Kapjátok elő!

 

 

Almási professzor írja a Mozgó Világban: „Nekem már Derrida későbbi műveitől is feláll a szőr a hátamon, biztos bennem van a hiba, nem vagyok fogékony erre a homályt keverő nyelvre, a rejtőztetés rejtőztetésére, meg hasonló poszt-heideggeri fogásokra. Igaz, én nem merném e tényálladékot kimondani. Babarczy viszont meri és ezzel nyer: mindent nevén nevez”.

 

Tehát rögzítsük: a professzornak a „rejtőzetés rejtőztetésétől” áll föl a szőr a hátán. „Babarczy viszont” nem rejtőzteti a rejtőztetést. A könyvében. Amikor pl. Richard Rortyról ír. Nem rejtőztet, hanem ellenkezőleg: „nevén nevez” és „mosolyog”. Legalábbis Almási professzor dörcenő hátszőre szerint: Babarczy Eszter „mosolyog. Susan Sontagot, sőt kedvencemet, Richard Rortyt is úgy leiskolázza, hogy káprázik a szemem”.

Na most (az opponens Falussal szólva) tény: maga Babarczy a recenzált könyvben megjelent esszéit így minősíti az Index fórumán:

 

babarczyeszter válasz | 2006.01.29 21:11:36 (2642)

Az unalomról szóló szöveg -- sok régi esszémhez hasonlóan -- ironikus és játékos, szándékos nyelvi rontásokat tartalmaz… rejtekező-bújkáló szöveg.

Előzmény: Lambrakisz (2640)

 

Tehát Babarczy Eszter az ő „sok régi esszéit” könyvbe (A ház, a kert, az utcába) bujkáltatta össze, ám az efféle „rejtekezés-bujkálástól” a kritikusi tudósháton még nem áll föl a professzori szőr. Csak a „rejtőztetés rejtőztetésétől”. Disztinkcionális hátszőr. S egyszer talán azt is megtudjuk, mi a különbség a kettő (a „rejtőztetés rejtőztetése”, illetve a „rejtekezés-bujkálás”) között. Hátszőrileg. Illetve már tudjuk: az a különbség, hogy amíg Derrida csupán Derrida (s ez az, amit nem bír el a szőr!), addig Babarczy „leiskolázza” Rortyt. És Susan Sontagot. Nos, ettől már lapul a szőr! A hímprofesszori hátmuff. Igen ám, csakhogy Babarczy Susan Sontagról ennyit ír a recenzált műben: „Ami igazán botrányos benne [ti. Paglia könyvében], az nem az ősmocsár-elmélet, hanem az, amiben Pagliának majdnem [a szerző kiemelése] igaza van. Amikor dühödten kifakad, hogy Susan Sontag kelet-európai regényírónak képzeli magát, ahelyett, hogy élne a maga intellektuális lehetőségeivel”.

Ennyi. Ez volt a „leiskolázás”. Egyetlen betűvel sem több. Hogy Pagliának majdnem igaza van. Abban, hogy Susan Sontag nem él „a maga intellektuális lehetőségeivel”. Ebben van igaza. Pagliának. Majdnem. És dühödten kifakadva. Nem majdnem. Mert az az „igazán” botrányos, ami „majdnem” van úgy (ahogyan egyébként nincsen).

És én értem is, tökéletesen értem, csakhogy ez nem leiskolázás, gyerekek, miként a Rortyról írottak sem leiskolázás: „Hogyan képzelem el Richard Rortyt? Így: nagydarab, mosolygós férfi áll a nyelvfilozófia tanszék ajtajában, s könnyedén nekidőlve az ajtófélfának széles kézmozdulatokkal magyaráz befel酔.

Ez egy tipikusan női esszé esszenciája. Ismert a mondás: ábrándos malacka nagydarab makkal álmodik. S ez pontosan így van, respektálhatjuk emberileg, ám szellemi leiskolázásnak akkor sem tekinthető.

 

Rorty valódi leiskolázását Eörsi István vitte végbe (ráadásul a Mozgó Világban, nyugodtan el lehetett volna olvasni tudós borzolódás előtt), a probléma csak az, hogy Eörsi ugyanazon cikkében Rorty professzort, Almási professzort, Heller professzort, Vajda professzort, P. Szűcs professzort, Faragó professzort, Babarczy professzort, Vitányi professzort… név nélkül ugyan, de par excellence tökfejnek nevezi. A saját lapjukban. Mert a szerencsétlenek még azt sem olvassák el, amit maguk tesznek közzé boldogan, például Eörsitől: „Az ťosztálytársadalomŤ szó helyett mondhatnám, hogy ťkorunkbanŤ vagy ťa globalizáció korábanŤ stb. De mivel sok konzervatív és liberális tökfej azt szeretné hinni, hogy a szovjet típusú társadalmak bukása az osztályok fogalmát is megbuktatta, kitartok provokatív terminológiám mellett, annál is inkább, mert eléggé pontos” (Mozgó Világ, 1997 október, 117. oldal).

 

Eörsi azt mondta nekem annakidején, hogy ő szívesen ad interjút, ám jó, ha tudom: a Mozgó Világban biztosan nem jelenik meg. – Miért? – kérdeztem. – Mert a főszerkesztő kijelentette: tőlem [ti. Eörsitől] semmilyen szöveget nem közöl, soha. – Na, de miért? – kérdeztem újra éles elmével, mire Eörsi válasza (szó szerint idézem): „nem tudom, senki sem tudja”.

Én persze azóta már tudom. Ha Eörsi élne, neki is megmondanám: P. Szűcs – neofita-liberális főszerkesztőként – egyszerűen nem vette észre, hogy mi jelent meg a lapjában, így azután halálosan megsértődött. Eörsire. Engem pedig harsány büszkeséggel tölt el: P. Szűcs nyilván Eörsit is „szélsőbalos rugdosónak” minősítette. Sub rosa persze, ti. nekem se a szemembe mondta. Mert ezek ilyen bátor emberek. Nem tökfejek, hanem bátrak. Liberálisak.

 

Heller is liberális. „Kierkegaard azt írja: nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom... Az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként”.

 

Almási professzornak Hellertől nem áll föl. A szőr a hátán. Csak Derridától és Rortytól meredez. Noha Heller ugyanazt állítja, amit pl. Rorty, csak viszont: (1) kevésbé értelmesen (nota bene értelmetlenül) teszi, (2) Heller nagydarab, mosolygós Kierkegaard-ra hivatkozik, illetve (3) s ez a legfontosabb: Heller Ágnes még ama Lukács-akolból valóan originális és unikális filozófus, magyarán: haver. Hasonszőrű birkaként bégető akolnő. Akolné. Ezért aztán Hellertől nem zizzen a szőr a professzori háton. Derrida, Rorty homályos, míg az a Heller-állítás, mely szerint a posztmodern is modern, már amennyiben „reflektáltan posztmodern”, nem homályos. Csicsikál tőle a Lukács-iskola teljes szőrállománya.

 

Tegnapelőtt idéztem Papp Zsoltot: Görgényi Ferenc szerint „nem kizárt, hogy [Lukács] összemosta a Verdinglihungot, az objektivizálódó intézményesülést a fetisizmussal, ami végzetes! Ez az 1923-as Lukács! Aki Max Webert beleoltotta Marxba! Nem olvasta Norman Geras vonatkozó tanulmányát?”.

 

Már, hogy miként kapcsolódik Hellerhez, Babarczyhoz és Almásihoz Norman Geras? Megmondom: John Gray által. Ő konfrontálja (a maga sajátos módján) a zimbabwei-angol ideológust Rortyval: „Geras itt azzal érvel, hogy ha nincs igazság, akkor nincs igazságosság, és ami talán még fontosabb, nincs igazságtalanság sem. A könyv [ti. a Richard Rorty és a posztmodern irónia] ismételten bírálja Rorty posztmodern beállítottságát, és azt sugallja, hogy a posztmodern hozzáállás nehezen – vagy egyáltalán nem – kapcsolódhat össze a liberális politika ügyével, amely mellett Rorty – Gerashoz hasonlóan – elkötelezte magát. Valójában az egész könyv mondanivalója, tulajdonképpeni üzenete az az állítás, hogy Rorty posztmodern nézete, miszerint nincs tárgyi igazság, az etikában szükségszerűen aláássa az univerzalista politikai erkölcsiséget, amelyet a felvilágosodás programja kifejezett.”

 

Az etikában. A politikában.

 

És a logikában?

 

Ha jól belegondolunk (s tán’ nem is muszáj túlzottan megerőltetnünk magunkat a gondolkodással), világossá válik: az összes modernista, posztmodernista, reflektáltan posztmodernül modern okostudós valójában azon a „savanyúalmán” rágódik, csámcsog cca. másfél évszázada, amelyet Engels kolléga már 1878-ban manifeszt kiköpött. Először beleharapott, majd kiköpte: „egy évig tartott, míg rászántam magam, hogy egyéb munkáimat elhanyagolva, beleharapjak ebbe a savanyú almába” (Anti-Dühring).

Engels arról beszél, hogy nincsenek örök, megfellebbezhetetlen igazságok, s különösen nincsenek az erkölcs területén. Léteznek örök igazságok, ámde azon nagyharcos tudósoknak, akik ilyesmire „vadásznak”, a „legrosszabb fajtájú banalitásokkal és közhelyekkel” kell beérniük, írja Engels kolléga, sőt: „Fentebb megemlíthettük volna még azokat a tudományokat is [ti. a természettudományokon túl – Gy. úr], amelyek az emberi gondolkodás törvényeit vizsgálják, vagyis a logikát és a dialektikát. De itt sem állunk jobban az örök igazságokkal”.

Engels az igazságot az „emberi megismerésre” vonatkoztatja, s ami nem zárja ki az egyszerű igazságok létét, horribile dictu a közhelyeket sem, ti. azok is alkotó részei az „emberi megismerésnek”. Vagyis én itt – kiváló tisztelettel – a logikát és az erkölcsöt nem mosnám össze.

„Tehát mégis vannak örök, megfellebbezhetetlenül végleges igazságok? Persze, hogy vannak” – állítja Engels, csak azok az esetek többségében terméketlenek.

Biztos, hogy így van?

Biztos, hogy nem így van.

Az a helyzet ugyanis, hogy a tekintélyes, „originális gondolkodók”, „filozófuszsenik”, „nagyasszonyok” (és nagy férfiak) bőszen keverik a logikai értelemben vett ítélet (állítás), illetve a filozófiai, erkölcsi stb. kinyilatkoztatás fogalmait. És ez tükröződik John Gray megállapításában is: „Rorty posztmodern nézete, miszerint nincs tárgyi igazság, az etikában szükségszerűen aláássa az univerzalista politikai erkölcsiséget, amelyet a felvilágosodás programja kifejezett”.

 

Aláássa. És akkor mi van? Egyébiránt „az univerzalista politikai erkölcsiséget” nem Rorty ássa alá, hanem a történelem. Például a „ne ölj” parancsolata már akkor sem volt abszolút érvényű, amikor megfogalmazódott. Minden etológus tudja: az állatoknál is létezik a „ne ölj” parancsolata, pl., ha a farkas mintegy fölkínálja a torkát a másik farkasnak átharapás céljából, akkor ez a gesztus egyszerűen meggátolja az ellenfelet az ösztönös ölésben, ám ami messze nem jelenti, hogy a farkas nem öl, ne volna ragadozó állat. Az ember esetében is – mutatis mutandis – erről van szó. A lopás, az ölés, a kínzás, a hazudás… fogalmak tartalmai változnak, sőt a paráználkodásról, mint olyanról (vagyis a decens disznólkodásról, a jó kis perverzióról) hic et nunc (és merőben) másként gondolkodik például a nejem, mint pl. jómagam. Sajnos.

Vagyis nincs abszolút erkölcsi igazság, mivel az erkölcs kinyilatkoztatások, dogmák gyűjteménye, akaratok, szándékok, törekvések oktrojálása illetve tiltása. (S ami a hitvesi perverzió tekintetében: szemérmes húzódozás.)

Más a helyzet a logikai ítélettel, mellyel kapcsolatban már csak azért sem bagatellizálnám el az „abszolút igazság” fogalmát, mert valamely – esetenként nagyon kártékony – baromság, „savanyúalma” cáfolata is igazság. És amely „terméketlen banalitás” volna? Például Engels Anti-Dühringje? Hát éppen nem!

Szükség van az „abszolút igazság” fogalmára, de nem abban az értelemben, ahogyan azt Geras és Gray gondolja: ha „nincs tárgyi igazság”, akkor az „az etikában szükségszerűen aláássa az univerzalista politikai erkölcsiséget, amelyet a felvilágosodás programja kifejezett”.

Tarthatatlan álláspont, ti. a „program” is csak kinyilatkoztatás. Nem pedig állítás. Természetesen helye van a gondolkodásban, de nem vindikálhatja magának az igazság piedesztálját.

Igazság az, ami cáfolhatatlan (ilyen értelemben minden igazság abszolút igazság), míg a „program” eo ipso cáfolható. Attól program. És amennyiben a „felvilágosodás” igazság, annyiban szimpla banalitás, miként például az az örök igazság, mely szerint – Engels kolléga paradigmájánál maradva – az ember éhen hal, ha nem eszik. Abban tehát Geras kollégának (is) igaza van, hogy ostobaság a „tárgyi igazság” létének tagadása, ámde nem azért ostobaság, mert ezáltal „az etikában szükségszerűen aláássuk az univerzalista politikai erkölcsiséget”, hanem azért ostobaság, mert részint: abszolút igazságok vannak, részint: abszolút igazságok kellenek. A gondolkodáshoz, a megismeréshez. Minden bizonyítás, cáfolás nem egyéb, mint közelítés az abszolút igazsághoz. A bevégzett bizonyítás/cáfolás pedig maga az abszolút igazság.

 

Gondoljátok meg válasz | 2011.12.17 20:12:17 © (139)

De térjünk vissza az alapvető kérdésedhez: „mi bizonyítja, hogy Heller Ágnes filozófus?”

Nem bizonyítja semmi. Mert ez annyira nyilvánvaló, hogy nem kell bizonyítani. Biztosan van Ági néninek néhány diplomája, amit előkaphatna, de szerintem ez teljesen felesleges.

Előzmény: Gyurica úr (138)

 

Ugyanez a szánalmasan pökhendiskedő sivárság jelenik meg Görgényi professzor idézett kérdésében is: Lukács „Nem olvasta Norman Geras vonatkozó tanulmányát?”

 

Az „olvasás” önmagában éppúgy nem ér semmit, mint a diploma. Olvasnunk kéne Norman Geras „vonatkozó tanulmányát”? Minek? Nemhogy több volna, messze nincs benne annyi, mint például Lenin kolléga „vonatkozó tanulmányában”. Lenin írja a maga Heller Ágneseit (Bazarovot, Bogdanovovot, Lunacsarszkijt, Bermant…) egyengető tanulmányában (Materializmus és empiriokriticizmus): „A természettudománynak az az állítása, hogy a Föld az emberiség előtt létezett, objektív [tárgyi] igazság”.

Kérdezem: mi köze ennek az „univerzalista politikai erkölcsiséghez”?

Létezik objektív igazság? Létezik. Ennyi. Semmi jelentősége annak, hogy ki kihez hasonlóan és mi iránt kötelezte el magát eszmeileg, politikailag, morálisan. John Gray és Norman Geras, e két sokdiplomás, sok mindent olvasott professzor, föltalálta a lukban a csövet. Merthogy valóban sok mindent olvastak, csak éppen Lenint nem, ezért állítja Gray, hogy „a posztmodern hozzáállás nehezen – vagy egyáltalán nem – kapcsolódhat össze a liberális politika ügyével, amely mellett Rorty – Gerashoz hasonlóan – elkötelezte magát”.

Vagyis Gray kolléga szerint az objektív igazságot nem azért kell elismernünk, mert létezik, hanem azért, hogy ne lehessen aláásni az aktuális „politikai erkölcsiséget”, illetve, hogy a „hozzáállást” össze lehessen kapcsolni „a liberális politika ügyével”.

Persze (mint fentebb írtam) kellenek abszolút tárgyi igazságok, de nem erre.

Valamely „univerzalista politikai erkölcsiség” valamely tétele nem igazság, hanem dogma; ezúttal a szó semleges értelmében: hitvallás. Nyilván szükség van dogmákra is, de nem az igazságok helyett, így a tárgyi igazság létének elismerésére sem azért van szükség, hogy azzal dogmákat legitimáljunk. A hitvallás (liberalizmus, „univerzalista politikai erkölcsiség” stb.) létezik igazság nélkül is. Sőt! John Gray így veti föl a kérdést: „Mi az irónia lehetőségének igazságfeltétele? A kérdés Richard Rorty minden olvasója számára természetes”.

Nekik természetes. Én viszont nem vagyok Rorty olvasója, ezért nem természetese számomra a halandzsa. Mit jelent az, hogy „az irónia lehetőségének igazságfeltétele”? Nincs irónia igazság nélkül? Nincs igazság irónia nélkül? Mi értelmük van ezeknek a kérdéseknek? Amelyek egyébként mind-mind egy-egy elolvasandó „vonatkozó tanulmányban” jelennek meg.

Ezúttal Lenin stiláris kritikájára hivatkozom, a neves orosz kolléga így fogalmaz: „Ebből a két idézetből elég világosan látható, hogy Bogdanov nem cáfolja meg Engelst, hanem csak szaval [kiemelés – Lenin]. Ha nem állíthatod, hogy ez a tétel: ťNapóleon 1821. május 5-én halt megŤ, hibás vagy pontatlan, akkor igaznak ismered el. Ha nem állítod, hogy ez a tétel a jövőben megcáfolható, akkor elismered, hogy örök igazság. Ha ellenvetésnek lehetne nevezni az olyan frázisokat, mint az, hogy az igazság ťa tapasztalat eleven szervező formájaŤ [vagy: az „irónia lehetőségének” van „igazságfeltétele”, melynek hiánya „szükségszerűen aláássa az univerzalista politikai erkölcsiséget” stb. – Gy. úr], akkor a filozófia csak üres szóhalmaz volna [kiemelés – Lenin]”.

 

Papp Zsolt Görgényijének válaszolva tehát: nem kell minden szóhalmazt elolvasni! Némi túlzással: éppen elegendő csak a zseniket ismernünk (megfelelő mélységig persze), ti. a tökéletes alkotásokban gyakorlatilag minden benne van. Az áporodott spongya-aggyal fölszívott tengernyi „entellektüel” handabandától nem leszünk műveltek, ugyanis a halandzsázás révén menthetetlenül butul az olvasó, márpedig – sajnos – az értés adja a valódi műveltséget, vagyis amely nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. Ez a különbség a szimpla olvasottság és a műveltség között, itt ugyanis a mennyiség nem „csap át” minőségbe, és különösen nem automatikusan.

 

Azt tapasztalom, hogy az emberiség szellemi hordaléka olyan, mint a gőzmozdony energiája, alacsony hatásfokkal érvényesül, a befektetett „entellektüel” erőfeszítés óriási hányada (99,99 %-a) az „értelmiség” önmozgásához szükséges. Különösen a társadalomtudományi produktum döntő többsége selejt; a hasznos termék, „energia” elenyésző mennyiségű. Ráadásul, amit viszont kéne, nem olvassák el az emberek (illetve igyekeznek elfelejteni), mégpedig azért, mert nem illeszkedik valamely elő- vagy éppen neofita utóföltevésükhöz, dogmájukhoz, „univerzalista politikai erkölcsiségükhöz”. 

 

Sőt még ennél is riasztóbb a helyzet!

 

Mert például Heller Ágnes szerint „a legtöbb affektus megfigyelhető az ösztönleépülésben előrehaladt magasabb rendű emlősállatoknál is. De a szégyen kivétel. Csak az embernél és az ember környezetében élő ťszocializáltŤ háziállatok, mindenekelőtt a kutya esetében figyelhető meg… az affektusok közül a szégyen, egy vonatkozásban csupán, de egyedülálló: csak az ember és az ember környezetében élő háziállat – a kutya – tud szégyenkezni”.

 

Igaz ez az állítás? Nem igaz.

Ha tehát azt mondom, hogy: nem igaz Heller Ágnes tétele, abszolút igazságot állítok. Fölöslegesen? Annyiban persze fölöslegesen, hogy Heller egyetlen szót nem ért az egészből. Ha Lukács most is filozófia-etológiai szimpoziont hivatna össze, a nagyasszonynak akkor is szent meggyőződése maradna: „a háziállat tud szégyenkezni”. Ám Hellert nemcsak Heller, nemcsak az ő hátszőrös birka-haverjai olvashatják, hanem azok az emberek is (esetleg), akik – talmi tekintélyelv alapján – még azt is könnyen elhiszik egy „világhírű filozófuszseninek”, hogy „a háziállat tud szégyenkezni”. Baj, hogy valaki ezt elhiszi? Látszólag nem baj, közvetlenül nem származik belőle kár, viszont a kvázi ártalmatlan egyedi butítások végeredménye: az általános, totális elbutulás. József Attila kollégám a fent idézett (Heller-féle) szellemi koleraterjesztést így fogalmazza meg:

 

Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.

 

Ha a butaság az iszonyatból fakad, akkor fordítva is érvényes a tétel: az indokolatlan iszonyodás (például: az antiszemitizmus) a butaságból szivárog elő. Mint filozófuszsenik fényes orcáján a gyülekezeti HIT-nyál. Nagyon fontos: az antiszemitizmus alapvetően nem a konkrét zsidóra vetített konkrét butaságból, hanem alapvetően a Hellerek, Almásik, Ungvárik, Rortyk, Babarczyk, Esterházyk, Kornisok, Konrádok, Faragók, P. Szűcsök… konkrét „őspatkány”-szőrein (meg nem gondolt gondolatain) terjedő általános korlátoltságból fakad. Hogy egészen világos legyen: ha Heller azt állítja – erkölcspolitikailag semlegesen –, hogy a ruca időnként szégyelli magát a baromfiudvaron (gondolom, a von Hühnerstall aus művelt libával szemben), akkor lényegileg nem aktuálisan kártékony butaságot terjeszt, hanem általában vett korlátoltságot, szellemi kórt (mint őspatkány a kolerát), s amely általában vett ostobaság később konkrétan az antiszemitizmus, sőt a kemény nácizmus terjedésében köszön vissza. És nemcsak neki, mindenkinek! Ez a nagy veszélye a szalondebilség (értsd: értelmiségi butaság) kultuszának, vesd össze: „Nem olvasta Norman Geras vonatkozó tanulmányát?”

 

Gondoljátok meg válasz | 2011.12.17 20:12:17 © (139)

Biztosan van Ági néninek néhány diplomája, amit előkaphatna...

Előzmény: Gyurica úr (138)

 

Nekem is van olyanom, amit még talán előkaphatnék, de minek?! Már csak röhögni lehetne rajta. Tehát szerintem Heller se a diplomáit kapdossa (elő), hanem bizonyítsa, amit állít. Például itt.

 

Szükségünk van abszolút igazságokra. Olykor azt is bizonyítanunk kell (hangozzék bármily groteszkmód), hogy a szocializált fehéregér nem szégyenlős, mert így egyszersmind bizonyítjuk: az a „filozófus”, aki szerint szendén szégyenkezik a hízósertés (gondolom, a telt idomai miatt), hülye filozófus. Hermann-nal szólva. „Nevetséges”, „szánalmas” doktorandus – Falus Róberttal szólva. „Agyalágyult”, „tökfej liberális” – Eörsivel szólva. Legyen amúgy a filozófusnak százezer valagnyi diplomája, Széchenyi-díja, Goethe-emlékérme, Jürgen Habermas által újraglancolt morális presztízse...

 

A „tökfej” persze minősítés, ám abszolút igazságon alapuló minősítés, ugyanis Eörsinek igaza van abban, hogy: az „ťosztálytársadalomŤ szó” „pontosabb”, mint a nyálasan neofita „korunkban”, illetve „a globalizáció korában” kifejezések.

 

Vagy talán nem? Ha nem, akkor tessék, lehet bizonyítani, kapjátok elő az érveket, bizonyítsátok be, hogy a „globalizáció” pontosabb, tudományosabb, adekvátabb terminus technicus a tőkelogikára, a kapitalizmus (horizontális és vertikális) terjedésére vonatkozóan, mint a marxi tőkecentralizáción, tőkekoncentráción alapuló tőke-eszkaláció fogalma! Be lehet bizonyítani, hogy a kapitalizmus által determinált világban nem egymástól mindjobban elszakadó társadalmi osztályok vészes polarizálódása, hanem ellenkezőleg: boldog, liberálisan ironikus „középosztályosodás” zajlik. Persze, ha sikerülne is Eörsit cáfolni, még az sem jelentené, hogy nincs abszolút, tárgyi igazság, csupán azt jelentené, hogy az adott tézisben Eörsinek nincs igaza. Elvileg. Gyakorlatilag ugyanis igaza van. Bizonyítottan. És tárgyilag. Függetlenül attól, hogy én itt „szélsőbalosan”, abszolút objektivitással „rugdosom”-e szegény „liberális”, diplomásan originális Heller Ági nénit, avagy sem.