Mottó: „Heller Ági írt 40 könyvet” (Ungvári professzor az ATV-ben)

 

 

 

Genetikusan rabszolgák

 

 

A filozófia nagyasszonya, mint tudjuk, a filozófia kisférfijára hivatkozik: „Kierkegaard azt írja: nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom... Az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként”. Majd „ugyanaz” a nagyasszony írja ordózott „40 könyve” közül az egyikben: „A Biblia második alaptörténete a felszabadulás, megszabadulás története, az Egyiptomból való kivonulás története. ťLet my people goŤ – énekelték a felszabadulásra vágyó fekete rabszolgák Amerikában magukat Izraellel azonosítva. Friedrich Nietzschének igaza volt a ťMorál genealógiájábanŤ [sic!]: hogy enélkül a történet nélkül nincs modern demokrácia, és a szocializmus gondolata sem születhetett volna meg”.

 

Ehhez csupán néhány megjegyzés.

Ha a „filozófia nagyasszonya” azt állítja, hogy „Friedrich Nietzschének igaza volt”, akkor nem lehet igaza a filozófia nagyasszonyának abban, hogy „nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom”. A nagyasszony ugyanis minimum két szubjektum igazságáról beszél (Nietzschéjéről és az övéről), s ami azt jelenti értelemszerűen, hogy horribile dictu még Hellernél is abszolutizálódik az igazság. Azért mondom így, hogy „abszolutizálódik” (s nem abszolúttá válik), mert a „filozófus” állítása nem igazság, vagyis annyiban abszolút, amennyiben abszolúte hamis.

Az sem segítene természetesen, ha a nagyasszony „szerényebben” fogalmazna, például így: „szerintem Friedrich Nietzschének igaza volt”, vagy: „a magamhoz ölelt saját igazságom szerint Nietzschének igaza volt” stb., ugyanis a filozófia attribútuma nem a szerénység (vs. szerénytelenség), hanem a gondolatiság. A logika. Valamely hamis ítélet megfogalmazható rokonszenvesen, ellenszenvesen, őszintén, hazugmód, jellemtelenül stb., ám mindez az adott ítélet tartalmát, érvényét nem érinti. Tehát nem az a kérdés, hogy a filozófus mit ölelget magához, mit nem, hanem az a kérdés, hogy bizonyítható-e pl. ez az állítás: „Nietzschének igaza volt”. Ha igen, mivel bizonyítható? Magyarán: csak akkor érdekes filozófiailag, hogy „Nietzschének igaza volt”-e vagy sem, ha a szerző Nietzsche állításának bizonyítására törekszik. Ha nem ez a cél, vagyis ha a filozófus pusztán hivatkozik a másik filozófusra, akkor ugyebár így fogalmaz: „miként Nietzsche írja” stb. Ha viszont a „filozófia nagyasszonya” (aki amúgy egy szellemi vakarcs), mint tanító néni, leosztályozza Nietzschét (mintegy megállapítja: „igaza volt”), akkor a nagyasszony részint nevetséges, részint szánalmas nagyasszonnyá válik.

Miért mondom, hogy Heller szánalmas? Mert jól látható, kívülről is pontosan érzékelhető: Heller Ágnesben a lelke mélyén rejtőző hitványságtudat gerjeszti azt a gyűlöletérzetet, melynek nyűge alatt egy életen keresztül tipródott. Vagyis mindig szerette volna magát „jó”-nak tudni, méghozzá a szó nietzschei értelmében, és pontosan ebből (a nietzschei involváltságból) fakad a nagyasszony egyik kedvenc kislózungja, mely (szerintem) Heller komplett nagyasszonyiságának lényegét fejezi ki: „ők gyűlölnek bennünket, mi megvetjük őket”.

Hogy miért mondom ezt?

Azért, mert e tipikusan helleri sekélyesség a nietzschei Jó (Erős) iránt táplált mély vonzalom egyik (érzelmi) megnyilvánulási formája. Egyszerűbben fogalmazva: a nagyasszony arra ácsingózik, hogy ő is Übermensch lehessen. Csakhogy nagyon nem megy néki a dolog, s pontosan ezért a puszta manír: ha már nem vagyok, nem lehetek erős, legalább igyekszem peckesnek mutatkozni! Heller két véglet között csapong. Egyfelől: még Nietzschének (Marxnak, Kantnak…) is kiosztja, megállapítja az „igazságát”, „tévedését”, miközben: még harmadosztályú politikusokkal is csak egyenrangú vitára képes, úgynevezett „valódi vitára”: „Boldog vagyok, hogy a Fidesz néhány képviselője is itt van, mert én valódi vitát szeretnék”. Vagyis Heller „valódi” vitapartnere a „fideszes képviselő”, illetve maga Morvai Krisztina. És őket nem is „oktatja” (mint pl. Marxot), hanem vitázik velük: „valódi vitát” folytat. Merthogy ez a nagyasszony „valódi” intellektuális közege. Nem én mondom, ő maga jelentette ki az Európai Parlamentben (soha nem tudom meg, ha nem linkelik ide!).

Hellernél a filozófia csak álca. Illyés Gyula mesélte: valamikor régen, Tihanyban, az egyik sétahajó kapitányától kapott ajándékba egy sildes tengerészsapkát, s aztán mindig azt vette föl, ha későéjszaka a néptelen utcán egyedül kaptatott hazafelé, mondván: „ebben a sapkában rendőrnek vagy valami hasonló hivatalos személynek nézek ki, így még a sötétben sem mernek megtámadni”.  Vagyis Hellernél a filozófiának az a funkciója, mint Illyésnél a tengerészkapitányi tökfödőnek. Füttyögés az erdőben:

„Nietzschének igaza volt”. Nagyasszonyi kisfüttyögés a liberálisan sötét filozófiai rengetegben.

 

Nietzsche bölcseletének lényege-eredetisége nem a Jó és a Rossz (mint Gonosz) hagyományosan moralizáló szembeállításában rejlik (értelemszerűen, hiszen akkor Nietzsche nem volna originális), hanem a Jó és a Rossz (mint hitvány) ellentétében. Vagyis Nietzschénél alapvetően nem a Gonosz a rossz, hanem Nietzschénél  alapvetően az a rossz, ami silány, hibás, gyönge, selejtes.

József Attila szerint nincs szép vs. csúnya, nincs erkölcsös vs. erkölcstelen vers, csak jó, illetve rossz költemény létezik.

Döntő kérdés: ki állapítja meg, hogy valamely alkotás jó-e vagy sem, „A műalkotás” vagy „nem A műalkotás”?

A válasz „egyszerű”: én állapítom meg. Egyedül én. Már persze, ami a dolog lényegét illeti. Vagyis az lehet szabad ember, aki az „Én” szót a világra (részint, mint tárgyra, részint, mint istenségre) vonatkoztatva képes elgondolni, sőt kimondani, tragikus bátran, s nem csak sunnyogva mögötte, mint valamely, a maga kis „saját igazságait” ölelgető nagyasszony. Aki aztán épp ezért hőzöng, peckeskedik, pökhendiskedik időnként, originálisan állapítja meg a géniuszok igazságát vs. tévedését.

 

„Én vagyok az út, az igazság és az élet”. Ami azt jelenti – sajnos –, hogy az ember csak istenként lehet szabad (vesd össze), és aminek természetesen súlyos ára van. Na most, pontosan azért tartom a „liberális” Heller Ágnest nevetségesnek is, szánalmasnak is, merthogy a szabadság árat (jól láthatóan) nem tudja, de, ha tudná, akkor se akarná megfizetni. Így azután a fortélyos nagyasszony ügyesen „megfelezi” Nietzschét, majd a német filozófus azon felének, mely szerint a Gonosz a Jó alternatívája, Heller fensőbbségesen megveregeti a vállát, megsimogatja a filozófus zseniálisan kis buksiját (jól van, Fricike, te is ügyes vagy, megint „igazad volt”), míg a másik, a relevánsabb fél-Nietzschét, aki szerint a hitvány a Jó alternatívája, Heller Kierkegaard-ral helyettesíti be magának. Pontosabban Kierkegaard meghamisításával, vagyis azzal a (Nietzsche által kárhoztatatott hitvány, kvázi liberális) pöffenettel, mely szerint csak szubjektív abszolút igazság létezik. Illetve még az sem. Vajdáék, Almásiék, Hellerék… szerint az igazság relatív, s ebből fakadnak a filozófus „abszolút gesztusai”, melyek során valamely nagyasszony „saját igazságait” ölelgeti magához. Abszolút érvénnyel. Hát persze, ahogy azt Móricka néni elképzeli. Miközben fél marék egyiptomi homokért tilinkózik, mint originális (made in Hungary) walesi bárd. Vegyünk rá egy eklatáns példát az idézett könyvből: „Friedrich Nietzschének igaza volt a ťMorál genealógiájábanŤ: hogy enélkül a történet [ti. a kivonulás bibliai története] nélkül nincs modern demokrácia, és a szocializmus gondolata sem születhetett volna meg. Ahelyett, hogy az istenektől származtatta volna, egy nép a rabszolgáktól származtatta magát”.

 

Egy nép, amely nem az istenektől, hanem a rabszolgáktól származtatta magát. Aminek persze a Bibliában nyoma nincs, s általában véve is, ez egy akkora (abszolút női gesztussal ölelgetett) baromság, hogy érdemtelen a cáfolatra; von Untergärtner aus filozófia: a párianépek genetikusan alatt-rabszolga-valók. Vagyis csupán azt jegyzem meg, hogy annak a nagyasszonyin abszolút, saját (vagy ahogy Almási professzor mondja: originális) igazságnak, mely szerint a kivonulás-történet nélkül „a szocializmus gondolata sem születhetett volna meg”, kb. annyi az intellektuális értéke, mintha ezt mondaná a nagyasszony: az őshüllők megjelenése nélkül nem volna most nagyszerű antimarxista, unikális, zseniális filozófia. A gondolat ti. agyi termék (még a „szocializmus gondolata” is!), s az emberi agyvelő, a központi idegrendszer (annak minden megnyilvánulás módja) éppúgy az őstengerből származik (biológiailag kétéltű kimászások révén), mint például a csincsillaszőrű házinyúl szégyenkezése. Vagy bármi. Tehát a „szocializmus gondolata” (mely szintagma így, ebben a nagyasszonyi-filozófusi formájában nem jelent semmit) bármiből, pl. a Koránból is leszármaztatható. Vagy például a Prométheusz-legendából. Mondom, bármiből. A konfucianizmusból is, a taoizmusból is. Sőt még az elnyomás apoteózisaiból is! Az ókori rabszolgatartás gyakorlata (és ideológiái) nélkül „a szocializmus gondolata sem születhetett volna meg”. Már persze amennyiben Spartacus afroamerikai zsidó volt („Izraellel azonosítva magát”), s aki így énekelt néger-trák rabszolgatársaival (s a szintén egyiptomi Yoko Onóval) együtt, méghozzá dögvészek, békainváziók, sáskajárások közepette, a Nílussá vérzett Mississippi-parti bányaültetvényeken dalolva: „Let my people go”, illetve: „Tizenhat tonnát raksz, és mennyi a bér?”.

 

Ismét a teljes idézet, memorizáljuk, ez ugyanis nem egyéb, mint szellemi emberárulás: „A Biblia második alaptörténete a felszabadulás, megszabadulás története, az Egyiptomból való kivonulás története. ťLet my people goŤ – énekelték a felszabadulásra vágyó fekete rabszolgák Amerikában magukat Izraellel azonosítva. Friedrich Nietzschének igaza volt a ťMorál genealógiájábanŤ [sic!]: hogy enélkül a történet nélkül nincs modern demokrácia, és a szocializmus gondolata sem születhetett volna meg”.

 

Aki legalább elemi szinten ismeri a történelmet, pontosan tudja: az Ószövetségből (benne a kivonulás-történetből) származott az Újszövetség. Illetve a Biblia. Na most, az Újszövetség terjedése révén kialakult kereszténységből, katolicizmusból, protestantizmusból, illetve a katolikus erkölcs, a protestáns etika által motivált konkvisztádori kincskeresésből, kincsképzésből (eredeti tőkefölhalmozásból), a hódítások, gyarmatosítások során és nyomán végbement emberrablásokból, újkori (polgári-liberális) rabszolgatartásból származik az idézett néger spirituálé, vagyis igaza van a nagyasszonynak, „az Egyiptomból való kivonulás története” és a „Let my people go” között lelkileg lehet direkt a kapcsolat (csupán egy jó misszionárius kérdése az egész), miközben e viszony (mint teljesség) történelmileg releváns. Történelmileg van determinálva. Így a liberalizmus, a liberális burzsoázia dicsősége is csak viszonylagos lehet. Felettébb relatív. Marx így írja: „A burzsoáziának a történelemben felettébb forradalmi szerepe volt… ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt. Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hűbéri kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához fűzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli ťkészpénzfizetéstŤ. A jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását az önző számítás jeges vizébe fojtotta. A személyi méltóságot csereértékké oldotta fel, és az oklevelekben biztosított, nehezen szerzett számtalan szabadság helyébe az egy lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot iktatta. Egyszóval, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást állította”.

Elvileg és általában. Mert a gyakorlatban (konkrétan) az történt, hogy a zsidó-keresztény-katolikus-protestáns burzsoázia szétzúzta pl. az archaikus amerikai kultúrákat, s a helyükbe részint a direkt emberkereskedelmet (Afrika és Amerika között), a rabszolgatartást, részint a közvetett (bér)rabszolgaság máig ható rendszerét állította. Ezzel együtt persze Marx elismeri a burzsoázia „felettébb forradalmi szerepét”, csak nem oly nagyon hülyén, mint ahogyan teszi azt az antikommunista filozófia antimarxista nagyasszonya.

„A burzsoázia megfosztotta dicsfényüktől az összes eleddig tisztelt és jámbor félelemmel szemlélt tevékenységeket. Fizetett bérmunkásává változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét”. 

Megjegyezendő: itt igencsak gyöngécske (tautologikus) a fordítás, ti. Marx szövegének, a „Lohnarbeiter” kontextusának logikájából az következik, hogy vagy „bérmunkásává”, vagy „megfizetett jobbágyává”, de maradjunk a helleri Ószövetségnél: „fizetett rabszolgájávᔠváltoztatta a „tudomány emberét”, sőt még a „filozófia nagyasszonyát” is! Mígnem aztán Budai Gyula szabad páriává messianizálta a „balliberális filozófiát”. Illetve egészen pontosan az történik, hogy Kellerék-Hellerék vs. Budaiék-Hankissék ciklikusan (négyévenként) egymást váltogatva fújják a híres rabszolgadalt: „Let my people go for the back”. Tudniillik nem csak Heller, hanem Budai is, Hankiss is, Bayer is burzsoá, ún. „nemzeti” burzsoá, így azután a kölcsönös oda-vissza-lenyúlgatásaik liturgiája konvergens tényező, egy sajátosan (jobb-nemzeti-bal-liberálisan) kondicionált össztársadalmi (össznemzeti) elitjáték. Vagyis: általában akkor vonulnak az emberek (a people) az utcára tüntetni a rencer, illetve a Cohn-Bendit-i háborúskodás ellen (a béke mellett) több százezren, több millióan (a belügyminiszter szerint több félmillióan), ha éppen nem esik a hó. És nem szarik a ló. Míg a többiek a tévét nézik. Ámulva-bámulva, fanyalogva-drukkolva, esetleg, olykor (valamely fórumon) megállapítva: ez a tudós helleri zsenialitás veleje-lényege: „Let my people go in the liberation: prize money”, nagyjából ennyit ér a filozófia „okos”, „zseniális”, „originális”, „unikális” „nagyasszonyának” „világhírű” bölcselete.

(Lesznek még rá példák szerintem.)