Mi furdalja a kommunistát?

 

 

Több minden furdalja. Elsősorban Vásárhelyi Mária, s aki igen objektíven furdal, még „a hozzá legközelebb álló” exkomonista Eörsi Istvánt is hevesen furdalja, mondván: Eörsi igazságtalan volt a „hozzá legközelebb állókkal” (Hellerrel, Esterházyval, Nádassal, Vásárhelyivel, illetve általában a „liberális tökfejekkel”) szemben, ám Vásárhelyi Mária (s itt jön az objektivitás a furdalásba) „mindig is tudta”, hogy Eörsi István „Valaki, ami ebben a senkik által determinált világban nem kevés”.

 

De nem is túl sok. Vagyis Vásárhelyi stilárisan eltalálta mucsai bőgatyában a júdai oroszlán büszkeségét, ti. éppen nem a senkik, hanem a valakik által determinált világban „nem kevés” valakinek lenni. Ráadásul az a kétségbeejtő helyzet, hogy Vásárhelyiék csak szerettek volna „közel állni” Eörsihez. Egyébként föl nem foghatom, milyen alapon. Eörsi mélyen megvetette, gúnyolta a „tökfejek” „szekértáborát”, „juhkarámját”, s amely „akol” már csak azért sem „állhatott közel” Eörsihez, mert az író kb. húsz éven át folyamatosan, gyorsuló ütemben távolodott a „hozzá legközelebb állóktól”: a liberalizmus bamba birkáitól, sőt a liberalizmus doktrínájától is. Vásárhelyi: „Gyakran haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet”.

Ilyen nincs. Ti. csak az elmebeteg ejt sebet a „hozzá legközelebb állókon” (akár igazságtalanul, akár nem, ez ebben a vonatkozásban mindegy); ha sebet ejtünk valakin (mondjuk, joggal!), akkor azt épp azért tesszük, mert nem állunk hozzá közel. Csak látszólag. Csak szeretné az illető, ha közel állnánk hozzá, a közelnél is közelebb: „legközelebb”. Hát hogyne! Majd legközelebb. Vásárhelyi: „csak csekély mértékben értettünk egyet a közélet kérdéseinek megítélésében”. Merthogy ilyenek az egymáshoz legközelebb állók, ez jellemzi őket: csak csekély mértékben értenek egyet – voltaképpen mindenben, ugyanis Eörsi és Vásárhelyi (ha jól tudom) nem rokoni, nem személyes-baráti kapcsolatban álltak egymással. Mondjuk ki kereken (ez ugyanis ma kardinális kérdés), Vásárhelyi szövege nem értelmezhető másként, mint úgy, hogy a szerzőnek egyszerűen nem fér a fejébe: Eörsi ugyebár zsidó, s akkó viszon mié báncsa még ő is a szegín-szegín többi zsidót!?

Nos, kérném tisztelettel, ezért „furdalja” az antikommunista Vásárhelyi Mária az antikommunista Eörsi (elhalt) lelkiismeretét, dacára annak, hogy az egyik legfontosabb „közéleti kérdésben” egyetértés mutatkozik közöttük, már amennyiben „a hit akaratos görcsébe” merevült „kommunisták” „a valóság és lelkiismeretük között tátongó szakadékon” Eörsi szerint is, Vásárhelyi (Miklós) szerint is „szellemi légtornász-mutatványokkal próbáltak átszökkenni”.

 

Kérdésem: mi köze a kommunistaságnak a lelkiismerethez?

A válasz: semmi.

Persze a kommunista is lehet lelkiismeretes, mint ahogyan a tévészerelő is lehet állatbarát, lehet szadista, teljesen mindegy, ugyanis a készüléket nem szereli másként, sem akkor, ha imádja, sem akkor, ha utálja (s ezért megkínozza időnként) a szomszédasszony borzos kis tengerimalacát.

A kommunizmus nem etikai kategória. Hanem részint racionális, részint ihleti tünemény. A kommunizmus nem a primitív Jó. (Nem is a Rossz nyilván). A kommunizmus túl van minden kocsmán, az értelemnél is tovább: kommunistákként nemcsak a Rosszon vagyunk túl, hanem a Jón is.

Ha a kommunistát nem keverjük az irgalmas nővérrel, vagy épp a jezsuitával (pl. Thomas Mann Lukács-Naphtájával), akkor persze kijelenthető: „a kommunista is ember” (lehet lelkiismeretes, lelkiismeretlen stb.), viszont kommunistaként nem ez jellemzi. Proust Kérdezőfüzetei szerint Marx „kedvenc életszabálya” a „nihil humani a me alienum puto” (semmi sem idegen tőlem, ami emberi), s ez igaz is, csakhogy Marxnál az „emberi” kifejezés nonkonformizmust, szégyentelenséget, a szó nyárspolgári értelmében vett „erkölcstelenséget”, „lelkiismeretlenséget” jelent. A hipokrízis kizáró alternatíváját.

 

Ancsel Éva fejtegetése szerint a kommunizmusban nem lesz szeretet. Egyszerűen azért, mert nem lesz rá szükség. Mint ahogyan nem volt mindig szükség a szeretetre. A szeretetérzést a történelem során kialakuló elidegenedés (mint hiány) csiholta elő az emberi lélekben. Vagyis a szeret jó dolog, de csakis a rossz kompenzációjaként (a hiány megszüntetéseként) lehet értelme. Ha nincs rossz, nincs szeretet. A lényegi kiegyensúlyozottság állapotát nyilván nem a szeretetlenség, ámde nem is a szeretet, hanem a szeretet szükségtelensége garantálja. Másként fogalmazva: az ember nem fog szeretni, ha nem lesz rá szüksége, ha már nem vérségi-lelki, zsigeri-vallási szempontok szerint, hanem a rokonszenv, illetve az erósz révén differenciál ember és ember között. Ahogyan Jézus lett, úgy nem lesz mindig. Jézus nem örök, sőt (mutatis mutandis) úgy szülelett (keletkezett), mint bármely materiális jelenség: részint a véletlen, részint a szükségszerűség okán. Jézus születésének, halálának, föltámadásának, majd újra eltűnésének legendája megjeleníti, előrevetíti a szeretet szükségszerű keletkezésének, létének, majd sajátos el(nem)tűnésének történetét. Nem találunk szeretetmozzanatot sem Zeusznál, sem Apollónnál, sem Jehovánál (legalábbis Max Weber nem talált), s ami azt jelenti, hogy Jézust „a hiány hozta világra”, s amiből az következik értelemszerűen, hogy Jézus nem örök; illetve csak annyiban, hogy mint el(nem)tűnő „muzeális tárgy” marad meg a kultúrtörténetben. Erre utal Nietzsche, erre utal József Attila bölcselete. Vagyis itt is egy szégyentelen, „perverz” paradoxont látunk: ha a kommunizmus messianisztikus dolog, akkor annyiban az, amennyiben a jézusi messianizmust váltja ki, vagyis a kommunista-messianizmus nem paralel a jézusi messianizmussal (miként sokan gondolják), hanem annak alternatívája, „megszüntetve megőrzése”. Jézus szeretetkultusza „kommunizmus”, ez igaz, ámde idézőjelben, mert „csak” csökött, földi („mai kocsmai”) kvázi kommunizmus lehet, míg a marxi, József Attila-i (sőt lényegileg ugyanebben a dimenzióban: a nietzschei) kommunizmus nem több (de nem is kevesebb!) egy olyan (nem erkölcsi, nem is pusztán racionális, hanem alapvetően ihleti) paradigmánál, amely – funkciója szerint – túlmutat az „emberi izoláció” „mai kocsmáján”. Nem messze túl, hanem „csak” túl. Vagyis más dimenzióról, más minőségről van szó. Elhihetjük József Attilának: a kommunizmus nemcsak a lelkiismereten mutat túl, hanem az értelmen is. A Jón, a Rosszon egyaránt. Aki csupán Jóban vs. Rosszban, Szeretetben-Gyűlöletben képes tájékozódni, bármi lehet, akár Einstein, akár Teréz anya stb. – csak éppen kommunista nem.

 

Szerintem Eörsi azért nem érti mindezt (legalábbis nem teljes mértékben), merthogy ő alapvetően mégiscsak polgár. Persze nem oly megalázottan, mint ahogyan Vásárhelyi Mária (ti. Vásárhelyi még Eörsit sem érti), miközben jól látható: Eörsi sem szakadt el polgári lelki-gyökereitől. Erre utal például, hogy hol liberális, hol nem annyira, továbbá hogy „bántóan képtelen”-nek, sőt par excellence „bornírt”-nak nevezi Lukács György híres/hírhedt kijelentését: „a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál”.

Eörsi elképed ezen, majd („válaszul”) méricskélni kezdi a különféle profán jelenségeket, összeveti „Pol Pot uralmát” a „Svéd Királyság területével” stb., végül megállapítja: Lukács rokonszenves „nonkonformizmusának” vannak „tarthatatlan kinövései”, ilyen tumor az idézett mondat is.

Igen, csakhogy ez nem válasz. Illetve a fantáziátlan filiszter lapótya (daganatmentes) reflexiója. Meglehetősen furcsa reakció (már, hogy finoman fogalmazzunk, ti. Eörsit kedveljük), vagyis mintha a halat azért kárhoztatnánk, mert vizes a jámbor, majd kegyesen megmagyaráznánk: az illető hal különleges, vagyis vízben élő, nonkonformista állat. Ezért vizes a pikkelye, eléggé el nem ítélhető módon.

 

Olybá tűnik, mintha Eörsi nem tudná: a kommunista eo ipso nonkonformista. Ez a dolog lényege. A kommunista nem „másként gondolkodik”, hanem gyökeresen másként. Nem a kommunizmus és a fasizmus között van az alapvető különbség, hanem a kommunizmus és minden egyéb (demokratizmus, fasizmus, judaizmus, klerikalizmus, protestantizmus, erkölcs, értelem stb.) között. A kommunista nem jó ember (nem rossz ember), nem egyszerűen okos, lelkes, megváltó, önfeláldozó, ilyesmi, ergo Sztalin tata is jókorát tévedett, ti. a kommunista nem pusztán „különös anyagból van gyúrva”, hanem a kommunista merőben más. Nem is ember ilyen értelemben. Sőt több mint isten. Anti-isten. Prométheusznak nevezhetnénk. A kommunista nem szimpla tovaris, s ami azt jelenti, hogy nem csak jobbágyésszel, filiszteri aggyal érthetetlen, hanem minden olyan elmével, amely „e mai kocsmában” püffed, illetve maximum az értelemig jut el, s egy jottányival sem „tovább”.

Eörsi szerint a „kommunisták szellemi légtornász-mutatványokkal próbáltak átszökkenni a valóság és lelkiismeretük között tátongó szakadékon”.

Jó, vegyük akkor példaként szerénységem velőtrázóan kommunista mivoltát! Tehát Eörsi vagy bebizonyítja, hogy nem vagyok kommunista (így rákényszerül a fogalom definiálására – s akkor már győztem a vitában!), vagy pedig azt bizonyítja, hogy van lelkiismeretem, s a lelkiismeretem által motiváltan igazolom (egy bravúros „légtornász-mutatvánnyal”): Lukács György nem bornírt. Lukácsnak igaza van abban, hogy „a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál”. Mondom, ezt be fogom bizonyítani – briliáns logikával –, ám amihez a lelkiismeretemnek (ha van olyanom egyáltalán) semmi köze, na most, egy füst alatt ez is bizonyítva lesz.

 

Lukács nyilván nem tudta megmagyarázni kijelentésének értelmét (gondolom, Eörsi „rákérdezett” beszélgetéseik során nem egyszer, nem kétszer), ami viszont egyáltalán nem azt jelenti, hogy az állítás bornírt volna. Hanem azt jelenti, hogy a filozófus itt: művész. Momentán ihletett állapotba került. Előfordul az ilyesmi. Sőt tudatos (nem „Arany János-i”) művészt is ismerünk. József Attilát például, ő minden versének minden sorát értette. Marx ezt írja Engelsnek: „Ami mármost a munkámat [A tőke megírását] illeti, tiszta vizet akarok önteni a pohárba. Még 3 fejezetet kell megírnom, hogy az elméleti rész (az első 3 könyv) elkészüljön... De nem tudom rászánni magam arra, hogy bármit is kiadjak a kezemből, amíg nincs előttem az egész. Bármily fogyatékosságai is vannak írásaimnak, az az érdemük megvan, hogy művészi egészet alkotnak”.

Míg Szerdahelyi István így fogalmaz egyik főiskolai tankönyvében: „Hogy a műalkotásnak kerek, szerves egészet kell alkotnia, az ókortól közhely, de csak a XVIII. század második felének német gondolkodói kezdték felismerni, hogy – Lessing metaforájával – a művész teremtette műegésznek az Isten teremtette világegészt (filozófiai szakkifejezéssel totalitást) kell mintáznia. A legtalálóbban K. W. Humboldt jellemezte a visszatükröző művészet e jellemvonását. Szerinte a műnek nem kell minden vagy nagyon sok jelenséget ábrázolnia ahhoz, hogy a totalitás élményében részesítsen bennünket”.

S itt engedtessék meg egy illetéktelen (ezért illőn rövid) közbevetés (mert egyszerűen nem állom meg, hogy ne legyek tudósabb mindenkinél)! Szerdahelyinek igaza van abban, hogy a definíció, mely szerint a műalkotás a világegész érzékelhető alakzata (ezáltal totalitás-élmény, katarzis forrása lehet), közhely. Kb. Arisztotelész óta. Ez igaz. Ugyanakkor az sem szégyen szerintem, ha olykor-olykor túltekintünk a közhelyeken (horribile dictu), akár a főiskolán is (még horribilébb dictu), miért volna baj, ha az egyetemisták nem csak a banális „világegész”, hanem a József Attila-i „világhiány” fogalmával is megismerkednének!? Ha már egyszer tankönyvet írunk nekik, ugyanis (szerintem) József Attila művészetbölcseletét sem kéne szégyellnünk, miközben tény: Szerdahelyi esztétikakönyvében nem szerepel a „világhiány” fogalma. Ezért (már, hogy vitázzam is Szerdahelyi Istvánnal, s ne csak pampucolgassunk itt, mintha nyálas liberálisok volnánk), leszögezem: a „világegész” a „műegészben” (műalkotásban) nem „visszatükröződik” (ti. ennek a szónak nincs értelme), hanem megjelenik. Sőt „masírozik”! József Attila szerint „A költő… vajákos, táltos, bübájos. De minthogy a müalkotás bontatlan egész, valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a költő a fölidézett több tárgynak egy bizonyos közös lelkét inditja mennynek a poklok ellen”. Vagyis nemcsak „az értelemig”, hanem „tovább”: a poklok ellen.

Jó, de tükörrel a kézben?

József Attila szerint „A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, mig meg nem teremtette a mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot [és nem tükröz]. Müalkotáson kivül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősitő ereje, amely az anyagot végessé teszi [és nem tükrözi]. Ezek szerint a mü közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimerithetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk”.

 

Hadd kérdezzem meg tehát: miként lehet „határolt végtelenséggel” tükrözni? Indokolt a kérdés, mert vagy lehet, vagy pedig illenők cáfolni József Attilát. Az elhallgatás ugyanis még egy főiskolai tankönyvben sem megoldás. Hanem viszont akkora vétek (szerintem), melyet a politikusok sunyi szobordöntései (elszállítgatásai) súlyosságban meg sem közelítenek, és pontosan azért, mert nem politikus, hanem értelmiségi követi el.

József Attila: „Az anyag végtelen, határtalan. És noha minden egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint teszem azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla. A szellem igy bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnék abba, hogy kivüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára – ne tessék mosolyogni – világhiány”.

Míg a neves esztéta egyszerűen figyelmen kívül hagyja ezt a kategóriát, mintha nem is létezne, vagyis Szerdahelyi voltaképpen „mosolyog” a költő „habókosságán”, (a nagytudós Tverdotával szólva) „tudálékosságán”.

 

Lukács inkriminált mondata is ihleti termék. A „határolt végtelenség” gondolati-költői kifejeződése. És miként Szerdahelyi István „megmosolyogja” József Attilát, úgy Eörsi is „bornírtnak” minősíti Lukácsot. Mindkettő súlyos hiba. Persze, elfogadom, Lukács sem mindig (s nem szükségképpen) érti, amit mond (kevés művész ismeri az alkotását), ám ami messze nem azt jelenti, hogy a dolog ne volna értelmezhető, ne volna fölfogható. Lukács ominózus kijelentését éppúgy gyűlölik Eörsiék (noha magát Lukácsot szeretik), mint ahogyan József Attilát imádják az emberek (Szerdahelyi is), noha senki nem ért a költészetéből gyakorlatilag egy kukkot sem. S ami nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy az embereknek érteniük kéne József Attilát (Szerdahelyi kivételével!), értés nélkül is szerethetjük a „gyönyörű szívű költőt”, a „drága Atillácskát” stb., bárki imádhatja őt, mint ahogy az sem baj (szerintem), ha néhanapján még leghűbb tanítványai is bornírtnak vélik (s nevezik) Lukácsot, vagyis nem kárhoztatok senkit (a birka-imádatért), csupán utalok a jelenségre. Van ilyen. Még a legnonkonformistább Lukács György is gondolhat olyasmit (oly Arany János-i „feneséget”), amelyre már maga sem mer gondolni. Józanul. Sőt akkor sem, ha nonkonformista ugyan, csak hát decensen, jól fésülten kommunista, mint amilyen például a pudvás filiszterségig hatóan polgári beállítottságú Vásárhelyi Mária által is elismert („Valaki”-nek tartott) Eörsi István. Tisztesség ne essék szólván. Vásárhelyi ilyen értelemben Eörsi „Piszkos Fred”-je. Ezért harcolok itt (kritikusan persze) az író becsületéért!

Hogy mire „gondolt” Lukács konkrétan, amikor szembeállította a „legrosszabb szocializmust” a „legjobb kapitalizmussal”, méghozzá a kapitalizmus rovására, s hogy ebben miért van igaza? Erről írok legközelebb.