"Remélhetőleg nem ócska, kitérő szofizmának tartod, de a válaszom röviden: egyszerűen úgy, hogy kivonjuk belőle magát az embert, pontosabban mindazt, ami az embert akarásában a világhoz köti."

 

Ez a tudomány módszere, ha jól értem, a szigorú, jéghideg objektivitás. Jobban modva, a tudományt művelő emberek vágya, hiszen a múlt század elég sok jelét adta annak - például a kuhn-i fordulat, a qm koppenhágai interpretációja -, hogy ez egy teljesíthetetlen vágy.

 

E vágy mögött az áll, ha jól sejtem, hogy az illékony, állandóan változó jelenségeken áthatolva valamilyen stabil, állandó magyarázathoz vagy élményhez jusson az ember. Ezt a vágyat látom dolgozni a vallásos tudatban, Platónban különösen, és az egész őt követő nyugati metafizikában, de talán még az indiai metafizikában is.

 

Na most a pragmatikus gondolkodás egészen másfelől közelíti meg ezeket a problémákat. Előszöris ismeretelméletben naturalista: a valóság és a megismerő folytonos, a tiszta tapasztalatban -- vagy szemléletben --  egyáltalán nem hasad szubjektumra és objektumra a világ (lásd William James írásait!). A distinkciót majd az elméletekben, különféle céljainknak megfelelően tesszük meg. A kettő választóvonala mindig praktikus. Igen, lehet azt mondani, az ember az öntudatra ébredt világ, a "világ szeme", ami magát szemléli, de ugyanígy mondhatjuk azt is, a világ a szemlélő képzete, konstrukciója. Ez tényleg csak azon áll, hogy milyen leírást és szótárt használunk, ami meg azon áll, hogy mik a céljaink egy adott szótár használatával.

 

Ebből jön, hogy pragmatikus szempontból nincs sok értelme a látszat-valóság meg a doxa-episztémé kettősségeknek. Nem utalunk magánvaló dologra, esszenciára, mert az feloldódik a különféle relációkban, különféle leírásokban (biztosan emlékszel még Rorty 17-es példájára, dolgozatot is írtál róla :) Ez a pánrelacionizmus különben sokkal közelebb áll a buddhista episztemológiához, mint a hagyományos nyugatihoz. És persze megértem, hogy Kant fogalmairól nagyon nehéz áttérni erre a szemléletre.

 

"Ezekben a pillanatokban az illető nem mint akaró lény van jelen, hanem tisztán kontemplatív állapotban lévő befogadó"

 

Éltem már át ilyen kontemplatív pillanatokat, és máshogy gondolom. Nem az ember vonódik ki, inkább a világ vonódik be a tiszta, zavartalan élménybe (bár ez a szókép is félrevezető). Egyszerűen ilyenkor nem éled meg a szubjektum-objektum kettősséget, csak a tiszta, folyamatszerű tapasztalatot és szerintem ez az, amiről James is ír és amit feljebb említettem. Éppen ezért nincs is sok értelme a magánvaló dolog feltárulásáról beszélni, mert az már feltételezi a felosztást, kettősséget, szóval egy fogalmi konstrukció.

 

Egy csomó minden eszembe jutott még, később folytatom.