadom: a világ a szocializmussal sem kúrálható (nemhogy rosszal, de még jóval sem), a spinozai, blochi, frommi, lukácsi, dutschkei „remény” (Hoffnung) korszaka nem tér vissza többé (úgy tűnik, ebben is József Attilának van igaza). Egyedül Kohn (Kun) Dániel alias Vörös Dani maradt meg a millás magyaroknak, mint végső remény (Endhoffnung), megjegyzem, Lukács a Landler-frakcióhoz tartozott, ráadásul Kun Dani is maximum egyharmadnyi magyar számára lehet valódi reménysugár. Így hát a kétharmados Varga Miki részint Petőfi versét (a magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy Kohn Béláé nem leszünk!), részint Villon Franci megzenésített költeményét énekli majd holnap a Muzium lépcsőjén: „Vöröslő Dani, menj Európa-házba, orrod ronda, ni, Vöröslő Dani!”.

Ez a poszthatvannyolcas, ungarise filing.

Vagyis ma már a szocializmus „csak” arra való, hogy legyen mi által adekvátmód (tisztességesen) kipurcannia annak, kinek az életében is elsősorban önbecsülésre van/volt igénye, szüksége. Ha már egyszer biológiai tény: kiterítenek így is, kiterítenek úgy is.

 

Eörsi szerint „a nonkonformizmus paradox módon [Lukács] pályakezdésétől haláláig szakadatlan közösségkereséssel párosult”. És azért „paradox módon” – teszem én hozzá –, mert Lukács tudta: éppen a „szakadatlanul” közösségkereső ember az, aki soha nem talál meleg lelki-szellemi közösségre. A közösség nem társadalmi, hanem természeti jelenség! Amennyire én tudom, Eörsi István az egyetlen a Lukács-tanítványok közül, aki élete végéig (mármint Eörsi élete végéig) érzelmileg is kitartott a Mester mellett. Majd aztán ő is lehülyézte. Ráadásul (mint fentebb olvasható) indokolatlanul. Eörsi szerint „Már 1910-1911-ben írott naplójában is állandóan felmerül a rettegése attól, hogy ťmonoliguss፠válik”.

Igen, csakhogy Lukács nem ettől rettegett, már, ha rettegett egyáltalán valamitől. Aki fél az elmagányosodástól, csak azért teheti, mert nem bízik magában, vagyis a tehetetlenségtől, végső soron a tehetségtelenségtől retteg. Eörsi itt Lukács egyik naplóbejegyzését idézi, majd kommentálja: „ťFrivol visszavonultságban élek, tisztán intellektuális problémákba temetkezve – és csodákra várok, hogy áttörhessek.Ť Az áttörés iránya nem lehet más, minthogy feladja ťmologikus életformáŤ-ját, és valamiféle közösségi gondolkodás- és életformát alakít ki”.

Ez – tisztesség ne essék szólván – marhaság. Legalábbis egy Eörsi István szintjén ítélve. Ugyanis az elvi „nonkonformizmussal” nem egy „valamiféle közösségi gondolkodás- és életforma” (mi ez?!?!) áll paradox viszonyban, hanem: a cselekvés. „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”.

Vagyis a lukácsi életforma attribútuma nem a közösségiség, egyem a Sztálinon duzzadt mentalitásodat, Pista bátyám! A kollektívánál ocsmányabb, undorítóbb képződmény égen s földön nem található, ezt Lukács tudta, így az ő autentikus létezési módja: a cselekvés. A közösség csak eszköz hozzá, borzalmas rekvizitum! Vagyis az igazi paradoxon azon iszonyat tudatos vállalásában áll, amely Marxéknál így hangzik: „Magunkfajta emberek, akik úgy menekülnek a hivatalos pozícióktól, mint a pestistől, hogyan is illenének egy ťpártŤ-ba? […] minek nekünk egy ťpártŤ, azaz szamarak bandája, amely esküszik ránk, mert hasonszőrűeknek tart bennünket? Valóban nem veszteség, ha nem tartják többé rólunk, hogy ťigazi és adekvát tolmácsaiŤ vagyunk azoknak a korlátolt állatoknak, akikkel az utóbbi években összeverődtünk”.

Miközben Marxék pontosan tudták, hogy „minek egy ťpártŤ”, hogy minek a kollektíva, a közösség. Anélkül ugyanis a társadalmi cselekvés elképzelhetetlen, kivihetetlen. Nagyon fontos: Marx „egy ťpártŤ”-ról, s nem a pártról beszél. Ez utóbbi ugyanis nincs. Számukra. Egyszerűen nem létezik. És ezt Lukács is tudta. Legalábbis Hermann így emlékszik a szavaira: „az őszirózsás forradalom után nem sokkal Lukács és Fogarasi elmennek Rudas László előadására, mely a marxista filozófiát igyekszik propagálni. Fogarasi felháborodva jön el az előadásról, ostobaságnak nevezi mindazt, amit Rudas mondott, Lukács pedig így válaszol: magának ebben tökéletesen igaza van, de nekünk mégis be kell ide lépnünk – s valóban Lukács, aki úgy érezte, hogy a tökéletes bűnösség világában él a polgári világban, az előbb említett erkölcsi problémát félredobva, majd átfogalmazva, belép a Kommunisták Magyarországi Pártjába”.

 

Talán nem szószaporítás, ha külön kiemelem: a cselekvő Lukács számára (a 11-es Feuerbach-tézis szellemiségének jegyében) nemcsak a párt, de a filozófia (az etika) is csupán eszköz. Hermann itt rosszul fogalmaz, Lukács nem „félredobta, majd átfogalmazta” a „problémát”, hanem „fegyvert veretet” belőle (nem egészen ugyanaz), s pontosan ezt igazolja (az egyébként Hermann által is elemzett) Lukács-mondat (nem mellékesen a beszédes Szükségből erényt című esztétikai írásában): „Gondoljunk csak Brecht Rendszabályára, amelyben a párt stratégiai, taktikai problémái ťetikai kérdésekkéŤ szűkülnek”.

Tehát nemcsak a forradalmi stratégia, de még a taktika is előbbre való az etikánál (a filozófiánál), tágabb mozzanata a cselekvésnek. És ezt Lukács nem bambán, ösztönösen állítja, hanem miután már „földolgozta” magában Kantot is, Kierkegaard-t is (Marxról nem szólva), vagyis ha másból nem, a Kierkegaard-hoz fűződő viszonyából nyilvánvaló: Lukács nem „félredobja”, hanem „szervesíti” a filozófiát.

Hermann így folytatja: „Ezzel [ti. az „egy ťpártŤ”-ba való belépéssel] új korszak kezdődik Lukács életében, most már önmagát elszakította a polgári léttől, most már nem önmaga felett ítélkezik, hanem – kívülről – a polgári világ felett”.

 

Ismétlem: cselekvéssel ítélkezik. Tudatosan választva a Rudas László-féle „korlátolt állatokból” összeverődött „szamarak bandáját”, mint „párt”-ot, mint „közösséget”, mint a cselekvésnek, a világ (marxi) megváltoztatásának meghatározó rekvizitumát.

Kérdés ugyanakkor: ítélkezhet-e akár önmaga, akár a világ fölött az, aki retteg? Nem ítélkezhet (a két dolog eleve zárja ki egymást), így tehát vagy Eörsi, vagy Hermann ismerte félre Lukács Györgyöt.

Szerintem Hermann-nak van igaza. Mondom ezt abból ítélve, amennyire Lukács szövegeit ismerem. Személyes kapcsolatom nem alakult ki a filozófussal, nem Lukács-tanítvány, hanem Gyebrovszki-tanítvány voltam a Viharsarokban. Amikor Lukács György meghalt, éppen geodéziagyakorlaton vettem részt a Puskin-téren (a VTSK-pálya mellett). Lukács szövegeit persze ismerem, melyek részletesebb analízisében ezúttal hadd ne mélyüljek el, s hogy miért!?

 

nagyanyo05 válasz | 2012.03.11 10:20:12 © (228)

Jobboldalievagy?:DD … túl hosszú… egyszerűen túl hosszú

Előzmény: Gyurica úr (227)

 

Mármost, hogy én annakidején effektíve „megkiszeztem” fél Budapestet, letagadhatatlan tény, ti. a „kiszezés” fogalma történelmileg komplex. Vagyis főként mozgalmi síkon voltam kiemelkedően aktív, olyannyira, hogy ebben a vonatkozásban kollektivistának is mondhatom magam, hiszen valamely forradalmi közösség élharcosa nem lehet arisztokratikusan individuális; így hát, mi tagadás, számos esetben fordult elő, hogy azt sem tudtam már igazából, melyik elvtársnő harcol alattam, melyik fölöttem. Matracilag olykor egészen kaotikusnak tűnt a kavarodás, minek okán érthető, hogy ma már nem emlékszem az elvtársnőkre személyesen, külön-külön. És pontosan ezért logikus: én viszont vibrálón maradtam meg mindenki emlékezetében, vagyis nem csoda, ha valamely lelkes munkásmozgalmi aktivista (ma veterán nagyanyó) közvetlen tapasztalatból tudja, s idézi föl itt is sóhajos nosztalgiával: szinte „túl hosszú”. (Egyébként ezért éri meg kérlelhetetlen kritikával fórumozni. Még néhány vérbő hozzászólás, s elnyerem a Túl Hosszú és Túl Kemény, epitheton ornansot.) Szóval, ma Magyarországon (a rendszerváltás után is!) majd minden elvhű, munkásmozgalmi nagyanyó tudja (már amennyiben kiszezett annakidején, vagy részt vett a nyári termelőmunkában, építőtáborokban stb.), hogy ama meghatározó mozgalmi objektum velőtrázóan hosszú. Ez evidencia. Ámde vajon miért firtatja nagyanyó (így utólag) a jobbosságomat vs. balosságomat is? Ezt nem értem. Hát, hacsak nem azért, merthogy közben úri szabó lett a szakmája, s most (hálából) öltönyt varrna nékem (szovjetimport szövetből), így ugyanis valóban nem mindegy (elvileg sem, gyakorlatilag sem), hogy merre hajlik ama szorongatott szubsztancia, jobbra-e?, balra-e?; ez (szerény tapasztalatom szerint) még az uniszex farmergatyóra vonatkoztatva is fontos szempont, ám egyelőre maradjunk a hosszúságnál mint alapdimenziónál. Illetve a rövidségnél, melynek okán Hermann Istvánra hivatkozom, ő ugyanis megfelelőképpen tömöríti az 1910-11-es Lukács tárgyi mondandóját. Hermann leírása szerint „Lukács tartja magát a spinozai fordulathoz: ťFurcht und Hoffnung sind schlechte LeidenschaftenŤ”, magyarul: „bürger váladék reszket a remény türkizén” (saját fordítás Spinozából). Sőt Hermann egyenesen Goethére hivatkozik: „voll Furcht und Hoffnung das Gott erbarm”; gondolom, nem árt, ha ezt is följavítjuk költőileg, vagyis Goethe szövege magyarul így hangzik (szintén saját fordítás): „Fosik a filiszter, és reményli: az Úr tisztítja ki majd a gatyáját”.

 

Hermann szerint Block sem nyárspolgár (chaszidisztikus messiásvárása dacára), míg Lukács egyáltalán nem a homályos-mítikus kabbala híve, hanem (már 1911-ben is!) a fölvilágosult Spinoza követője. Míg Eörsi István szerint Lukács „retteg”. A „ťmonoliguss፠válástól” darázik. Hát persze. Kis híján összekakilta magát, majd ijedtében Fogarasit is rábeszélte, hogy lépjen be a „párt”-ba, Marxszal szólva: a „szamarak bandájába”.

 

Miért állítja Eörsi, hogy Lukács rettegett? Megmondom. Mert ugyan Vásárhelyi Máriának a lényegben igaza van: Eörsi „sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtett sebet”, ám ez messze nem jelenti, hogy Eörsi ne volna filiszter. Vagyis valójában ő az, aki retteg „a ťmonoliguss፠válástól”. Fél, hogy nem marad elegendő barátja (sőt a soknál is több kéne), kik erősítik, „visszaigazolják” az ember gondolatait, vélekedéseit stb., vagyis Eörsi nyilvánvalóan a saját rettegését vetíti Lukácsra: „Már 1910-1911-ben írott naplójában is állandóan felmerül a rettegése attól, hogy ťmonoliguss፠válik. ťFrivol viszontagságban élek, tisztán intellektuális problémákba temetkezve és csodákra várok, hogy áttörhessekŤ”.

Világos. Ám először is: Eörsi „már”-ja szerint Lukács 1910-1911 után is rettegett. Mi rá a bizonyíték? Másodszor: hol található az idézett kijelentésben a rettegés? Hogyan jön össze a frivolság a félelemmel szemantikailag? Az persze igaz, hogy a szövegen érződik Block hatása (a schellingi Hoffnung, a csodavárás), na de hol a rettegés konkrétan? Eörsi szerint „Az áttörés iránya nem lehet más, minthogy feladja ťmologikus életformáŤ-ját, és valamiféle közösségi gondolkodás- és életformát alakít ki”.

Míg Almási Miklós szerint a „szégyen”-ről szóló „fordulatot” Heller Ágnes „villantotta bele a filozófiába”. Vagyis Heller nem durrantott, egyébiránt a nejem szerint sem, ilyesmit csak a mocskos férfiak csinálnak. A nők nem durrantanak. Hanem a nők villantanak, s nem a nulláslisztbe értelemszerűen, hanem a filozófiába. Tehát. Heller originális villantása szerint „a kutya szégyelli magát”. Miközben a magam férfi-durrantása szerint arról van szó (mondjuk így: etológiailag), hogy a kutya valójában retteg (midőn a filozófus őt szégyenkezni látja), vagyis amikor behúzza fülét-farkát; s hasonlóképen: az embert is bénítja a rettegés. Ha félünk, nem gondolunk sem frivol „áttörésre”, sem „öngyilkosságra”, csak lapulunk. Eörsi Lukácsot idézi: „Ami pusztán intellektussal elérhető (nem mint eredmény, mint tett vagy mű, hanem mint létezési szféra), azt elértem: kiderült, hogy ez semmit sem ér”. S ami után logikusan következik az öngyilkosság gondolata. Mint az egyik alternatíva a kettő közül. A másik: a marxi „világ-megváltoztatás” szándéka. Ti. az általában vett igény a változtatásra már az idézett vallomásból kiderül, a „párt”-ba történő belépés annak végkifejlése; míg viszont egyik megoldási mód sem félelem terméke.

Maga Eörsi idézi (többször is) Lukács ön-lét-meghatározó mottóját: „ha nem vagyok ott, akár föl is köthetnek”. Ez is frivol. Nincs benne rettegés. Az idézett mottó csak a totális individuum életfölfogásából fakadhat. Lukács „intellektussal” már „elérte” a teljességet, ám ez (szerinte) még „semmi”. Tehát nem arról van szó, mint bármely rinyáló filiszter esetében, hogy: „kevés”, hanem arról, hogy: „semmi”. Totálisan semmi.

 

Eörsi szerint Lukács „rettegett”. Na most, ugyanaz a Lukács, de immár Hermann szerint, nem követte az impresszionizmust (annak „relativisztikus jellege” miatt), hanem inkább arra törekedett, hogy „valamely határozott gondolat… jegyében megteremtse azt a filozófiát, amely mintegy beteljesíti a goethei gondolatot: ťA gyakorlatra való vonatkozásban a kérlelhetetlen értelem ész, tudniillik az értelemmel szemben az ész legfőbb feladata, hogy az értelmet kérlelhetetlenné tegyeŤ”.

Ez is Lukács-mottó. Melynek megidézése során Hermann Lukács „Ady Endre-élmény”-ére hivatkozik. Miközben hivatkozhatna a kierkegaard-i „inkognitó-élményre” is: az ember ne csak játsszon egy szereppel, de végig is játssza azt! A „végig” pedig – lukácsi értelemben – nem egyéb, mint haladás a már elért intellektuális teljességtől a társadalmi totalitás gyakorlati megalkotásáig, s ami nem más, mint a (jó vagy rossz) szocializmus szuverén alkotása. Szemben a „legjobb kapitalizmussal”, amely legföljebb improduktív módon élvezhető. Annak persze, aki számára maximum a reprodukció lehet élvezetforrás.

 

Ez az értelme Lukács „bornírt” mondatának, mely filozófiai értelem kibontását a lehető legtöbb oldalról, legtöbb vonatkozásban (még a hosszú faszom felől is!) igyekeztem tökéletesen behatárolni.