Mint ironikus macska a moralizáló egérrel

 

 

Gyurica úr válasz | 2012.02.23 10:43:03 © (212)

Szegény Ungvári professzor a saját idézetét sem érti (hogyan értené a teljes Adyt?!), nem veszi észre, itt a költő (ez a Valaki) magát (mint alanyi kozmopolitát) megkülönbözteti a zsidótól mint tárgytól (s ami a zsidóra nézve nem túl hízelgő, lássuk be!), ám azért Ungvári buzgón bégeti a csonka kánont.

©

 

Talán jobb volna így: Ady szövegében a költő kozmopolita alany, a zsidó nemzeti tárgy. S ezt mi sem mutatja jobban, mint Ungvári professzor infantilis mesterkedése.

Nem a zsidószármazás, hanem a zsidóidentitás zárja ki az integritást, miként minden identitás eleve zárja ki az alanyiságot. És nemcsak az öröklött, hanem a szerzett identitás is! Kivétel a filozófus világnézete, ti. a valódi filozófus esetében a világnézet nem támpont, hanem eszköz. Munkaeszköz, afféle szerszám, mint a lakatosnak a kombináltfogó, az állványozónak a 17-19-es csillagkulcs, a vegyésznek az indikátor, a Grignard-reagens.

Az idealista filozófus is lehet alany, a materialista is. Hegel is alany, Marx is az. Lukács is. Ezt éppen Eörsi bizonyítja, s aki szintén alany. Vagyis valamely „parvenü” identitáshordozó „tárgyból” lehet később „pária” (jobbára persze kvázi pária, mint amilyen például Heller), ám integritás soha nem lesz belőle. Arra születni kell. Nem zsidónak, nem magyarnak, svábnak, szlávnak, piréznek… hanem integritásnak. Hermann világéletében „parvenü” volt, csak éppen nem látszik a szövegein, merthogy Hermann születetten alany, eleve szellemi integritás. Köznapian fogalmazva: tehetséges. Eörsi nyilvánvaló „parvenü” (sztálinista), majd nyilvánvaló „pária” (börtönviselt szabadfoglalkozású, szemben a spicli Hellerrel például), ám aminek valójában nincs jelentősége, merthogy Eörsi „parvenüként” is „pária” – vagyis: alany. Integritás.

 

Eörsi kevés tévedéseinek egyike az a művészetbölcseleti fölfogás, mely szerint a műalkotás morálisan is, ideológiailag is meg van határozva. Erről személyesen vitáztam az íróval, s bizony nem volt konkrét válasza a konkrét kérdésre: mennyiben nem műalkotás pl. a Rettegett Iván, Az akarat diadala, vagy éppen mutatis mutandis az Egy költőre című József Attila-vers?

Eörsinek puszta szentenciája van a problémáról; szerinte nem lehet „A műalkotás” az a költemény, amely „morálisan elhibázott” (Sztálint dicsőíti stb.), ugyanakkor így fogalmaz az Élet és Irodalomban: „Szeretném hinni, hogy tudatosan sosem hazudtam írás közben…”.

 

Vagyis még a legnagyobb stiliszták is jókorát tévesztenek stilárisan, már amennyiben nem biztosak abban, amiről beszélnek. „Szeretném hinni”. A „tudatos hazugság” szóösszetétel gyönge pleonazmus, ugyanis lényegileg különböznek egymástól a „hazugság”, illetve a „tévedés”, „tévelygés” fogalmai. Ami logikailag hamis, nem szükségképpen hazug. Továbbá: miért csak szeretné hinni Eörsi, hogy nem hazudott? A válasz szinte kínálja magát: mert bonyolult az élet, sokszor egybecsúszik a tévedés (annak fölismerésének) élménye a tévedésből fakadó egzisztenciális haszonnal. Látszólag szétválaszthatatlanul csúszik egybe, ám ami nem jelenti, hogy nincs a kérdésre megnyugtató válasz. Csakhogy az kishíján kimondhatatlan. Tehát Eörsi vallomása is attól kap gellert, amitől Heller Ágnes primitív okoskodása, vagyis a nyilvános önelemzéstől-gyónástól-magyarázkodástól. Nem lehet tudni, a három közül melyik a domináns a lélekben, így, a dolog lényegét tekintve, maga az alkotó vezeti félre önmagát. Leegyszerűsítve: hogy bűnösen vagyok-e hazug, vagy sem, csak az istennel beszélhetem meg érdemben.

Eörsi persze liberális. Eörsinek a nyilvánosság az istene, illetve mondjuk inkább a nagy eposzból kölcsönzött kifejezéssel, a királya: „És nyert a nyilvánosságtól vétkeért kegyelmet”; a megtért költő így eseng a „király” lábai előtt „kegyelemért”: „Szeretném hinni, hogy tudatosan sosem hazudtam írás közben, és még a legprimitívebb politikai giccset is őszintén vetettem papírra. A fiatalembert, aki nevemet viseli, szívesebben látom együgyűnek, mint becstelennek, talán mert ez utóbbi nyomorúságból nemigen lehet kigyógyulni”.

 

Az együgyűségből sem lehet kigyógyulni (ha lehetne, nekem már biztosan sikerült volna). De talán nem is kell. Tehát Eörsi itt is rosszul stilizál, ti. nem az együgyűség vs. okosság, még kevésbé az együgyűség vs. becstelenség a valós alternatíva (a buta ember is lehet jellemtelen stb.), hanem a megvilágosodás utáni önreflexió minősége. Ha tévedtem, gyakorlatilag két dolgot tehetek: (1) jártatom a számat a „megvilágosodás” után is, a magam „negatív példáját fölmutatom a társadalom előtt, megosztom a fontos tanulságokat másokkal” stb., illetve (2) kussolok.

Tessék elhinni: az az igazán erős, jellemes ember, aki született exhibicionista (költő, filozófus, politikus, publicista stb.) létére, valamely „bűnös tévedése” (majd „megvilágosodása”) után hallgatásra kárhoztatja magát. És nem is annyira a penitencia (noha a szilenciumnál szörnyűbb büntetés nem sújthat exhibicionistát), hanem részint a jóízlés, részint a ráció okán. Mert az az elegáns, az a helyes, értelmes döntés, ha a mentálisan bukott ember másokra hagyja az elemzést, értékelést, és már csak azért is, mert a „nagy történelmi tévedéseink” önsütetű magyarázata, magyarázgatása óhatatlanul torzít, sőt sokszor nevetségességbe fúl, közröhej tárgyává válik: „ha Péter háromszor elárulta urát és rá lehetett építeni az egyházat, akkor nekem is van lehetőségem, hogy egyházat építsenek rám” (©Heller). Míg Eörsi így tépdesi ingét (esetleg szór hamut a fejére – nem tudom, ateistából mivé magasztosult végül; ha maradt ateista, akkor mondjuk stílszerűen, istentelenül: Eörsi így szúrja magát heregolyón): „De együgyűségem nem okozhatta, hogy 1951-től 1953 nyaráig formai szempontból is sokkal sutább, ügyetlenebb verseket remekeltem, mint mondjuk 1948-ban és 1949-ben, amikor még a Nyugat nagy költőinek bűvöletében éltem. Sajnos fel kell tételeznem, hogy pártos verseimet az őszinteség legfelszínibb erőforrásai táplálták”.

 

Miféle magyarázat ez? Minő tanulság szűrhető le belőle? Már, hogy Eörsi nem züllik egészen a helleri-szentpéteri magasság mélységéig? Ez azért nem túl sok, lássuk be!

Melyek az „őszinteség legfelszínibb erőforrásai”? Miféle szerzemények azok? Nem akarom Eörsit sértegetni (Hellerhez hasonlítani), mégis meg kell, mondjam: az „okos nő” okos szavai jutnak itt eszembe: „a levelet nem én írtam, amit írtam, abban azt írtam, lebecsülöm az ellenforradalmi veszélyt. Az nem ugyanaz, mint ellenforradalomnak nevezni. Pontosan fogalmaztam, nem nagyot hazudtam, kicsit hazudtam csak”.

 

Nem lehet kicsit hazudni. Az őszinteségnek nincsenek felszíni, felszínibb és legfelszínibb „erőforrásai”. Mint ahogy nem lehet „kicsit szűz”-nek maradni sem. Aki hazug, az a leghazugabb.

Egyébként Eörsi becsületes, nem kerüli meg a kérdést, s ami vagy azt jelzi, hogy ízetlenül is lehet ironizálni, vagy arról van szó, hogy Eörsi könyörtelen szarkazmussal „játszadozik”: önnön tekintélye önnön játékának tárgya, vagyis Eörsi nem úgy „játszik”, miként a klasszikus „két macska egymással”, hanem mint önmacska az önegérrel. Kissé megkergetőzik, kvázi egérutat enged magának: „Sajnos fel kell tételeznem, hogy pártos verseimet az őszinteség legfelszínibb erőforrásai táplálták”, majd a rákövetkező mondatban megint elkapja egérke-magát, aki így nyilván soha nem képes ennen őmacskasága elől eliszkolni, ti. ez a macska-egér játék lényege: „igaz, ám a valódi kérdés így hangzik: hazudtál vagy sem? Az önmagát folyamatosan felizgató öncsalás dinamikájára gondolok”.

Ugye?! A „felizgató öncsalás” egy újabb egérút, s amelyről jól tudjuk: ha a macska jelöli ki, nincs rajta menekvés, így azután Eörsi egy újabb puha iramodással ismét utoléri riadt egérke-lényét: „Meg kell kérdeznem magamtól: lehet-e mentség az őszinteség a hazugságra, nem esztétikai, de legalább morális értelemben, ha ez a hazugság haszonnal jár? Olyan kérdés ez, amelyben benne rejlik a válasz”.

 

Benne rejlik. Rossz kérdésben a rossz válasz. Merthogy először is: mindehhez az esztétikának nincs köze. Még akkor sincs, ha az esztétika fogalmának nem a József Attila-i, hanem a primitív, Almási Miklós-i jelentését vesszük. Másodszor: mi az, hogy „de legalább morális értelemben”? Mit jelent itt az ellentétesség, a „de” kötőszó? A hazugság erkölcsi kategória. Pont. Nincs semmi „de”. Harmadszor: a „ha ez a hazugság haszonnal jár” föltételezés során ugyanaz a tautológia bénítja a stilisztát, mint föntebb („tudatos hazugság”), ugyanis a hazugság éppen attól hazugság, hogy tudatos és haszonnal jár. Ha ugyanis nem tudatos, nem jár tudatos haszonnal, akkor tévedésről beszélünk. Olyannyira, hogy még a tévelygés sem hazugság, amennyiben nem ismerem föl (bármily hosszú időn át), hogy hamis az állításom.

 

Míg Eörsi-macska a játékban egy újabb, immár bölcseleti (egér) utat enged magának: „Csak akkor érdemel megbecsülést az őszinteség, ha szüleményei nem mondanak ellent az emberek köznapi tapasztalatainak és normálisan funkcionáló igazságérzetének”.

Ezt pedig már végképp nem értem. De talán jobb is, talán nem is akarom érteni. Helyette a következőt állítom: az őszinteség általában nem érdemel elismerést, mint ahogyan Eörsi István sem érdemel elismerést azért, hogy nem kínozza szadista módon a szomszéd kisfiát, nem üti agyon baltával a házmester nénit. Továbbá: annak, hogy valamely állítás „nem mond ellent az emberek köznapi tapasztalatainak és normálisan funkcionáló igazságérzetének”, semmi köze az őszinteség vs. hazugság relációhoz. És különösen nem az elismerés vonatkozásában. A költőt akkor illeti elismerés, ha sikerül megjelenítenie, „szemlélhető, érzéki egésszé” formálnia az „elgondolhatatlan”, „szemlélhetetlen” „világegész”-t, sikerül katarzist indukálnia a „világhiány” kiküszöbölésére, az „elidegenedés visszavételére”, vagyishogy itt az őszinteség egyszerűen nem játszik. A költő nyugodtan hazudhat (akár „rajt’ fogják”, akár nem), miközben bölcseleti alaptézis is lehet Eörsi István másutt olvasható mondata: „Ahogy a hazugság sem hihető, ha nem keverünk bele csipetnyi igazságot, úgy az igazság is csak akkor hat, ha némi hazugság vegyül belé”. Tehát Eörsi-egérke jóval hatékonyabban rágcsálhatna a bölcseleti-spájzban, ha valamivel több Eörsi-macskát olvasna közben. Mindez persze csak a költőre vonatkozik, míg az embert (általában) akkor illeti elismerés az őszinteségért, ha azzal aránytalanul nagy áldozatot vállal. Erkölcsi elismerésre gondolok természetesen, mert az ilyen embert – amúgy – baleknak, hülyének, jó nagy marhának tekintjük (mért tette tönkre az egzisztenciáját a szerencsétlen, hiszen csak egy kicsit kellett volna hazudnia stb.), míg maga Eörsi így zárja autogén macska-egér harcát, respek-tusáját az újságban: „És mégis: akiből ez az akármilyen őszinteség hiányzott, annak nem nyílt esélye a megtisztulásra”.

 

Tessék, döntse el valaki: Eörsi kiengedte egérke-mivoltát ennen macskaszorításából, vagy nem? „Akármilyen őszinteség”. Milyen az? Akármilyen? Eörsi szerint ez olyan állítás (dráma, vers, esszé, publicisztika…), amely „nem mond ellent az emberek köznapi tapasztalatainak és normálisan funkcionáló igazságérzetének”. Jó, nem mond ellent, ám ami messze nem az őszinteséget minősíti. Hanem a hazugság mértékét. Hogy a hazugság mennyire pofátlan. Bizonyításként idézem Eörsi két klasszikus példázatát: „A férj a beígért nyolc óra helyett éjfélkor jön haza. ťHol voltál?Ť – kérdi a feleség. – ťTemplombanŤ – válaszolja a férj, miközben kezével női hajszálakat söpör le válltöméséről. Mit szóljunk az ilyen emberhez? Miért él olyan nővel, akit még hihető hazugságra sem érdemesít? Ha már nem távolítjuk el idejében az áruló nyomokat, akkor legalább rögtönözzünk egy történetet az öregasszonyról, aki összeesett volna a villamoson, ha nem kapjuk el. Letámogattuk a járműről, taxival a kórházba kísértük, a lépcsőn már karunkban vittük fel. Ezt a hazugságot sem hiszik el nekünk, de megérzik, hogy a kapcsolat megmentése érdekében sorompóba állítjuk szellemünket és fantáziánkat.

A Magyar Hírlap január 29-i számában megkérdezték az országos rendőrkapitánytól, hogy mi a véleménye az utóbbi időben elszaporodott rendőri túlkapásokról, és hogy lát-e esélyt a közvéleményt felháborító brutalitás megfékezésére. Szó szerint közlöm Pintér Sándor válaszát: ťA tavalyi statisztikák még nem ismertek, de egy évvel korábban tizenkét esetben állítottak bíróság elé kényszervallató rendőröket. Csupán hét esetben született elmarasztaló ítélet. Ha azt vesszük, hogy a rendőrök százhúszezer gyanúsítottat hallgattak ki, ez nem is tűnik soknak, bár pontosan héttel több a kívánatosnál.Ť Az Egységes Rendőrségi és Bűnügyi Statisztika szerint a szóban forgó 1994-es évben hétszázkilencvennyolc esetben kezdeményeztek vizsgálatot, amiért hivatalos eljárás során bántalmazták a gyanúsítottat. Százkét esetben jogellenes fogva tartás, kétszáznyolcvanhárom esetben kényszervallatás miatt emeltek panaszt. A statisztikában az elkövetett rendőri visszaéléseknek csak töredéke szerepel, hiszen a sértettek túlnyomó többsége nem tartja tanácsosnak vagy érdemesnek, hogy fellépjen a sokfejű hatóság ellen.

Félretolom az újságot. A kapitány nem tisztel minket. Nem erőlteti meg a képzeletét. Olyan biztosan ül a nyeregben, hogy nem kell hihetően hazudnia”.

 

A jegyzet címe: Hazudjunk tisztelettel. Banalitás. Ráadásul maga Eörsi fogalmazza meg! Akkor hát hol a probléma?!

 

A játszi reménység amidőn imette

A boldogtalannál hitelét vesztette,

Álmot küld szemére, kecsegtető álmot,

Avval édesíti a nyomorúságot.

Toldi is álmában csehen győzedelmet

És nyert a királytól vétkeért kegyelmet;

 

Miért vív Eörsi (immár nem Karinthy-álmában, hanem Arany János-i „imette”) könyörtelenül kecsegtető macska-egér tusát önmagával? Erre a kérdésre is banális a válasz: mert az általa anno – őszintén?, hazugul?, kicsit hazugul?, „felizgató öncsalással”? – vallott eszmeiség (marxizmus, leninizmus, kommunizmus, sztálinizmus) hatalmon volt. Ennyi. Itt a probléma gyökere. Ragadjuk azt meg a tőgyénél! Mert szintén közhely: a forradalmár, agitátor, hittérítő stb. akkor is kerülhet uralmi helyzetbe (a szektán, az illegális párton belül), ha az államhatalom üldözi a „fölforgató eszmét”, ám azért mégiscsak más (sőt döntően más!) tevékenység üldözött ideák, mint kincstári tanok mellett dalolni, prédikálni. Akár ingyen, akár pénzért, ez ebben a vonatkozásban elhanyagolható. Mentálisan a döntő különbség a tiszta Saulus és Paulus között van, a többi szószaporítás. Eörsi így locsog: „Nekem a legtöbb fejtörést az okozta, hogy miként operálhatom le kommunista pátoszomról a hazugságot. A kommunizmusból ugyanis még sokáig nem ábrándultam ki. Marx-olvasmányaim egyszer s mindenkorra meggyőztek arról, hogy a kapitalizmus feltételrendszerének motorja a kizsákmányolás. Lenin könyve, az Állam és forradalom pedig az állam elhalásával biztatta ösztönös anarchizmusomat. A sztálini államszörny néhány éves működése a kijózanodás sokkja után felfokozta bennem a vágyat az elnyomás- és privilégiummentes társadalomra. Lenin leírása szerint a pártmunka e társadalomnak már legelső korszakában sem jár majd anyagi vagy társadalmi előnyökkel, vagyis a hivatásos forradalmár nem züllhet funkcionáriussá. Örömmel hittem el Leninnek, hogy becsületesen is lehet küzdeni a kommunizmusért. Arra vágytam, hogy életemmel bizonyíthassam ezt.”

 

Még egyszer az első mondat: „Nekem a legtöbb fejtörést az okozta, hogy miként operálhatom le kommunista pátoszomról a hazugságot”.

Hát, ezen kár volt fejet törni, ugyanis a pátosz maga a „hazugság” (azért az idézőjel, mert a pátosz valójában az eltévelyedés kifejeződési formája, s a tévedés, mint tudjuk, nem hazugság).

Mi oldhatja föl egy őszinte, tiszta Saulus dilemmáját? Hát nem ez: „Lenin könyve, az Állam és forradalom… az állam elhalásával biztatta ösztönös anarchizmusomat. A sztálini államszörny néhány éves működése a kijózanodás sokkja után felfokozta bennem a vágyat az elnyomás- és privilégiummentes társadalomra. Lenin leírása szerint a pártmunka e társadalomnak már legelső korszakában sem jár majd anyagi vagy társadalmi előnyökkel, vagyis a hivatásos forradalmár nem züllhet funkcionáriussá”.

Ez is locsogás: „Lenin leírása szerint”.

Hogy jön ide Lenin?! Mi köze az Állam és forradalom című absztrakciónak ahhoz, hogy a konkrét forradalmár elzüllik-e konkrétan vagy sem?

Tehát még egyszer a kérdés: mi oldhatja föl a fanatikus, de őszinte Saulus dilemmáját? Igen egyszerű a válasz (nem szükséges hozzá Lenint olvasni), és konkrétan, Eörsire vonatkoztatva: nem veszem át a József Attila-díjat. Ennyi. És akkor nem vagyok a szó pejoratív értelmében farizeus. Nem az állam elhalására várunk teoretikusan, gyerekek, hanem azt mondjuk (magunknak) praktikusan, amit pl. Moldova mondott annakidején: „nos hát akkor, kérném tisztelettel, mi most akkor immáron beállunk kazánszerelőnek”. Van ilyen.

Angyal István (kétszeres) sztahanovista vasbetonszerelő plusz amatőr forradalmár. Eörsi István „sztahanovista” (államilag elismert, kitüntetett) hivatásos forradalmár. A kettő nem egészen ugyanaz, s mondom ezt minden (Eörsi iránt táplált) tiszteletem dacára. Amennyiben nem vagy objektíve kincstári dalnok, fizetett funkcionárius, már könnyebb a dolgod szubjektíve. Hiteles maradsz. Mások előtt is (általában), de elsősorban önmagad előtt. És pontosan ez a dolog lényege! Hogy magam mit gondolok magamról. Aztán persze másokról is. Például: én Földes László József Attila-lemezét egyszerűen kidobtam a picsába (par excellence kihajítottam az ablakon), és nem azért, merthogy a műalkotások értéke változott volna Földes Kossuth-díja által, hanem csak egy parádés gesztust gyakoroltam kedves jómagam iránt, és persze (nem mellékesen) bosszantván ezzel a nejemet (ő ugyanis jóval „megértőbb”, „megengedőbb” nálam, különösen, ha a Hobóról van szó). Hadd tegyem hozzá: Ladányi Mihálynak egyáltalán nem voltak Eörsi-szerű dilemmái, legalábbis a Wikipédia így fogalmaz: „Társadalmi elkötelezettsége kiállást jelentett a peremen élők mellett, akikhez – független életmódjával – mindinkább maga is odatartozott. Ekként igyekezett megmaradni – illúziók nélkül is – forradalmárnak. Az 1970-es évektől csemői tanyájára vonult vissza, ahol mezőgazdasági munkából és írásaiból tartotta el magát. Német, angol, orosz és román költőket fordított magyarra”. (Nota bene a Heller-féle szimpla spicliket ezzel a mérleggel már nem latolgatjuk, ugyanis Eörsivel, Moldovával, Ladányival, Angyal Istvánnal morálisan is, intellektuálisan is más dimenzióban járunk.)

De, visszakanyarodván a döntő kérdéshez, nézzük miért és miként „pironkodik” Eörsi az Élet és Irodalomban: „Lenin, tudod, ő egy tudós volt – mondogatta az anyám, a tudomány bámulója. Apám rábólintott erre a megállapításra, mely persze azt is jelentette, hogy Sztálin nem tudós. Ezt nem mondták ki, és én sem fogalmaztam volna így, de kétségtelen, hogy Lenint sokkal nagyobb kapacitású szellemnek tartottam. 1953 januárjában a Szabad Nép verset rendelt tőlem Lenin halálának huszonkilencedik évfordulójára. Kellő pironkodással ide idézem az utolsó szakaszt:

 

Vigasztalan kín az apa halála,

ha sejti, szét fog züllni a család;

ő úgy halt meg, hogy tudta jól,

        családja,

a dolgozó nép megőrzi magát.

Gondjára bízta ifjabb testvérének,

hogy így gyarapodjon az ivadék! –

Kik visszanéznek rá, előre néznek,

szűz csúcsra hág, ki lábnyomába lép.

 

Kérdés: miért pironkodik Eörsi István? És miért épp az idézett sorok miatt?

Van a kérdésre válasz. Legközelebb meg is írom…