THX.:)

Ha a többiek elnézik az offolást, a pánikbetegség-téma se egy rossz baleset egyébként a téma szempontjából, nekem pechemre még a 80-as évek legelején mutatkoztak az első rohamaim, amikor a tudomány még nem ismerte ezt a betegséget... oszt egy időben drogosként és alkeszként futottam (lévén mindenhonnan nyugtatót harácsoltam, hogy létezni tudjak), ez ugye 18-20 évesen egy kifejezetten jó stigma:) Aztán a kedves orvostudomány kezdett el tömni 8 évig 3x1 Seduxennel, ami persze csak féliig használt, ellenberger tényleg teljesen függő lettem tőle... aztán a 90-es évek elején bedurvultak a dolgok, elvesztettem a melómat, bezáródtam a lakásba, otthagyott az akkori párkapcsolatom (valahol megértem ezért) - aki aztán egy év múlva sikerrel öngyilkos is lett... közben hazajáró lélek lettem a helyi pszichiátriai szakrendelésen, ahol mindig végighallgattam a "szedje össze magát" dumát meg az "életmódi tanácsokat"... nu, szóval olyan 1990-91 volt a teljes szociális leépülés ideje... oszt 1992-re mázlim lett, 10 év után főorvos-váltás lett a helyi pszichiátriai gondozóban, és az új főorvos nyitott volt arra, amit mondtam neki, meg amit kértem tőle, már nem jelentett akadályt az ő pecsétje ahhoz, hogy hozzáférjek ahhoz a gyógyszerhez és ahhoz a kezeléshez, amit kértem, betű szerint:)... pár hónap után tudtam ujra közlekedni, tehát munkát vállalni is - olyan 5 hónap - az antidepresszánst azután 3 év után, 1995-ben tudtam teljesen elhagyni... Szó szoros értelmébe vett nyugtató 1992 óta nem kellett - egy szem se(!!!) - az antidepiből még a 2000-es évek elején megszavaztam magamnak egy rövidebb és enyhébb kúrát, mert akkor ilyen stresszes időszak kihozott pár pánikrohamot... na ennyi, voltaképp semmi extra... bár voltak benne ilyen jópofi dolgok, egyszer később társaságban összefutottam a 10 évig aszalo ex-pszichiáterrel, akit - a többi ott lévővel együtt - megkináltam egy kávéval, amit nem fogadott el... később visszahallottam, hogy attól félt, bosszúból meg akarom mérgezni... Istenem, de alacsony az a qrva kerítés... 

(csodarecipe meg nincs ha kérnél se, a létező legősibb legoccsób gyógyszert szedtem, csak megfelelő módon és adagban, és jól megterveztem magamnak a rehabilitációt, jótanácsot mindenkitől szivesen vettem, de beleszólást már senkitől se tűrtem...)

Szóval summa-summárum, a pánikbetegség, és az annak kapcsán szerzett tapasztalataim kifejezetten hatnak a mai véleményemre. Megértem a függőket, mert tudom, hogy mi az, ha függőnek tartanak valakit és tudom mi az függőnek lenni... megértem a valamitől fóbiásan parázókat is, mert tudom mi az fóbiásan parázni... legszivesebben visszakézből ütnék az "önhgondoskodás és egyéni felelősség" dumára, mert tudom, hogy mi az, ha valakit évekig ezzel rugdosnak segítség helyett ... a halálnál is rosszabb állapotnak élem meg a valakinek való kiszolgáltatottságot, mert némileg közrehatott valamikori hozzátartozóm későbbi halálában és majdnem engem is kinyírt... ilyenek mennek kérlekszépen, ami nem tud megtörni, az jobb (legalábbis empatikusabb) emberré tesz, (ha akarja az ember, ha nem):)))

ÜdV