Nincs új a nap alatt. No és emlékezzünk meg arról, hogy ezek nem most kezdték:

Boross Péter patás ördögből lett idol

Hízelgő szavakat kapott ajándékba a nyolcvanéves politikus  

  Valósággal hozsannázott a balliberális oldal Boross Péter volt miniszterelnök nyolcvanadik születésnapján. A jelenlegi kormányfő méltató, lírai húrokat pengető levelet küldött hivatali elődjének, a nagyobbik kormánylap pedig tisztelgő cikket szentelt az MDF parlamenti képviselőjének. Pedig kifejezetten ellenszenves volt a baloldali térfélnek a politikus, amikor még belügyminiszter volt, majd Antall József halála után kormányfő lett.

Valóságos patás ördögként tartotta számon egykor Boross Pétert az MSZP–SZDSZ, akitől félteni kell a demokratikus értékrendet. Ha fellapozzuk a régi újságokat, még szembeszökőbb az évek távolából, hogy mennyi gyűlölettel vette körül az a balliberális közeg, amelynek nagy része most annyi hízelgő szóval édesgeti magához.
Boross már 1990-től, titokminiszteri, majd belügyminiszteri ténykedése alatt is állandó céltáblája volt a baloldalnak, ám igazán akkor került a támadások kereszttüzébe, amikor Antall József 1993 végén bekövetkezett halála után átvette a miniszterelnöki tisztséget. Az európai kultúrkörben szokatlan módon még akkor is övön aluli támadások érték a végrehajtó hatalmat, amikor civilizálatlanabb országokban is visszafogottságot diktál a jóérzés és ízlés. Az első szabadon választott kormányfő a végső harcát vívta, amikor a Népszabadságban megjelent egy írás Lengyel László tollából Szükségállapot vagy béke? címmel. A közgazdász ezzel még az akkori kíméletlen médiaháborús időkben is megütközést keltett brutalitásával, amellyel kizárta a kormány demokratikus voltát, szükségállapot bevezetésének vágyával, a választások elhalasztásának szándékával vádolta az MDF vezette kabinetet. Formailag ez a vád az utolsó óráit élő Antall Józsefet illette volna, ám ekkor már régóta Boross Péter volt a tényleges miniszterelnök, így a nyílt gyanúsítás elsősorban rá vonatkozott. Így fröcsögött Lengyel: „Azért ilyen magabiztosak, mert nem az utolsó hónapjaikat élik, azért ilyen határozottak, mert már tudják, hogy nem adják át a hatalmat. De a választások? Nem lesznek választások. Választások helyett szükségállapotot fognak hirdetni. (…) Hallgatom többektől, hogy ideje segélykiáltásokat hallatni. Ahogy puccsal elfoglalták a televíziót és a rádiót, úgy elfoglalhatják az országot is. Egyetlen telefonos parancsra, egy kiosztott terv alapján megszállhatják a közintézményeket. Letartóztathatják a nekik nem tetszőket. Kényszerlakhelyet utalhatnak ki a köztársasági elnöknek, az alkotmánybíráknak, az ellenzéki pártvezetőknek, szakszervezeti vezetőknek és akiket még listájukra vettek.”
Ugye szép? A Boross Péter által vezetett kabinetről a Pol Pot-rezsimet elhomályosító tetteket tételezett fel egy vezető közgazdász, a hisztérikus kirohanást közreadó lap s a mögöttük álló politikai erők. Merthogy miféle diktatórikus képet neveltek ki magukban „dr. Boross”-ról, ahogy a balsajtóban hívták, az kiderült pár hónapos fő hivatali ideje alatt. És az MSZP házilapja tartotta is a jó irányt, és Boross Péterről igyekezett ugyanazt a horrorisztikus képet fenntartani, amelyhez az egész baloldali média körömszakadtáig ragaszkodott. Egy Népszabadság-vezércikkben már decemberben úgy jellemzik (Figyelem, egyetlen perc türelmi időt nem kapott!) mint „rendcsináló apafigurát”. „Ez olyan fellépést jelenthetne a választások előtt (mert az elképzelhetetlen, hogy ő ne akarna választásokat!), hogy amennyiben nem őrá és pártjára szavaznak, úgy nemzetietlen, vallásellenes kurzus, kommunista restauráció, gazdasági és egyéb káosz, a bűnözés, az erkölcstelenség uralma következik.” A cikkíró szerint ez lenne a Boross beszédeiben többször említett „idegenek és idegenszívűek” hatalma. Kissé fenyegető éllel arra is figyelmeztetik (!) a miniszterelnököt: legyen tudatában, csupán ideiglenes kormányt vezet, ne hozzon személyi döntéseket, döntéseibe pedig vonja be az ellenzék szakembereit. A követeléslistát megfejelték azzal: el kellene kerülni az ellenzék ellenséggé nyilvánítását. El ne felejtsük: a pótbaloldalon mai napig casus belliként emlegetett idegenszívű kifejezést a volt miniszterelnökhöz kötötték, és a rasszizmus és antiszemitizmus legszörnyűbb fokozataként kárhoztatják. Summa summarum: „dr. Boross” egy személyben testesítette meg mindazt a negatívumot, ellenségképet a balliberális erők szemében, amiért élni, de főleg gyűlölni érdemes. Hol Kádár-epigon cukrosbácsiként fotózták, amint kisgyerekeket enged magához, hol gyanús főcsaposként mutatták be, a forradalomban való részvétele miatti kényszerű vendéglátós múltjának emlegetésével.
Az állandó beállítás mégis a kadétiskolában nevelkedett, régi rendszert visszasíró horthysta katonatiszt volt. A sugallat: nem csoda, hogy belügyminisztersége alatt büntetlenül fütyülhették ki Göncz Árpád államfőt, miként az sem, hogy neonáci csoportok következmények nélkül masírozhattak Budapest utcáin. Egy ilyen „stiches” politikai hátterű ember számára pedig logikus út vezet a média földbe döngölésének aljas szándékáig. „Személyében a Horthy- és a Kádár-korszak öszszes kísértete van velünk” – volt az alcíme egy publicisztikának, amelyben leszögezték: „A média feletti uralmat megszerezve addig szimulálja abban az egyeduralmat, amíg szert nem tesz rá.” Majd más helyütt: „Ha kell, hazudik, ha kell, fenyeget, ígérgetni sem restell. Májusig nincs egyéb kilátás” – mintha csak ma olvasnánk e rágalmazó sorokat egy másik volt polgári kormányfőről.
Se szeri, se száma nem volt a Boross Pétert szidalmazó cikkeknek. Néha olyan érzése lehetett az olvasónak, hogy bátorsági verseny zajlik a médiában: ki tud méretesebbet rúgni a miniszterelnökbe. Megtehették, mivel az akkor állítólagosan diktatúrára törő kormány semmilyen módon nem szándékozott revánsot venni, s a sajtószabadságot olyannyira tiszteletben tartotta, hogy még a legpenetránsabb gyűlöletsorokat sem próbálta nemhogy jogi úton megtorolni, de még helyreigazíttatni sem. Lehetetlenség számba venni akár a legkirívóbb pocskondiázásokat a minden napra jutó hatalmas menynyiség miatt, ám az egyik liberálisként feltüntetett hetilap írása benne lehetne a top 10-ben. Az irat a családirtó gyilkosokról szóló Truman Capote-regény, a Hidegvérrel címét kölcsönzi, alcíme pedig: Valahol félúton az álszentség és a pedofília között.
A Népszabadság inkább bölcselkedve, holmi igazságosztó erkölcsi magaslatról próbált „dr. Boross” ellen uszítani. Tartalmilag azonban felvonultatta mindazt az arzenált, amivel gyűlöletessé maszkírozták a kormányfőt. Szerintük Boross Péter „mintha sokallná a demokráciát”, az ellenzéket ellenségnek állítja be, s az ország helyzetét a kádári időkre emlékeztető módon rózsaszínűre festi. A bűnlajstrom további elemei: az ország megtapasztalhatta négy év alatt, hogy a pártállam nemzetiszínű drapériával is létrehozható, s a jobboldaliság a szociális érzéketlenséggel, munkanélküliséggel, inflációval, romló életszínvonallal párosul. A baloldal szociális demagógiára alapozott gyűlöletkampányának finisében aztán azt is felróják: Boross Péter szerint csak olyan vetélytársai vannak, akiknek nem szabad átadni a hatalmat. Egyedüli lehetőségként jeleníti meg magát egy olyan vezető kormánypártban, amely mocskos eszközökhöz nyúl. Az egyik pártot lezsidózzák, a másikat a gulaggal azonosítják, Horn Gyulát pedig potenciális gyilkosnak nevezik.
Ha az akkori megnyilatkozásokat a mai körbeudvarló méltatásokkal egybevetjük, bizton megállapítható: politikatörténeti világrekord tanúi vagyunk. Nemigen lehet példát találni arra, hogy ugyanazok a véleményformálók faragnak kultikus bálványt egy politikusból, akik a leginkább gyűlölték. Az ok feltehetőleg igen prózai: az adótörvények és a költségvetés megszavazásánál még mindig reménykednek, hogy Boross Péter vezetésével az MDF besegít a bukásra álló kisebbségi kormánynak.

http://mno.hu/migr_1834/boross-peter-patas-ordogbol-lett-idol-414477