Mottó: „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári professzor az ATV-ben)

 

Olvasom, Professzor úr, olvasom én, folyamatosan, ne tessék aggódni, bennem megbízhat, én mindig mindennek a végére járok!

 

Tehát. Ott tartottunk, hogy a Nagyantikommunista Nagyasszony az ő „göcsörtösen, szószátyár módjára” megírt Nagydoktori Disszertációját (és egyéb Nagykönyveit) maga mögött hagyta. Majd – később – „rálépett” a „mögötte álló” „jól előkészített talajra”. Előtte persze még súlyt fektetett: „fő súlyt” „az arisztotelészi etikán belül”. Jelesül: a „középérték-elméletre” fektette a fő súlyt, s csak azután kezdte „írni az etikáját”. Illetve előtte még maga mögé állította a „jó élet” „három összetevőjét”, s persze ott volt „mindezeken kívül számtalan tanulmány, esszé, előadás, portré, amelyekben hirtelen vagy nem is olyan hirtelen, előbukkannak az etikához kapcsolódó új és eddig figyelemre nem méltatott mozzanatok” (175. oldal).

 

Minden ízében „állatorvosi ló”. Gondolatilag is, stilárisan is.

(1) A „filozófus” nem tudja (egyebek közt ezért az idézőjel), hogy „hirtelen vagy nem is olyan hirtelen”, bukkan elő nála, ami előbukkan. És vajon miért nem tudja? Ugyanis, ha nem tudja, akkor gyönge filozófiatörténésznek, szemináriumi oktatónak sem felel meg, nemhogy világhírű filozófusnak, még kevésbé „originális gondolkodónak” (©Almási).

(2) Stilisztikai (ámde egyáltalán nem mellékes!) kérdés: hogyan lehet nem hirtelen előbukkanni? Folyamatosan? Miként „unikális gondolkodó” agyában a „fő súly”?

(3) Miért nem „méltatta figyelemre” a nagyasszony „az etikához kapcsolódó mozzanatokat”? Merthogy ő már kisasszonyként is nagyasszonynak számított?

Heller Ágnes valamit figyelemre méltatott, valamit nem. Vagy netán másról van szó? Elképzelhető, de miről? Hogy a „zseni” úgyszólván soha nem arra gondol, amit sikeredik néki megfogalmaznia? Nem tudja, mi a különbség pl. az „elsiklott a figyelmem fölötte”, illetve a „nem méltattam figyelemre” kifejezések között?

Tegyük föl, Heller pontosan fogalmaz! Ő (kis-nagyasszonyként) Arisztotelész, Platón, Szókratész, Kant etikájának bizonyos „mozzanatait” nem méltatja figyelemre, miközben a fő súlyt fekteti.  Mint polihisztor a kisbabát. Tegyük föl, ez a valóság! Na de, könyörgöm, miféle óvodás attitűd ez?! Hofi mondta annakidején: „az érettségin megbuktam, de kit érdekel?, majd az egyetemen!, ott majd megmutatom!”. Falus Róbert: Heller mosolyogtatóan szánalmas; s jogos az opponensi észrevétel, ti. a „filozófus” Heller – filozófusi megvallása szerint – „nem méltat figyelemre” különféle filozófiai mozzanatokat.

 

A filozófia ott kezdődik (hangsúlyozom: csak kezdődik!), hogy a filozófus figyelme minden lényeges, de még inkább: minden lényegtelen mozzanatra kiterjed, és persze emlékszik is mindenre, amit olvasott (míg a zseni arra is „emlékszik”, amit nem olvasott). Miért a lényegtelen (mint mozzanat) hangsúlyosabb a filozofálásban? Mert az a gondolkodó, aki „csak” a lényegesre figyel, legföljebb reprográfus lehet. Esetleg filozófiatörténész. Míg valódi filozófiát, különösen eredeti filozófiát csak „lényegtelen” (értsd: a mások által elmellőzött, mellékesnek gondolt, másod-, harmadrangúnak vélt) mozzanatokból lehet alkotni. És még így is folytonos a veszély, még az igazi tudós is – emberi esendőség, óvatlanság okán – olykor fölfedezheti a langyos vizet. A csőben a lyukat. Illetve Heller Ágnes – miként több ízben utaltam rá – a lyukban a csövet. A tőgye közt a szarvát. A bikának. És hogy mennyire unikális (értsd: szokványos, mindennapos), illetve mennyire nem véletlen Heller szövegeiben a „nem tudom”-ság, jól mutatja (egyebek közt) az a mondat, amelyet néhány sorral lejjebb ír az Ungvári professzor által országosan megidézett könyvében: „az antinómiák feloldásának előfeltétele az ember metafizikus megkettőzése, s ezt én már eleve visszautasítottam. Igaz, közben rájöttem arra is (vagy újra felfedeztem, amit már egyszer láttam), hogy Kant is feladta a kérdés megválaszolását…”.

 

Ez is „állatorvosi ló”.

Heller nem tudja: fölfedezett-e valamit anno, vagy csak olvasta-e azt, amire „újra rájött”. Mármint a szellemi szaporaság. Szerintem fontos stiláris elem: a kékharisnyának nem eszébe jut, „amit már egyszer látott”, hanem: „fölfedezi” azt, bizony, ő „újra fölfedezi”! Hát hogyne. Kolumbusz elfelejtette, merre van Amerika, ezért aztán újra Indiába indult el, s így „újra fölfedezte” Amerikát. Na most, ezt nevezi a jámboran (értsd: nagyon hülyén) rajongó Almási professzor originális, unikális fölfedezésnek. Hát, igaz, ami igaz, Heller Ágnesből valóban csak egy van, legalábbis ekkora originalitás nincs másik a tudományos halpiacon. Heller ugyebár „eleve visszautasítja az ember metafizikus megkettőzését” (merthogy a filozófia lényege az eleve visszautasítás!), majd rögtön hozzáteszi: „Igaz, közben rájöttem… hogy Kant is feladta a kérdés megválaszolását…”.

Ő közben rájött. És? Akkor mi van? Megkettőzhető az ember metafizikusan, vagy nem? Heller nem tudja. Miért nem tudja? Merthogy Kant sem tudja, Kant is „feladta a megválaszolást” (kapitulált a kérdés előtt). Értem. Méltányolható magyarázat, ám pontosan ezért nem tudni: hol a helleri originalitás? Vagyis a „világhírű filozófus” saját kérdésére adott saját válaszában újra csak saját tudatlanságáról, intellektuális gyöngeségéről tesz nyilvános tanúvallomást. Tehát nem pusztán tanúságot, hanem kifejezett vallomást. És immáron (gyors egymásutánban) harmadszor: „Igaz, közben rájöttem arra is (vagy újra felfedeztem, amit már egyszer láttam), hogy Kant is feladta a kérdés megválaszolását, már A gyakorlati ész kritikájában is, s hogy az ťész tényeŤ alapján helyettesítheti (ha nem helyettesíti is) a transzcendentális dedukciót”.

Jó. De akkor most Kant helyettesíti, vagy nem helyettesíti (ha már egyszer „feladta”)? Heller nem tudja. De honnan is tudná, hiszen: „első férjemmel, Hermann Pistával ültünk egymás mellett egy díványon, ölünkben Hegel Logikájával. Mondatról mondatra hangosan olvastuk, megpróbáltuk értelmezni, amíg nem hittük, hogy most már sikerült, tudjuk, értjük. (Sose fog sikerülni.) A harmadik kritika után persze megküzdöttem az elsővel, A tiszta ész kritikájával Fogarasi szemináriumán – Ezt sem fogom soha igazán érteni…”.

És A gyakorlati ész kritikáját sem. Merthogy abban is: Kant vagy helyettesíti, vagy csak helyettesítheti a transzcendentális dedukciót. Ezt a nagyasszony nem tudja. „Soha nem fogja igazán tudni”; s nem „az ťész tényeŤ alapján” értelemszerűen, hanem részint a tudatlanság, részint az értetlenség ténye alapján: nagyasszonyi értelemben vett tény alapján.

 

Még egy „állatorvosi ló” a könyv 177. oldaláról: „Elhittem Kantnak (joggal), hogy szemben a filozófia egyéb ágaival, etikát és politikai filozófiát nem lehet kitalálni”.

Vagyis itt Heller nem arról beszél, hogy hát milyen butácska is, milyen tudatlanka is volt ő hajdanán, ámdeviszont: fejlődött jókorát az idők folyamán meg minden a világon, hanem a mai tudását-viszonyulását minősíti a „joggal” határozóval: ő már akkor „joggal” hitt Kantnak, amikor a filozófiát hiszekegynek tekintette. És ami azt jelenti (semmivel sem többet), hogy: amennyiben ma is adekvát a helleri önítélet („joggal”), úgy a filozófiát a nagyasszony ma is vallásnak, míg a tudományos katedrát prédikátori szószéknek (pontosabban: hordónak) tekinti. Nem én állítom, ő írja magáról! (Tessék elolvasni, bele lehet kötni! Már abba persze, amit én mondok. Heller szövegeibe ugyanis nem lehet belekötni, mert Hellernél Kant vagy helyettesít, vagy nem helyettesít, s amiben a nagyasszonynak maradéktalanul van igaza.)

 

„Elhittem Kantnak (joggal), hogy szemben a filozófia egyéb ágaival, etikát és politikai filozófiát nem lehet kitalálni”.

 

Hanem például logikát lehet kitalálni. Elhiszem (joggal). De milyen logikát? Arisztotelészit? Nyilván nem, azt ugyanis Arisztotelész már egyszer kitalálta. Hegelit? Szerintem azt sem, mert szerintem a „formális logika” is, a „dialektikus logika” is ki van találva. Akkor hát milyet? Hellerit? Elvileg lehetséges, ám a konkrét helleriánizmus éppen nem logika, hanem viszont: logikátlanság. Tehát nem „posztlogika” (az „értelemnél tovább”-i tartományban), hanem szimpla zagyválás. Tudjuk: a líra is logika (az értelmen túli mezőn) de nem tudomány. Míg Heller se líra, se tudomány. Tehát József Attila is ki van már találva, sajnos, nem „etika”, nem „politikai filozófia”, de ki van találva. Lehet néha olvasni is, nem szégyen az, még egy nagyasszonynak sem kéne röstellnie, ha nem mindent maga talál ki, nem mindent egyedül „fedez föl” – „újra”! Papp Zsolt: „Huszár Tibor derűs és fanyar, Falus Róbert leránt, túl tudósan. Politikusan? Falus: Heller vulgarizál, elnagyol, általánosít, kitalál. Fiúszerelmet, éthoszt, irodalmat”.

Vagyishogy „éthoszt” ki lehet találni. Csak „etikát” nem. És hogy Kantnak ezt joggal elhihetjük. Mindannyian!

(Nagyon fontos: Papp Zsolt nem „szélsőbalos rugdosó”, Papp Zsolt Heller Ágnes decensen alélt rajongója, 1967-ben is, 1988-ban is!)

 

„Elhittem Kantnak (joggal), hogy szemben a filozófia egyéb ágaival, etikát és politikai filozófiát nem lehet kitalálni”.

 

A filozófia (egyik) közismert alapkérdése: miben áll a világ egysége? Válasz: „anyagiságában”. Másik válasz: „szellemiségében”. Nem etikai a kérdés, így nyilván a válaszok sem etikaiak, a filozófia „egyéb ágaihoz” tartoznak. Kérdezem: mit lehet rajtuk még „kitalálni”? Semmit. Esetleg: hogy a világ sem nem anyagiságában, sem nem szellemiségében, hanem viszont originálisan: helleriségében egységes. Ugyanez másként: hadrabamáli burcikamendő kokledál, és megint másként: „helyettesítheti (ha nem helyettesíti is)”, „hirtelen vagy nem is olyan hirtelen”, s harmadszor: „újra felfedeztem, amit már egyszer láttam”.

 

Ennek a topiknak egyik lényeges, nem filozófiai, különösen nem originálisan bölcseleti igényű, de fontos mondandója: az ember morális és intellektuális hitványsága – általában – egymást föltételezi, mégpedig úgy, hogy az intellektus (annak hiánya) determinálja az erkölcsiséget (erkölcstelenséget).

Moldova könyve (A gyávák bátorsága) szerint művész lehet valaki akkor is, ha morálisan nyomorult, ám valódi intellektus, rongyemberként, biztosan nem lehetsz. A másik, ami nagyon fontos: a rongyemberség nem azonos az esendőséggel. Vagyis: a moldovai „kimutatkozás” fogalma arról szól, amiről pl. Molnár Ferenc regénye: az árulót nem becsüli sem a „régi barát” (Boka), sem az „új barát” (Áts Feri). És semminő vonatkozásban. Tudniillik akiben van intellektuális tartás, nem válik árulóvá. Karrierista, kollaboráns, „parvenü” stb. lehet az intellektus, viszont spicli, áruló nem. Így azután Hellerből is csak Ungváriék (Vajda, Radnóti, Almási, Faragó, P. Szűcs…) nem „mutatkoztak ki”, s mindjárt szögezzük is le: ezek az emberek elsősorban nem azért tartják Hellert nagy filozófusnak, mert maguk is híven megjárták a mocsok útját, elkövettek életük során számos kisebb-nagyobb (Heller-féle) árulást, patkányságot (ez csak következmény!), hanem meghatározóan azért, mert Ungváriék is korlátoltak. Hellerben is önnönmagukkal azonosulnak. Sőt – paradoxmód – Heller ellenségei is: a Hankiss Ágnesek, Makovecz Imrék, Csintalan Sándorok, Vámos Györgyök, Bayer Zsoltok… gyakorlatilag mindenki.

A képlet így teljes: szellemi restség, korlátoltság + parvenü törekvés = moral insanity.

 

Ne legyen félreértés: Papp Zsoltot nem kárhoztatom. Hogy miért? Mert ő valójában nem ismerte Hellert, nem tudhatta, hogy a „politikailag ellenálló filozófus” 1967-ben (ill. már 1959-ben) valóságos spiclirohadék, illetve tudhatta, kikövetkeztethette volna Heller szövegeiből, intellektuális hitványságából, ám ahhoz „rosszindulatúan” (értsd: tüzetes, szisztematikus kritikával) kellett volna olvasnia a doktorandus dolgozatait. Amire viszont egy oly szelíd, jólelkű ember, mint amilyen Papp Zsolt, egyszerűen nem alkalmas. Csak az afféle születetten geci képes rá, mint amilyen én vagyok. Igen ám, csakhogy engem nem is vert át senki, soha. Már amennyiben nem akartam, hogy átverjen. Újabb paradoxon: ez a jutalmam. Mely egyszersmind a jutalom ára is. Miközben – még egy paradoxon – Papp Zsolt is megfizette a maga galamblelkűségének ellenértékét, ti. a szelídségnek is súlyos ára van, nemcsak a debatteri „germóságnak” (©Esterházy)!

 

Heller szövegei simán félrevezetik a jóindulatú és/vagy felületes (közepesen tüzetes), kritikátlan olvasót.

S hogy miért lényeges ez? Miért nem mindegy, hogy pl. Heller nagydoktori disszertációja (annak védése) valóságos szellemi teljesítménynek minősül-e, vagy csupán szokványos handabandának? Van-e ennek a problémának közéleti vonatkozása, gyakorlati jelentősége? Nem bújok el a kérdés elől, merthogy indokolt. Különösen ma, amikor tízezrek (talán százezrek) vegetálnak az éhhalál, fagyhalál küszöbén (Magyarországon is), embertömegek esnek egymásnak az utcán, a biológiai és mentális „éhséglázadás” szélén nyíltan zsidóznak jólöltözött, „jóarcú” ifjak és öregek, kukákat borogatnak, zászlókat égetnek, könyvek máglyára vetését, cigányok gettósítását helyezik kilátásba... Indokolt tehát a kérdés: van-e direkt történelemfilozófiai összefüggés (gyakorlati megfelelés) a mindenkori (1) közéleti történések, (2) az általános, politikai és tömegkultúra, illetve (3) az ún. „tudományos, kulturális elit” erkölcsi és intellektuális kondíciója, magatartása, megnyilvánulásai között?

Válasz: van. Erről írok legközelebb.