Fiúszerelem – hátulról

 

 

Azért idézem Papp Zsoltot, mert Almási professzor közepesen gyönge intellektus. Ungvári professzor szimpla pojáca, míg Kornis Mihály (nekem) imbecillisnek tűnik, Faragó Vilmost és P. Szűcs Juliannát nem minősítem, mert ők már minősítettek engem: „szélsőbalos rugdosó”, s ami igaz is, ám éppen erről van szó: rugdosó vagyok, de nem visszarugdosó, ezért csupán megemlítem, merthogy a tárgyhoz tartozik: Heller Ágnes mindkettőjük szerint „okos nő”. Az a Heller Ágnes, akit Bánó „világhírű filozófusnak”, Rónai Egon „a filozófia nagyasszonyának” nevezett a tévében, noha nyilvánvaló: nem olvastak tőle egyetlen filozófiai sort sem. Faragó sem. A szintén helleriánus Németh (Köpködő) Sándor pedig unterschleim szellemiség plusz vidám lelkész, ő végképp nem partner, vagyis a fent nevezetekkel való „polémia” emberi-lelki örömet okozhat (és nem is kicsit), ámde ne tagadjuk, mindennek a szellemi sportértéke csekély. Miközben Papp Zsolt – aki szintén rajongott Heller Ágnesért – az általam ismert legokosabb, legbölcsebb, legszellemesebb gondolkodók közé tartozik, ráadásul a legragyogóbb stiliszták (esszéisták) egyike; ezen a fórumon többször említettem Ancsel Évával, Hermann Istvánnal egy lapon. Már, hogy ez ízlés kérdése? Elfogadom. Egyszersmind ajánlom: zsírozzunk! Fent nevezett professzorok írjanak ide – közös erővel – egy legalább gyöngeközepes (értsd: nem kifejezetten idióta) Heller-mondatot, én rakok rá száz kifejezetten szellemes, pengés Papp Zsolt-mondatot (Faragó Vilmos is beszállhat, nem szégyen az!), majd tovább: minden viszonylag épkézláb, közel értelmes Hellerre hozok száz elmés Papp Zsoltot, mindegyikre százat. Hogy ennyi kevés? Jó, akkor legyen ötszáz! Ki bírja tovább?!

Én. Tudniillik ez már jó ideje így megy.

Vagyis kollektív zsírzás híján individuálisan idézem Gombár Csabát: Papp Zsoltnak „Volt füle, amivel hallott, szeme, amivel látott. Tudott tehát a rútról, a hiányosról, a betegről. Megszenvedte a tavalyi és az idei trogloditák tökéletlenségeit. De nem szenvedhette a színvonaltalanságukat – és a kritikájuk, kritikusaik sem érdekelték. A jövőtől – főleg a sajátjától, míg élt – semmi jót nem várt. De bizonyos értelemben mégis a derűlátó szemléletet tágította azzal, hogy következetesen a nehezebb utat választva, mindig a jóról, az épről, a szépről, az átfogóról, a boltozatosról írt. Ömlengés nélkül és érdekesen írni minderről – nos, ez majdnem a lehetetlenség megkísértése. Neki sikerült”.

Nekem pedig módosíthatnékom támadt. Illetve pontosíthatnékom, ugyanis Gombár a „bizonyos értelemben” szintagmát használja, miközben nem mondja meg, melyik az a „bizonyos értelem”, amelyre hivatkozik. Ám ami egyáltalán nem baj, merthogy itt vagyok én! Majd én megmondom! Szerintem Gombár Csaba jellemzése így helytálló: Papp Zsolt a borúlátó szemléletet tágította azzal, hogy mindig a jóról, az épről, a szépről, az átfogóról, a boltozatosról írt – mert az igazság „formáló alakja” nem egyéb, mint a tartalmilag borúlátó kvázi derűlátás, vagyis a szkepszis. Finomabban fogalmazva: a maga körül épséget, szépséget, kellemet, jóságot, tisztaságot, fényt, derűt, bizakodást, megértést, szeretetet árasztó ember általában olyan, mint a segg. Legalábbis az én derűs popsim kifejezetten optimista. És boltozatos.

 

Tehát. Úgy sportszerű a játék, ha Papp Zsoltot is idézem Heller kapcsán. Az alábbi szöveg 1988 nyarán jelent meg, ha jól emlékszem, az Élet és Irodalomban.

 

„Az ember tekintete a könyvespolcán Az arisztotelészi etikára téved, akkor jut eszébe a védés. A védés, a pazar-botrányos védés, amilyenfélét térségünk azóta sem produkált. 1967. november 21. Heller Ágnes parányi asztalkánál a Tudományos Akadémia nagytermében, komoly tömeg, szépszámú a fiatal; nagydoktori a védés, három tehát az opponens: Szemere Samu tradíciósan emelkedett, Huszár Tibor derűs és fanyar, Falus Róbert leránt, túl tudósan. Politikusan? S az elnöklő bizottság! Szigeti József az elnök. Márkus György a „kisinas” titkár. Aztán Mátrai László, Tőkei Ferenc, Vajda Mihály, Vilmos József s egy nyelvész. Nem semmi a csapat. Hanem a diskurzus. Falus: Heller vulgarizál, elnagyol, általánosít, kitalál. Fiúszerelmet, éthoszt, irodalmat. Ez tény. Eljárása Páris ítéletének paródiája. Ez tény. Eljárása szánakozó mosolyt vált ki. Ez tény. Eljárása a nonkonformizmus igazolása. Ez tény. – Aztán elkezd szikrázni a Heller-féle dinamó. Másfélórás a válasz. Ahogy indul. Hogy indíthat egy filozófus? Tisztelt opponensem – így Falus felé –, a tény szót legalább tizenkétféle értelemben használta. Előrefutunk, ülünk az ablakmélyedésben. Az első hozzászólók közül Lukács György. Javasolja, hívjanak össze a téma kapcsán egy filológus-filozófus szimpoziont. Aztán előveszi a korábbi recenziót, ahol Falus elismerőbben nyilatkozott Heller könyvéről. Kérem – mondja Lukács –, nekem volt egy barátom, jó ötven évvel ezelőtt. Megáll a levegő, szisszenünk. A barátomat úgy hívták, hogy Max Weber – folytatja a kicsi ember. A hang fennakad. Kezében vastag cigaretta vagy szivar, lelógó ajkak, táskás szemek, nagy ősz haj. No és – így Lukács – ez a Max Weber nem fogott kezet azzal, aki a véleményét megváltoztatta. Érezzük, vége. Mehetünk haza. Áll a levegő, néhány hozzászólás. Ez súlyos volt, mondjuk, immár a Lánchídon. A Tabáni Kakasban fehér traminit, a Pest-Budában, a Várban vörös burgundit mérnek.”

 

Ez volt tehát „súlyos” 1967 őszén. Míg az 1988-as Papp Zsolt-i Heller-imádat (két hónappal vagyunk az MSZMP májusi Pártértekezlete után!) 2011 tavaszára – mondjuk ki a szót, bárhogy is fájjon ez gombári szívünknek (most kilenc hónappal vagyunk a nagyasszony spicli-múltjának leleplezése után), szóval, hogy a fent idézett s már-már az ömlengés határát súroló Papp Zsolt-i tiráda, mondjuk ki kereken: nevetségessé vált az idők folyamán. És pontosan ezért kell az égre jegyeznünk örök tanulságul: tilos az infantilis rajongás! Bírálni (elítélni is, imádni is) csak tárgyszerűen, szövegszerűen szabad! Nem tárgyilagosan! Tárgyszerűen, tanulmányszerűen (vö. József Attila: Az istenek halnak, az ember él, Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről)!

 

Kezdem azzal, hogy Papp Zsolt a tanárom volt. Nem több és nem kevesebb. Ismertem őt. Mintegy tárgyszerűen. Nekem tehát nyugodtan el lehet hinni: Papp Zsolt feje valóban enciklopédikus. Minden vonatkozásban. Pontosan, odaillőn, találón (valós kontextusába ágyazottan) idézte Marxot, Koncz Zsuzsát, a fiatal Horkheimert, az öreg Cseh Tamást, Talcott Parsons-t, Durkheim-t, Nemes Nagy Ágnest, Görgényit, Pécsi Sándort, Max Webert, a Nők Lapja családi-pszichológusát (nem jegyeztem meg a nevét, Papp Zsolt persze ma is tudná!), Hayeket, Bódy Gábort, Karl Poppert, Mezey Máriát, továbbá kiváló tisztelettel és szeretettel: Gombár Csabát, vele összefüggésben Helmuth Schönt (különös tekintettel a Netzer vs. Overath problémára), idézte Breitner korszakos nyilatkozatát, a Marxot „weberizáló” Lukácsot, utalt Inke Lászlóra, Zsillére, Beauvoire-ra, a vízivárosi csehók bentlakóinak rókabőrös bölcseletire… s mindezt egyszerre, szinte egyazon levegővétellel, és persze csakis koherens, interferenciális logikai összefüggésben. Szóval, Papp Zsolt általában (és konkrétan) ismert mindent, mindenkit, tudott mindenről minden lényegit. De nemcsak úgy, átabotában, „társalgási szinten”, hanem pontosan, mindig a jelenség, a „dinamikus cselekvési zóna” adekvát mélyéig hatóan (ezt így mondaná most, ha élne, finom, lényeglátó öniróniával, mígnem én totális meggyőződéssel vallom) – s hogy mért mondom mindezt? Azért mondom, mert ha Papp Zsolt a fent idézett módon írta le Heller Ágnes „pazar-botrányos védését”, akkor az úgy is történt. Méghozzá pontosan az történt, amit leírt, és pontosan úgy történt, ahogyan leírta. Papp Zsolt feje-memóriája nem csal. A szíve csalhatott, hisz’ nem pusztán elismeréssel, hanem már-már émelyítő rajongással beszél Hellerről, Lukácsról, ámde az agya nem „hódolt”. Látni fogjuk. (Egyébiránt az értelmes agyvelő egyik alapjellemzője éppen a spontán, öntudatlan szuverenitás. Nevezhetjük „ihleti szellemiségnek” is.)

 

Kezdjük Lukáccsal! Papp Zsolt így fogalmaz: „Az első hozzászólók közül Lukács György. Javasolja, hívjanak össze a téma kapcsán egy filológus-filozófus szimpoziont. Aztán előveszi a korábbi recenziót, ahol Falus elismerőbben nyilatkozott Heller könyvéről. Kérem – mondja Lukács –, nekem volt egy barátom, jó ötven évvel ezelőtt. Megáll a levegő, szisszenünk. A barátomat úgy hívták, hogy Max Weber – folytatja a kicsi ember. A hang fennakad”.

 

És gyakorlatilag ugyanaz a „hang” (Almási, Vajda, Ungvári, Radnóti… hangja) most ugyebár nemigen „akad fönn”. Sőt inkább azon „akad fönn”, hogy a másoké „fönnakad”. Heller fatális lebukásán. Papp Zsolt szövegének, illetve a nemrég megismert tényeknek összevetéséből kiderül: Lukács György nemcsak intellektuálisan, de morálisan is meggyalázta az Akadémia épületét. És itt most nem is az a döntő, hogy Lukács kb. annyiszor változtatta meg a „véleményét” (értsd: manifeszt álláspontját), ahányszor levegőt vett (illetve ahányszor csak kellett), hanem arról van szó, hogy Lukács György Hellert szimpla moralizálással „védte” az Akadémián egy tudós (klasszikafilológus) tárgyi bírálatával szemben. Lukács a rigorózus Max Weberre hivatkozott, miközben pontosan tudta, hogy védence egy szaros kis spicli. Harmadosztályú besúgó. Legalábbis Heller szerint tudta: „Az utolsó két és fél bekezdést, összesen egy oldalt írtam abból az ötoldalas szövegből, amelyet közöltek. Ettől függetlenül tudom, hogy mi van benne. Szégyelltem magamat már akkor is miatta, és szégyellem magam most is. A levél megszületése után el is szaladtam Lukács Györgyhöz, és bőgtem nála, és eldöntöttem, hogy el fogok válni a férjemtől”.

 

Heller tehát 1959-ben „bőgött” Lukács Györgynél, majd nyolc év múltán Lukács a tárgyszerű (Papp Zsolt szerint „túl tudós”) opponensi szakvéleménnyel szemben, morális nyomást gyakorolva (értsd: primitív módon személyeskedve), a szigorú Max Weberrel hozakodik elő. Ócska sztálinista trükk. Lukács cinikus, mint minden aktívan pravoszláv-óhitű tovaris, ez teljesen nyilvánvaló, hiszen tény: az Akadémia nagytermében sem szakadt le arcáról a tekintélyes filozófusbőr.

Lukács sunyi inszinuációja szerint Falus Róbert valójában nem a „véleményét” változtatta meg Heller könyvéről, merthogy a „véleménye” maradt, hanem – a lukácsi rágalom szerint – Falus kinyilvánított álláspontja változott meg. És mi bizonyítja, ki bizonyítja a lukácsi inszinuációt? Hát Papp Zsolt biztosan nem! Ugyanis éppen Papp Zsolt az, aki „túl tudós”-nak minősíti az oppozíciót. Más szóval: Falus Róbertnak igaza volt. Legalábbis abban, amit tényszerűen, tárgyszerűen állított: „Heller vulgarizál, elnagyol, általánosít, kitalál”. Tudniillik nemcsak arról van szó, hogy Papp Zsolt memóriájáért tűzbe teszem az enyémet, hanem arról van szó, hogy Heller minden könyvéből, cikkéből, nyilatkozatából, sőt – nem túlzás – minden mondatából pontosan ez derül ki: „vulgarizál, elnagyol, általánosít, kitalál”. Maga Heller így vall erről: „írásban is fecsegek”.

Kérdezem: hogyan jön ide (mármint az opponenssel szemben) Max Weber sólyomi parolája (illetve parolátlansága), mint tudományos ultima ratio? Hogyan? Lovagiasan? Értem én. Ismert a jámbor hím-geront-rajongás, s különösen egy tipikusan aranyoska student-frisshús kék harisnyájára emlékezvén, mert hát ne feledjük, Heller a „védésen” cca. 37 esztendős, vagyis már kissé „öregecskedő” husi, ráadásul maga közli a Filozófiám történetében: az ősz Mesterrel nem történt de facto közösülés, morális alapon sírdogált nála, Zsuzsánnai ketymety szóba se került – írja a nagyasszony híres önanalízisében. Szóval, készséggel elfogadom: már egy kis pityergésért is nagyon lehet szeretni az elolvadó nőtanítványt, ugyanakkor marad a kérdés: mi köze a személyességnek (a nyilvánvaló hím-geront-rajongásnak) a filozófiához, mi köze a hétköznapi lovagiasságnak a tudományos (nagydoktori) méltóság odaítéléséhez?

 

Papp Zsolt emlékezete szerint Lukács „Javasolja, hívjanak össze a téma kapcsán egy filológus-filozófus szimpoziont. Aztán előveszi a korábbi recenziót, ahol Falus elismerőbben nyilatkozott Heller könyvéről. Kérem – mondja Lukács –, nekem volt egy barátom, jó ötven évvel ezelőtt. Megáll a levegő, szisszenünk.”

 

És én nem is kárhoztatom a szisszenőket, nem tudták, nem tudhatták, mire szisszennek valójában. Nem okosabb vagyok náluk (ebben a vonatkozásban, mert amúgy persze okosabb vagyok, gyakorlatilag mindenkinél, főként azért, mert én soha nem „szisszentem” – senki ellen, senki mellett), hanem viszont öregebb vagyok. Esztendeje magam sem tudtam, amit kilenc hónapja tudok: Heller Ágnes hitvány besúgó (a szó Martin Ritt-i értelmében mindenképp). Ugye?! Ezt a hatvanas évek „szisszenői” honnan tudták volna? Viszont. Nem is igazán az a kérdés, hogy minő morális alapon támadja az opponenst Lukács György (s épp egy picsogó spicli védelmében), hanem hogy milyen intellektuális alapon teszi? Ha ugyanis Papp Zsolt azt írja, hogy Lukács a „vélemény” szót használta az Akadémián, akkor mérget vehetünk rá: Lukács 1967. október 21-én a „vélemény” szót használta az Akadémián.

Kérdezem ezek után (akár Max Webertől is): miért ne változhatna meg valaki véleménye bárkiről, bármiről? Szerintem Papp Zsolt véleménye is megváltozna Hellerről Hankiss Ágnes szíves tudósításának sötétlő fényében. Például. Miközben a gondolkodás nem egyéb, mint permanens véleményváltozás, változtatás. Megalkotok egy fogalmat, s mire leírom, már nem ugyanaz. És olyannyira nem, hogy éppen Papp Zsolt cikkében olvashattuk 1988 őszén: Görgényi Ferenc filozófus szerint „Verdinglihung, reifikáció és fetisizmus végül is különböző dolgok. Lukácsról én belülről szólok. De nem kizárt, hogy összemosta a Verdinglihungot, az objektivizálódó intézményesülést a fetisizmussal, ami végzetes! Ez az 1923-as Lukács! Aki Max Webert beleoltotta Marxba! Nem olvasta Norman Geras vonatkozó tanulmányát?” – kérdi Görgényi Papp Zsolt cikkében.

És ha olvasta? Akkor mi van? Megmondom. Akkor Max Weber nem fogott vele kezet, hiszen azért kell elolvasnia Lukácsnak Gerast (Görgényi-Papp Zsolt szerint), hogy megváltozzék a véleménye. Egyébiránt még Max Webert sem lehet Marxba oltani véleményváltozás nélkül, ugyanis az embernek két szeme van nominálisan, ez igaz, ám még a kettővel sem tud egyszerre két könyvet olvasni: Maxot és Marxot. Csakis úgy, hogy előbb az egyiket, így alakul ki benne a vélemény, majd abba beleoltandó a másikat, s az lesz a megváltozott vélemény. „No és – így Lukács – ez a Max Weber nem fogott kezet azzal, aki a véleményét megváltoztatta”. És különösen akkor, ha még Marxba is bele akarta őt oltani.

 

Tehát. Papp Zsolt memóriájára támaszkodva merem kijelenteni: nemcsak Falus Róbert, de Lukács György szerint is csupán hitvány kisdolgozat a nagyasszony nagydoktori nagydisszertációja. Hermann annakidején így minősítette: „hülyeség”, Falus szerint „szánakozó mosolyt vált ki”. És Lukács szerint is. Mert kérdezem: Lukács vajon miért javasolta, hogy „hívjanak össze a téma kapcsán egy filológus-filozófus szimpoziont”? Minek kellett az neki? Ha ugyanis Heller nem „vulgarizál, elnagyol, általánosít, kitalál”, akkor azt a világegyetem egyik legnagyobb filozófusa (esztétája!!!) helyben kimondhatja. Már ott, az Akadémia nagytermében. Hiszen a védés arra való. Jöhet a riposzt, a parádriposzt. Lukács is elolvasta Homéroszt, az Iliászt, nyilván maga is tudja, mi áll benne Pariszról, Menelaoszról, Hektórról… művészien is, tényszerűen is, s amely tény persze értelmezhető így is meg úgy is meg amúgy is, ámde nem ez a döntő kérdés. Hanem az a döntő kérdés, hogy vajon mi újat mondhat a dologról egy Lukács Györgynek egy valaki (akárki?) filozófus/filológus egy valami, akármi szinpoziumon? Mit? Vagyis a Mesternek valójában nem az volt a gondja, hogy Falus téved (esetleg torzít), ti. Lukács (hallgatólagosan) elismerte Falus tárgyi igazságát, így azután az opponens egy korábbi „recenziójára”, „elismerőbb nyilatkozatára” hivatkozott, s valami egészen döbbenetes alattomossággal, arroganciával személyeskedve. (Ne feledjük: Papp Zsolt memóriája archimédeszi pont!)

Mi történhetett?

Nem voltam jelen az Akadémián, nem olvastam a hivatkozott recenziót (egyébként utána néztem a dolognak: 1967. október 21-én éppen műhelygyakorlaton voltunk, a békaszáj-szelvény zsaluzatának összeállítását tanultuk Gyebrovszki Jani bácsitól), ugyanakkor számomra is teljesen nyilvánvaló, mi történhetett. Heller könyve, Az aristotelési etika és az antik ethos (s amelyről a Filozófiám történetében nem esik érdemi szó, mintha a könyv (tartalma) nem volna része a „történet”-nek) 1966-ban jelent meg. Ekkor ír Falus Róbert a dolgozatról egy szokványrecenziót. Föltételezhetően udvariasat, kedveset, mint ahogyan az emberek általában kedvesek, udvariasak egymással, különösen, ha a tekintélyes Lukács tanár úr egyik kedves kis (volt) cuncikájának munkájáról közölnek obligát bírálatot. És pontosan ezért jelenthető ki: ilyen esetben a kedves-kritikus klasszikafilológus nem szükségképpen hazug, ti. az történik, hogy a recenzens nem arról ír, ami nem tetszik neki a könyvben, hanem arról ír, ami tetszik. Mondjuk így: mérsékelten tetszik. Rá lehet fogni. Hogy miért? Mert nem lőnek vele nyulat. Ez a szokás. Ha nem muszáj, nem bántjuk a másikat, elhallgatjuk, lenyeljük averzióinkat, mondunk egymásnak langyosan kedveseket, legyen tőle boldog minden könyvecske minden szerzőcskéje! Nem szólva arról, hogy adott esetben visszakaphatjuk a „pozitív véleményt”. Olyan ez, mint mikor azt mondjuk a másiknak: jó napot kívánok! Majd egy hét múltán: a rák egye ki a beledet! Na, de miért?! Tegnap azt mondtad, jó napot kívánsz nekem!

Mutatis mutandis. Időközben kiderült: Heller szokványkönyve nagydoktori disszertációvá érlelődött. Igen?! Hogy akkor most így áll a dolog?! Jó, ha így áll a dolog, akkor mi immáron gondosabban átolvassuk cuncika könyvecskéjét – mondotta magában a klasszikafilológus, mígnem a figyelmesebb tanulmányozás során menthetetlenül kiderült: Lukács professzor úr kedves cuncikája megint egy rakás marhaságot hordott össze Pariszról, éthoszról, fiúszerelemről, minden egyébről. 56 km-es női úszásról. Patroklosz tiszteletére. Plusz a „keserves birkózás”: „Péleidész harmadszor tűzött most ki jutalmat, / és a keserves birkózás díját bemutatta”. Mégpedig az akadémia nagytermében (huszonharmadik ének), legalábbis a nagydisszertáció védése során. Mert az 1959 m-es női-férfi vegyes levélírás (a Kőszpóntosz Bíszotszágosz tiszteletére), mint entellektüel szakág, már a nagyon-nagydoktori előföltétele.

„Falus: Heller vulgarizál, elnagyol, általánosít, kitalál. Fiúszerelmet, éthoszt, irodalmat.” És fiúmaszturbációt is, szintén a huszonharmadik énekből: „Íphikloszt, bármily kitűnő volt, fürge futásban / győztem le, s Phűleuszt, Polüdóroszt dárdaverésben”. Na most, a nagyon-nagyon-nagydoktoriban a fiúszerelem kombinálva van a férfionániával: „s Zeusz fia, Phoibosz Apollón, még vértjét is eloldta. / Elkábult szive, lent ragyogó szép teste elernyedt: / állt hüledezve; s a válla között megdobta közelből / egy dardán harcos, hátulról, érckelevézzel, / Panthoidész Euphorbosz, a kortársak közül első / dárdaverésben”.

Ugye?! Ez már valóban csak egy filo-filo szinpoziumon értelmezhető autentikusan!

Almási Miklós: „nagyon fontos esztétikai tétel”, miszerint „a mű értéke, ami miatt becsüljük, ami miatt száz év múlva is érdemes rá visszatérni… a többértelműség”.

Ahányat csak akarsz, öreg!

 

Szerintem Falus Róbert ezt gondolhatta magában 1967 őszén: „kérem, az opponens nem recenzens, s én amúgy sem vagyok mindenre rákenhető orrváladék, mint valamely ókortörténész bármely politikai mens (sana in corpore sano) doktori konzulenseként” – Falus gondolhatta ezt is. Horribile dictu. Merthogy még a kisdoktori dolgozat sem játék (esetleg óbalkáni törzsanyag lehet Bukarestben) – gondolhatta Falus –, miért épp a nagydoktori védésének kéne „pazar-botrányos védés”-nek lennie a budapesti Akadémián? Helyette inkább hasogassuk a tudományos szőrszálat! És ami nem göndör szál, gyerekek, azt ugyanis a Lukács professzor hasogatta, némelyek szerint, s amit persze Heller kategorikusan cáfol: ez „világszerte” elterjedt alaptalan „pletyka” – olvasható a Filozófiám története című nagyszerű antikommunista könyvben. Tessék, bele lehet kötni!

Papp Zsolt: „Falus Róbert leránt, túl tudósan. Politikusan?”. Kérdőjellel (Papp Zsolt minden írásjele archimédeszi pont!), vagyis a kérdőjel azt jelenti, hogy: vagy „politikusan”, vagy nem. De akár így, akár úgy, határozottan állítom: minden további nélkül lehet az opponens „túl tudós”. Sőt! Merthogy mi más lehetne? MOA-tanácstag? Persze nem tudom bizonyítani sem ezt, sem azt, így Papp Zsolt kérdőjelére hagyatkozom, illetve azon Papp Zsolt ítéletére, aki nemhogy nem ellenségesen (szélsőbalos rugdosással), de már-már túlbuggyanó rajongással beszél Heller Ágnesről az Élet és Irodalomban: „A védés, a pazar-botrányos védés, amilyenfélét térségünk azóta sem produkált”.

Hát nem! Produkált viszont másmilyenfélét, s ha nem is mindjárt klasszikus védést, hanem csak amolyan nyivákoló védekezést, magyarázkodást (vesd össze), ámde produkált. Papp Zsolt persze erről sem tudhat (húsz éve halt meg), míg viszont azt, hogy egy tudományos, nagydoktori disszertáció akadémiai védésén mely oppozíció lehet kevéssé tudós, melyik lehet megfelelően tudós, illetve melyik lehet „túl tudós” (úgy általában), nos, ezt már sajnos nem tudhatom, erről ugyanis Gyebrovszki Jani bácsi nem beszélt nékünk az ácsműhelyben, esküszöm, egyetlen szót sem szólt róla! Emlékeznék rá! Ezért csupán vélelmezhetem a dolgot – a magam kis hülye agyával –, vagyishogy szerintem a könyv lehet (nem lehet persze, de a játék kedvéért most engedjük meg: lehet) olyan, amilyenre sikeredett. Ha kiadták, hát kiadták. Nincs mit tenni! Viszont. A tudós klasszikafilológus szerint a nagydoktori értekezés – gondolom én, a magam, Gyebrovszki Jani bácsi bölcseletén pallérozódott gyönge agyával – ne legyen már olyan, ahogy épp sikeredett (szellemi ütre-püffre), hanem viszont legyen precíz, pontos, szabályos, legyen: tudományos. Lehet akár túlzottan is tudományos! Horribile dictu. Ha már egyszer tudományos a dolgozat, tudományos a védés. És nem csupán „pazar-botrányos”. Mert az is jó persze, kell a pazar, kell a botrány, ám a tudós krumplileves mégiscsak legyen krumplileves, mert éppen attól tudós, és nem politikus, hogy krumplileves a krumplileves (Iannikosz Kadarosz).

 

Tehát láttuk, miként védte meg az Akadémián a tudós Lukács György az ő kis cuncikájának tudománytalanságát a „túl tudós” opponenssel szemben. Szerintem arcátlanul védte, sztálinista személyeskedéssel. Hogy miként védte-ölelgette ugyanott nagydoktorandus kiscuncika az ő „saját igazságait”? Hát pazarul. Szikrázva, mint a dinamó. És bizony, az sem minden tanulság nélkül való védés – erről írok legközelebb.