A vágy titokzatos szégyene

 

 

Eörsi István írja egyik esszéjében: „Lenin, tudod, ő egy tudós volt – mondogatta az anyám, a tudomány bámulója. Apám rábólintott erre a megállapításra, mely persze azt is jelentette, hogy Sztálin nem tudós. Ezt nem mondták ki, és én sem fogalmaztam volna így, de kétségtelen, hogy Lenint sokkal nagyobb kapacitású szellemnek tartottam. 1953 januárjában a Szabad Nép verset rendelt tőlem Lenin halálának huszonkilencedik évfordulójára. Kellő pironkodással ide idézem az utolsó szakaszt:

 

Vigasztalan kín az apa halála,

ha sejti, szét fog züllni a család;

ő úgy halt meg, hogy tudta jól,

        családja,

a dolgozó nép megőrzi magát.

Gondjára bízta ifjabb testvérének,

hogy így gyarapodjon az ivadék! –

Kik visszanéznek rá, előre néznek,

szűz csúcsra hág, ki lábnyomába lép.”

 

Eörsi pironkodik. De vajon miért? Csak tippjeim vannak.

Mindenekelőtt a tények: Eörsi nem vitázik sem az anyjával, sem az apjával, vagyis Lenint tudósnak, a szocializmus egyik autentikus „értelmezőjének”, „ideológiai megfogalmazójának” ismeri el. Például Rényi Péternek írt levelében (1982) ez olvasható: „Pompás volna, ha alkalomadtán… kimutatná, hogy a mi aprólékos gonddal felülről irányított és ellenőrzött, az önigazgatási formákat, de még valódi érdekképviseletet sem tűrő, artikulálatlan osztályellentétekkel terhes, felemás módon, de mégiscsak árutermelő társadalmunk a szó marxi vagy akár lenini vagy bármilyen ideológiailag megfogalmazható értelemben a szocializmus”.

 

„Akár lenini értelemben”. Tehát Eörsi szerint több szocializmus-elképzelés létezik, közöttük („akár”) Leniné is, ám egyik sem azonos a „létező szocializmusnak” nevezett etatista, „artikulálatlan osztályellentétekkel terhes, felemás módon, de mégiscsak árutermelő” gazdasági-politikai praxissal, sőt – paradoxmód – a lenini gyakorlattal sem. Lenin ugyanis 1921-ben az oroszországi „magángazdasági kapitalizmus” kialakításának szükségességéről (elkerülhetetlenségéről) beszél, majd azt politikailag szorgalmazza, miközben a NEP-et nem nevezi szocializmusnak. Még „árutermelő szocializmusnak” sem. „Magángazdasági kapitalizmusnak” tekinti. Ezért az „akár-leninista” Eörsi is egyértelműen, világosan fogalmaz: „Marx-olvasmányaim egyszer s mindenkorra [kiemelés Gy. úr] meggyőztek arról, hogy a kapitalizmus feltételrendszerének motorja a kizsákmányolás. Lenin könyve, az Állam és forradalom pedig az állam elhalásával biztatta ösztönös anarchizmusomat”.

Vagyis az Állam és forradalom antietatista mű. Rokonszenves. (Eörsi számára, most ti. róla van szó.) Akkor viszont mi a gond? Mire a pironkodás? A szöveg így folytatódik: „A sztálini államszörny néhány éves működése a kijózanodás sokkja után felfokozta bennem a vágyat az elnyomás- és privilégiummentes társadalomra. Lenin leírása szerint a pártmunka e társadalomnak már legelső korszakában sem jár majd anyagi vagy társadalmi előnyökkel, vagyis a hivatásos forradalmár nem züllhet funkcionáriussá”.

Ezt tartalmazza „Lenin leírása”. És akkor?! Mi a gond? Hogy a „hivatásos forradalmár” (pl. Eörsi) mégiscsak „funkcionáriussá züllött”? Megtörtént, kétségtelen, ámde tehet erről Lenin? Akár tudósként, akár politikusként. Akár Leninként. A tudós – történjék bármi – a szövegeivel azonos, a szöveg pedig – történjék bármi – kizárólag önmagáért felel. Nietzsche szövege is (az Übermensch, a Herrenmoral messze nem azonos a Herrenvolk-kal, sőt épp ellenkezőleg!), Darwin szövege is önmagáért felel. Leniné is.

Lukács György Az ész trónfosztásában fölteszi a kérdést: „Van-e jogunk azt állítani Nietzschéről, hogy egész élete folytatólagos polémia a marxizmus, a szocializmus ellen, holott világos, hogy soha még egy sort sem olvasott Marxtól és Engelstől? Azt hisszük, van, mégpedig azért, mert minden filozófiának tartalmát és módszerét korának osztályharcai határozzák meg”.

Tehát. Lukács szerint nem a filozófia határozza meg az osztályharcot (így az arendt-ien, hellerien „gonosz” Lenin filozófiája sem), hanem fordítva: a történelem határozza meg a filozófiát. „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”. Vagyis a marxi filozófia abban a vonatkozásban irányul a világ megváltoztatására, amennyiben elismeri (önmagáról is!), hogy nem a történelem fölött lebegő absztrakció, hanem a történelem által determinált formáló (forradalmi) tényező. Eszköz. Minden filozófia csak eszköz (már amennyiben használják), akár akarja ezt a filozófus, akár nem, akár tud róla, akár nem. Léteznek integráló elmék természetesen (Marx, József Attila), ám még ők sem a történelem fölött, hanem a történelem sodrában integrálnak. (Heller kivételével nyilván, ámde Heller okosabb, mint Faragó és én, mi ketten együttvéve, sőt – ha P. Szűcs Juliannát is idevesszük – még talán hármunknál is okosabb… ám ebben már nem vagyok egészen biztos!)

 

Hallottam sírni a vasat,

hallottam az esőt nevetni.

Láttam, hogy a mult meghasadt

s csak képzetet lehet feledni;

s hogy nem tudok mást, mint szeretni,

görnyedve terheim alatt –

minek is kell fegyvert veretni

belőled, arany öntudat!

 

Ez a szöveg látszólag polemizál Marx idézett tézisével, de csak látszólag, ugyanis József Attila nem tagadja a valóságot: az öntudat fegyver az osztálytársadalomban, s ami utálatos dolog, viszont: tény! Még a híres imperatívusz, a „Vers, eredj, légy osztályharcos!” sem áraszt hurráhangulatot, különösen nem a vers első öt sorának vetületében:

 

Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak!...
A tőke szennyében gázolunk, kedves fegyverünk böködi tomporunkat –
Böködj, böködj csak szüntelenül, kedves fegyverünk,
hadd tudjuk meg újra és újra, hogy véletlenül, tusa nélkül
csatát nem nyerünk.

 

Szabolcsi Miklós a Szocialistákat „balos-szektás, szavalókórus-, szabadvers”-nek nevezi, noha annak tudomásulvétele, miszerint az „osztályharcos vers”, akár böködi tomporunkat, akár nem, éppúgy nem „balos-szektás” bölcselet, miként nem az Marx 11-es Feuerbach-tézise. A „kedves fegyverünk böködi tomporunkat” ugyanaz, mint az Eszméletbeni sóhaj („minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat”), csak másként fogalmazva. Szerintem nem kéne mindig mindentől, ami csak egy kicsit is meg van stockolva agyilag, totálisan zavarba jönnünk!

 

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

 

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

 

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

 

Lenin is „verset ír” ilyen értelemben, Eörsi pedig par excellence költeményt alkot – Leninről. Utána pironkodik.

De vajon miért?

Lenin miatt?

Kevéssé valószínű, hiszen ugyanott közli: „Örömmel hittem el Leninnek, hogy becsületesen is lehet küzdeni a kommunizmusért”.

Vagyis tény: Lenin szerint „becsületesen is lehet küzdeni a kommunizmusért”. Akkor mi a gond? Lenin hazudott, huncutkodott? Lenin a Gonosz, az arendt-i, helleri „perverz ész” megtestesítője? Heller így fogalmaz: „A kommunista párt… totalitárius szerkezetű. A párt totalizálja az államot, majd az állam a társadalmat. (Az utóbbi nem mindenhol történik meg.) Írtam az úgynevezett ťfeed backŤ-ről (a besúgók rendszeréről, melynek tagjai a megrendelők szája íze szerint jelentenek), a hatalom nyelvéről, továbbá a kikényszerített konszenzusról. Majd rátértem a morálra és a pszichológiára. Itt köszönt vissza a régi kérdés, az én elmaradt írásom Lenin etikájáról. Lenin, írtam, utilitariánus szempontból vonta vissza a felvilágosodást. A terror szükséges, alkalmazni kell, mondta, de nem volt annyira jakobinus, hogy ezt erénynek nevezze. Idézem Lenin mondását, mely szerint ťmi nem ismerjük el a szabadságot, sem az egyenlőséget, sem a munkásdemokráciát, ha az szemben áll a munkának a tőkétől való felszabadulásávalŤ (értsd: velünk)” (Filozófiám története, 138. o.).

 

Tiszta sor. Ez így szokott lenni. A spicliségig menően sunyi-karrierista Heller Ágnes szükségképpen inszinuálja sunyi-karrierizmussal, sőt spicliséggel Lenint (miközben nem sül le a képéről a bőr!), ráadásul teszi mindezt a lehető legbornírtabb (unterprimitiv) módon. Halott (védekezésképtelen) férjét is mószerolja, ezáltal (a nietzschei Herrenmorállal szemben) femino-filozófiailag alkotja meg az Ehefraumorált, s annak jegyében állítja kategorikusan: Lenin még a jakobinus terror-éthoszig sem jut el. Heller szerint Lenin a legszimplább polgári egoizmus apologétája. Heller azt állítja (a Spitzel-Ehefraumoral jegyében), hogy a Lenin-szövegek a személyes önzés kifejeződései, hogy „a munkának a tőkétől való felszabadítását” Leninnél az egoista-hatalmi érdek motiválja. Hogyne. A helleri Scheiße-spitzel-moral szerint. Vagyis a kierkegaard-i „liberális” (értsd: hipokrita) Heller nem azt állítja Leninnel kapcsolatban, hogy „ez az én igazságom” (magamnak ölelem), noha nyugodtan tehetné, ugyanis ekkora baromságot Leninről tán’ még P. Szűcs Julianna sem mondott soha, pedig ő sem egy Herren-charakter (hanem Heller-charakter), szóval, az „okos nő” itt speciel éppen nem a „saját igazságáról” szónokol, hanem kategorikusan szólítja föl az olvasót: „értsd: velünk”! Vagyis Heller imperativisztikus „lenin-értelmezése” nem csupán egy a sok (hülye) „értelmezés” közül, hanem ez az autentikus megközelítés. Ugye?! Faragó Vilmos szerint Heller „okos nő”, Ungvári szerint „nagyszerű antikommunista”, míg Eörsi szerint „liberális tökfej”. Erősen gyanítom: Eörsinek van igaza, ugyanis senki nem tudja bizonyítani Heller állítását (Heller a legkevésbé), mármint hogy: „Lenin utilitariánus [itt a „zseni” utilitáriust akart írni] szempontból vonta vissza a felvilágosodást”. Azt pedig végképp nem tudják bizonyítani Almásiék, Faragóék (legalább ők, a „zseni” Ágikájuk helyett), hogy akár az utilitariánus, akár az utilitárius fölfogás a szimpla hatalmi, párt-, illetve személyi önzéssel volna azonos. Nem azonos. Általában sem. Machiavellinél sem, Bacon-nél sem, J. St. Mill-nél sem, míg Leninnél a legkevésbé. Egyébként pontosan erre utal Eörsi szövege: „Lenin leírása szerint a pártmunka [a kommunista] társadalomnak már legelső korszakában sem jár majd anyagi vagy társadalmi [utilitárius] előnyökkel, vagyis a hivatásos forradalmár nem züllhet [utilitárius] funkcionáriussá. Arra vágytam, hogy életemmel bizonyíthassam ezt [kiemelés Gy. úr]. Bármilyen mulatságosan hangzik ma: nem utolsósorban ez a vágy vezetett el a forradalomhoz [1956], és ennek leverése után a börtönbe. Ez a vágy és – ismétlem – a szégyen. Előrelendítő vágy és hátrasandító szégyen. Ez az ellentmondás, melyet – hadd fakasszam vigyorra olvasóim közül mindazokat, akik okosabbak Hegelnél vagy Marxnál – dialektikusnak nevezek, egész életemre kiható esztétikai irányváltással járt”.

 

Miről beszél tehát Eörsi István (a rendszerváltás után)? Arról beszél Eörsi István, hogy Hegel, Marx, Lenin dialektikája „egész életére kiható esztétikai irányváltással járt”. Jó. Akkor viszont – nem tudom, hányadszor kérdezem! – mire föl pironkodik a költő, midőn versének utolsó sorait idézi?

 

Kik visszanéznek rá, előre néznek,

szűz csúcsra hág, ki lábnyomába lép.

 

Nos, itt érkeztünk el tegnapi kérdésemtől a tegnapi kérdésemig. Egyetlen nyüves centiméterrel sem jutottunk közelebb Eörsi pironkodó lelkiségének megfejtéséhez. Az ember elkezd válaszolni ennen fölvetésére, majd egy rakásnyi (logikai, eszmei, etikai…) kacskaringó (plusz kéjes „germózás”: hellerezés, faragózás, ungvárizás, pészűcsözés…) után újra eljut a kiinduló kérdéség: vajon mi a bánat sarkallhatta Eörsi Istvánt „visszasandító” szégyenkezésre? Hát, hacsak nem az, hogy „háziállatként (elsősorban kutyaként) szocializálódott az ember közelében” (©Heller). Merthogy Lenin biztosan nem. Hisz’ Lenin egyetértéssel, az „ösztönösen anarchista” Eörsinek is tetsző módon hivatkozik Engelsre: „az állam csupán átmeneti intézmény, melyet a harcban, a forradalomban fölhasználunk ellenfeleink erőszakos fékentartására, ezért ťszabad népállamrólŤ beszélni merő értelmetlenség; amíg a proletariátusnak szüksége van az államra, nem a szabadság érdekében, hanem ellenfeleinek fékentartására használja fel, és mihelyt szó lehet a szabadságról, az állam mint olyan megszűnik”.

 

Akkor viszont – nem tudom, kérdeztem-e már – miért pironkodik Eörsi István, mint valami hellerien szocializálódó, szende-szundi tengerimalac?

Tippem van. Ám amelyről csak legközelebb írok (s már most elárulom csigázásilag: érdekes dolgok fognak eszembe jutni, még nem tudom, micsodák, fogalmam nincs, de nagyon érdekesek lesznek, az egészen biztos).