Nem fenyeget a veszély

 

 

Almási professzor írja a Mozgó Világ 1997 júniusi számában: „Relativizmus van is, nincs is: e dilemmán a művészetek nélkülözhetetlenségében való hit segít át. Mindezt [Babarczy Eszter] nem igehirdetőként mondja el, hanem egyes szám első személyben, olyan közemberként, aki csak reméli, hogy mások nevében is beszél. Szóval: merészség kell ahhoz, hogy ilyesmiket leírjon az ember. Például, hogy a ťmiről szólŤ is fontos, hogy volt egyszer egy Lukács (talán Babarczy az egyetlen, aki meri idézni, hiszen nevével még érintkezni is bűnnek számít)”.

 

Nincs szükség ehhez merészségre. Különösen nincs a „nélkülözhetetlenségben való hit” merészségére.

Inkább nekem tessenek hinni!

Ha már nagyon úgy érzed, megszorult benned a „relativizmus van is, nincs is dilemmája”, akkor egyszerű a megoldás: ráülsz a klotyóta, és rendesen kiszarod magad. Minden eszmei gátlás nélkül. Ennyi. Ez átsegít minden szorult helyzeten, így értelemszerűen átsegít a „relativizmus van is, nincs is dilemmáján” is. Ami egyébiránt nem bonyolult művelet. Előfordulhat persze, hogy a kezdetén erős elvi elkötelezettség szükséges hozzá, esetleg – olykor – egy mokkáskanálnyi keserűsó vízben föloldva, de a végeredmény megéri. Elmúlik a szorongás. Például azon, hogy relatív-e a relativizmus.

 

Egyszerűen nem értem: mi örömét leli a tahó abban, hogy olyasmit erőltet magára (és másokra, pl. az írást), amihez láthatóan semmi érzéke. Vegyük újra Papp Zsoltot, vegyük a már idézett cikkét, csak néhány sorral följebb: „1968. Tudod mire valók a kérdőívek? – mondja Szegő Andrea csüggedő tekintettel. – Arra, hogy az emberek kitöltsék őket. És ezzel vége. – Talán olvass egy kicsit kevesebb Hegel – mondom”.

Vagyis a tehetséges stiliszta nem azt írja, hogy: „olvass több ezt meg azt vagy akármit”, hanem hogy „olvass egy kicsit kevesebb Hegelt”. Tudniillik ez nemcsak vicces, de szellemes is, miközben pontosan arra a „dilemmára” utal, amelyre Almási professzor (már amennyiben utal valamire a professzor), azzal a különbséggel persze, hogy Papp Zsoltnál ugyebár ott az a bizonyos lópor! Ért hozzá? Nyilvánvaló, ám az alkotás vonatkozásában az értés másodlagos követelmény. Az ihlet a döntő mozzanat. Mire gondolok? A múltkor idéztem Almási professzor kedvenc professzorkáját:

 

babarczyeszter válasz | 2006.01.29 21:11:36 (2642)

Az unalomról szóló szöveg -- sok régi esszémhez hasonlóan -- ironikus és játékos, szándékos nyelvi rontásokat tartalmaz. És, igazad van, rejtekező-bújkáló szöveg [én persze nem azt mondtam, hogy „rejtekező-bujkáló” a szöveg, hanem azt, hogy marhaság, például: Babarczy arról beszél a Magyar Narancsban, hogy „fejbe rúgta” Petri „költészete”, miután ő „nagyon várta” azt a „fejberúgást” stb. – Gy. úr]. Ma már igyekszem -- legalábbis publicisztikában, és itt a fórumban is -- sokkal szegényesebben, egyértelműbben és világosabban fogalmazni. Az a szöveg ironikus és önironikus. Olyan szöveg, amely nem válasz, hanem kérdés (sok szövegem ilyen).

Előzmény: Lambrakisz (2640)

 

„Igyekszem” – írja az unikális publicista. „Legalábbis publicisztikában” igyekszik „szegényesebben [ah!], egyértelműbben, világosabban fogalmazni”. Merthogy az „originális esszéista” szerint az az egyértelmű, világos, ami szegényes. A publicisztikában. Ott törekszik a szegényességre az entellektüel, s ami nem megy könnyen, mert egyszersmind (nem publicisztikában) igyekszik „ironikus, önironikus, játékos, szándékosan nyelvi rontó” lenni, igyekszik elbűvölővé válni. Mint azok, akik őt bűvölik el. Méghozzá az „érzéki gyönyör” szintjéig hatóan.

 

babarczyeszter válasz | 2006.01.29 22:04:42 © (2643)

Amikor azt mondtam, hogy szeretem, ahogyan fáradtolaj írt, arra gondoltam, hogy a hozzászólásaiban érzéki gyönyört lelek, mert van benne irónia, ambivalencia, játékosság, és ez elbűvölő. Elbűvöl valami, amitől a saját írásaimban többnyire tartózkodom (UP, Tóta W. vagy akár Bayer is el tud bűvölni), és azért tartózkodom tőle, mert a racionális diskurzusban szeretnénk hinni, nem a csábításban.

Előzmény: babarczyeszter (2642)

 

És Almási professzor? Babarczy tanára, mestere miben szeretne hinni? Abban szeretne hinni, hogy ő egy jópofa stiliszta. Laza csávó. Jófej. Igen ám, csakhogy hol a lópor? Amely pl. Papp Zsoltnak vagy Eörsi Istvánnak még a sikerületlenebb mondataiban is ott van? Míg Almási, Heller, Babarczy kékharisnyájába gyűjtögeti a kvázi lóport (kvázi „UP”-től, Tóta W.”-től… szedegetve), majd azután szórják szanaszéjjel. De vajon miért teszik? Miért csinálnak olyasmit, ami csak igyekvés, erőlködés, s ami – láthatóan – nagyon nem megy nekik. Miért nem csinálnak olyasmit, amihez értenek (legalább valamelyest)? Mi örömüket lelik a szánalmas sznobizmusban? Heller odáig süllyedt a jópofázó igyekvésben, hogy immár könyvet tart egy médiafasz legértelmesebb testrésze elé. A nők védelmében. A nők ámulatára. És Almási professzor még ennél is lejjebb ereszkedett, egészen P. Szűcs Julianna ízlésvilágáig, ahol ezt írja: „Relativizmus van is, nincs is: e dilemmán a művészetek nélkülözhetetlenségében való hit segít át”.

Akkor segítsen át! A dilemmán. Annak bárgyú hite, hogy a dilettáns tanítvány maga az isten: „Mindezt [Babarczy Eszter] nem igehirdetőként mondja el, hanem egyes szám első személyben, olyan közemberként, aki csak reméli, hogy mások nevében is beszél”. Vagyishogy Jézus néni „közemberként” szállt alá a földi világba (szűznemzés révén), ám sajnos ő is csak remélheti (nota bene remélhetjük!), hogy majd egyszer megértik művészi hitét, dilemmáját a parasztok. A nagy parasztok. A bunkó parasztok. Mert Babarczy abban hisz, hogy: „relativizmus van is, nincs is: e dilemmán a művészetek nélkülözhetetlenségében való hit segít át”. Írja Almási professzor. Miközben a rögvalóság az, hogy Babarczy csak szeretne hinni. Ráadásul nem a „művészet nélkülözhetetlenségében”, hanem a „racionális diskurzusban”. Babarczy valójában tartózkodik az istenüléstől, a bűvöléstől, a csábítástól. És miért is?

 

babarczyeszter válasz | 2006.01.29 22:04:42 © (2643)

… azért tartózkodom tőle, mert a racionális diskurzusban szeretnénk hinni, nem a csábításban.

Előzmény: babarczyeszter (2642)

 

Vagyishogy a művészet (amiként a professzor mondja: „a művészetek nélkülözhetetlenségében való hit”) nem csábítás. Legalábbis nem szeretnénk, ha az volna. Ezért igyekszünk istenekből közemberekké válni. Miközben persze megadjuk isteni mivoltunknak is, ami annak kijár, igyekszünk erőnek erejével lazáknak, jófejeknek mutatkozni. Olyanoknak, amilyenek valójában vagyunk (miután „igyekezetünk” eredményeként sikerült jópofákká válnunk), csak hát, az a gyötrelmes muszáj ugyebár: magunk is „közemberekként” senyvedünk a „genetikusan alattvaló” népség szellemi igájában, így „csak remélhetjük, hogy mások nevében is beszélünk”.

Jó, értem én ezt, de akkor legalább egy, ha nem is mindjárt szellemes, de legalább közel értelmes mondatot írnátok, legalább egyet, valahol. Valamikor.

 

Cseh Tamás énekli: „a fekete lyuk egy nem létező égitest”.

Szerintem Almási professzor kishitű fenomenológiája is ebből a tévedésből fakad. Tessék elhinni: az én csábos (Tóta W.-s, bayeros stb.) hátsó felem – példának okáért – hamisítatlanul fekete lyuk! Igaz, nem par excellence égitest (bár, ki tudja?!), s ha nem is mindjárt originálisan unikális, ámde létező objektum. Ontológialiag determinált, ez nyilvánvaló (gondolom, a professzor úr sem vitatja), miközben én minderről ismeretelméletileg is, empirikusan is meggyőződtem. Két borotválkozótükör kell hozzá, az egyik az egyik kezedben, a másik a másikban. Ugye?! Még Husserl sem gondolt rá: a tükrözés visszatükrözése, Lukáccsal szólván: a mimézis mimézise! Hermann írja: a lukácsi-hartmanni „totalitásgondolat” lényege szerint „az ember mindig kénytelen a komplexumok komplexumaiban gondolkodni, vagyis nincsen olyan cselekvése, mely mintegy laboratóriumi szinten produkálná az elérendő eredményt”. És itt jutottunk vissza a fent említett, dilemmaoldó fizio-filozófiai művelethez, mely során épp a lukácsi-hartmanni „totalitásgondolat” szerint nem produkálható „laboratóriumi szintű eredmény”, ámde nincs is rá szükség. Az ember finoman megrántja az öblítőtartály láncát, és kész. Bölcseleti mélységbe csusszan az egész. Ismert persze a régi, „közember”-filozófiai iskola, mely szerint indokolt, sőt kifejezetten humanista perverzió lehet a mindenkori „eredmény” visszatekintő gusztálgatása, analizálása, én viszont erről sajnos nem tudok fenomenologikusan részletes beszámolót nyújtani, egyszerűen azért, mert még nem vagyok abban a vizslató életkorban (vö. Heller: „azt hiszem, még mindig nem vagyok elég idős és bölcs ahhoz, hogy Shakespeare-ről számomra végsőt tudjak írni”).

Almási professzor szerint „merészség kell ahhoz, hogy ilyesmiket leírjon az ember. Például, hogy a ťmiről szólŤ is fontos, hogy volt egyszer egy Lukács (talán Babarczy az egyetlen, aki meri idézni, hiszen nevével még érintkezni is bűnnek számít)”.

 

Én úgy tudom, Eörsi István is „meri idézni”. A „volt egyszer egy Lukács”-ot.

Meri, vagy nem meri? Tudniillik épp ez az alapkérdés: mikor számít bűnnek, ami bűnnek számít? Mármint a Lukács nevével való sajnálatos érintkezés. Mikor? 1957-ben? 1958-ban? 1959-ben? Eörsi: „Az a néhány filozófus és esztéta – Hermann István, Almási Miklós, Heller Ágnes –, akik az 1949-es Lukács-vita után hűek maradtak mesterükhöz, 1957 végén vagy 1958 elején kéretlen levélben határolták el magukat tőle – Hermann és Almási denunciáns hangvétellel, Heller pedig enyhébb formában”.

 

Akkor most miről is tetszik nyüszögni (Babarczy kapcsán)? Egyébként pedig pontosan ez a híres (lukácsi) mimézis mimézise. Ha valaki intellektuálisan silány, morálisan is azzá válik, majd ami megint szellemi hitványságként mutatkozik (és nem tükröződik!) vissza: „Babarczy az egyetlen, aki meri idézni, hiszen nevével még érintkezni is bűnnek számít”.

(1) Nem Babarczy az egyetlen, aki meri idézni, (2) ha mégis Babarczy az egyetlen, akkor az nem azért van, mert Lukács „nevével még érintkezni is bűnnek számít”. A két állítást csak az az elbűvölő publicista társítja egymással, aki – valami miatt – nagyon nem tudja, hogy mit mondjon az adott problémáról. Ámde beszélni kell. Almási professzor 1988 óta tudja (akkor jelent meg Eörsi idézett kötete a Mozgó Világ irodalmi szerkesztőjének lektorálásával), szóval, Almási immár huszonnégy éve tudja (tudnia kell), hogy őt Eörsi denunciánsnak, gyáva patkánynak tartja. És amiben Eörsinek vagy igaza van, vagy nincs. Nos, mi következik ebből? Egyszerű a válasz. Amennyiben Hermann és Almási „elhatárolódása” intellektuálisan megalapozott, úgy Eörsinek nincs igaza. Teljes egészében. Vagyis Hermann és Almási (föltételezett) „elhatárolódása” nem túl elegáns gesztus, ez kétségtelen (Helleré kifejezetten gyomorforgató), ám a filozófiában nem az „úri elegancia”, hanem a logikai pontosság a meghatározó. Azért fogalmazok feltételes módban, mert nem ismerem Hermann és Almási „kéretlen levelének” tartalmát, csak föltételezem, hogy Hermann nem írt marhaságot (s ezt azért merem kijelenteni, mert Lukács György filozófiai, politikai nézeteiről kialakított álláspontját ismerem), míg Almási nagy valószínűséggel 1959-ben (1957-ben?, 1958-ban?) is jókora baromságokat közölt a Központi Bizottsággal. Ha megtette. Egyelőre nem tudjuk. De majd talán azokkal a levelekkel is előrukkol Hankiss Ágnes, amelyekre Eörsi utal (1988-ban), persze csak majd, valamikor, amikor az éppen jól jön Hankiss politikai gazdáinak (vesd össze).

Tehát most Almási professzornak nem Babarczyt kéne nyálazgatnia (már úgy értem mentálisan, mert egyébként mindenki azt nyálazgat, akit akar, és viszont), hanem ki kéne jelentenie: Eörsi hazudik. Mert a professzor úr nem írt levelet a Központi Bizottságnak, s amely levél nem kéretlen (hanem kért) levél volt, s amely (meg nem írt) levélben nem „denunciáns hangnemben” fogalmazott Almási professzor, hanem polgári, liberális, demokratikus hangnemben. A Mozgó Világ dicső hangnemében. Mert tessék elhinni: a lapítás nem magyarázat semmire, különösen nem arra, hogy mostanság miért „Babarczy az egyetlen, aki [Lukácsot] meri idézni”. Talán.

Ugyanis a professzori hernyómondat így araszolt ki a Mozgó-ból a mozdulatlan Világ-ba: „talán Babarczy az egyetlen”.

Merthogy a „talán”-nal mozdul a világ.

„Talán”, „szerintem”, „az a véleményem”, „nem tudom”, „én úgy gondolom”… tessék megfigyelni: ennél többet ma a szellemi „elit” nemigen képes kigyömöszölni magából. Talán. Tehát, ha nagy néha sikerül is kategorikusan fogalmazniuk, akkor épp olyasmiben magabiztosak, amit még „vélemény”-ként sem szabadna közölni. Azt például, amit Kertész Ákos írt a Népszavában: „a magyar genetikusan alattvaló”, illetve amit Tőkéczki mondott a Duna-tévében: Csurkát méltatlanul támadták, mert „nem rasszista módon volt antiszemita”. Vagyis a kategorikus idiotizmus (ez a kanti bölcselet Gyurica úr által való továbbfejlesztése), ahogy mondani szokás: világnézettől, pártállástól, ideológiai meggyőződéstől függetlenül létező szellemi objektum. Szubsztancia.

 

Így hát a következő a konkrét kérdésem a konkrét Almási professzorhoz: hogyan viszonyul ő most a konkrét Eörsi konkrét kijelentéséhez? Írt-e a professzor úr „kéretlen levelet” a Központi Bizottságnak, s ha nem, mit írt abban a „kéretlen levélben”? Tegye közzé! Már azt a levelet persze, amelyet nem ő írt, hanem a felesége hamisította meg. Oly módon, hogy ő írta ugyan (amit nem ő írt), csak hát a neje hozzátoldotta a levél legelejét, s amely eleje a levélnek gyakorlatilag az egésze. Korabeli PC-írógépen készült a beadvány, golyós-lyukkártyás szövegszerkesztőn.

Ha tehát Eörsi László szerint Hellernek magának kellett volna közzé tennie azt a levelet, amelyet nem ő írt (csak részben), akkor – Eörsi László szerint, vagyis értelemszerűen – Almási professzornak is ezt kéne tennie. Nem pedig fonnyadt tényálladékát riszálgatnia tehetségtelen cuncikák felé a Mozgó Világ hasábjain: „Igaz, én nem merném e tényálladékot kimondani. Babarczy viszont meri és ezzel nyer: mindent nevén nevez”.

 

Nyerjél te is, öreg! Persze ne úgy, mint Babarczy (ti. neki is – lényegileg – minden szava álságos), hanem: mintha valódi férfi volnál, öreg. Ne tegyél már úgy, mintha te volnál itt az igazán bátor és merész, aki még a gyávasását is ki meri mondani (átlátszó, óvodás trükk ez, öreg!), hanem csak egyszerűen: legyél bátor! Merjed kimondani! De ne azt, hogy mi Babarczy Eszter bátor véleménye a posztheideggeri „rejtőzködés rejtőztetéséről” (merthogy még ezt sem tudod igazán), hanem arról beszélj, hogy a saját rejtőzködésedről mi a véleményed?! Mit rejtőztetsz történelmileg viharvert lelked legmélyén, annak legbüdösebbik zugában? Küldtél-e levelet a Központi Bizottságnak, vagy nem küldtél? Hazudik Eörsi István, vagy nem hazudik? Egyelőre csak ennyit írj ide: igen vagy nem!? Aztán majd meglátjuk.

 

Hogy miért érdekes mindez? Megmondom. Azért, mert mindenkinek jogában áll olyan múlttal rendelkeznie, amilyen van neki. Majd jogában áll kussolni, illetve jogában áll: még neki állni följebb. Igen, csakhogy ez utóbbi esetben nékünk meg jogunkban áll föltenni a bennünk mocorgó kérdéseket, s nem a professzor úr puszta múltjára vonatkozóan (azt öncélúan nem kurkásszuk), hanem a múltjának s a jelenének relációjára vonatkozóan. Hankiss Ágnes így fogalmazott annakidején: „Az volt az egészben a megdöbbentő, hogy ott ül egy okos ember, aki egykor az erkölcsről írt filozófiai műveket, mára pedig [kiemelés – Gy. úr] a gyurcsányizmus elkötelezett propagátorává lett […] Aztán eszembe jutott, hogy több évvel ezelőtt, a Magyar Országos Levéltárban folytatott kutatásaim során találtam egy iratot, amely akkor is eléggé elborzasztott. Ebben az 1959-es levélben Heller gyakorlatilag üdvözli az ťellenforradalomŤ leverését […] Ma pedig [kiemelés – Gy. úr] Heller Ágnes a szabadság és a demokrácia fő védelmezőjének szerepében folytat lejárató kampányt Európa-szerte a Fidesz-kormány ellen”.

 

Minden zsigerileg és intellektuálisan megalapozott ellenszenvem Hankiss Ágnesé. Miért? Mert én Hankiss helyében azonnal közöltem volna a levelet, nem spájzoltam volna a dokumentumot politikai spekulációs céllal (vesd össze), merthogy a tárgyalt eset – éppen Heller nagyhangúsága okán – speciális, tehát Heller Ágnessel szemben nem indokolt a tapintat. Mondom, minden ellenszenvem Hankiss Ágnesé, mégis fontos, hogy megjegyezzük a szavait, melyek világosan utalnak a legfőbb tanulságra: a lebukás előtti hallgatás nem lapítás (amennyiben az ember mindenről hallgat, „kivonul a közéletből” stb.), hanem viszont a lebukás utáni hallgatás a szánalmas lapítás. Mint kis-kuki-kaki a demokratikus fűben. Vagyishogy amit Almási professzor művel, már ti., hogy sunyítás közben azért rendesen osztogatja a Nagyészt és Nagyízlést a bunkó „közemberek” számára, külön viszolyogtató.

 

babarczyeszter válasz | 2010.11.17 11:13:40 (18728)

Részemről azonban, függetlenül attól, hogy tudom, hogy ki vagy, nem fenyeget a veszély, hogy feltárok bármit abból, amit tudok. Netán bemásolom ide a nekem személyesen írt elektronikus leveleidet.

Előzmény: Gyurica úr (18726)

 

Már, hogy engem nem fenyeget a veszély? Fenyegessen! Tessék, lehet „bemásolni” az „elektronikus leveleket”. Nem tudom, mi áll bennük, de már most mondom: a levelek megírására a feleségem kényszerített. Sőt minden levél legelejét ő maga hamisította. Egyedül. Továbbá: tessék „feltárni” bármit abból, amit rólam (nyilván a brutális szexualitásomról) „tudnak” (mert más dehonesztálót nemigen tudnék elképzelni magamról), lehet szembesíteni bármely mondatomat bármely mondatommal. Illetve bármely kijelentésemet bármely erotikus perverziómmal (vagy valami mással, ez két év óta nem derült ki, egyébként legyünk már annyira modernek, gyerekek, hogy egy kis nemi eltévelyedés miatt nem jelentjük föl egymást, s különösen nem mindjárt Harrach Péternél!), szóval, a lényeg: én állok elébe minden leleplezésnek. Sőt kimutatom a mindenkori tetteim és állításaim közötti teljes ontológiai és szexuálfilozófiai ekvivalenciát. Bármit kimutatok! Csak győzzetek csodálkozni rajta! Míg Almási professzornak csupán ennyit kéne közölnie: hazudik Eörsi, vagy nem hazudik? Almási professzor denunciált 1957-58-ban, vagy nem denunciált? Ha nem, akkor mikor denunciált? 1959-ben?

Ezek a kedves kérdéseim adódtak hirtelen. Miközben tovább furdal a kíváncsiság: vajon mit tudhat rólam Babarczy Eszter? Döntő momentum, mert Babarczy „talán az egyetlen, aki” Lukácsot is „meri idézni”. Csak az én „elektronikus leveleimet” nem meri idézni. Nem szólva a velőtrázó, világokat rengető szexualitásomról. Amelyről már tudhat valamit, ámde még nem árulja el. Még Hankiss Ágnesnek sem árulja el, pedig hát az is egy igencsak kíváncsi entellektüel.

 

babarczyeszter válasz | 2010.11.17 11:13:40 (18728)

Részemről azonban, függetlenül attól, hogy tudom, hogy ki vagy, nem fenyeget a veszély, hogy feltárok bármit abból, amit tudok.

Előzmény: Gyurica úr (18726)

 

Ha Babarczy Eszter föltárná mindazt, amit tud – bármiről! –, s nemcsak „gondol” „hisz”, „vélelmez” stb., akkor kb. ennyit látnánk a föltárás helyén: