Gyakorlatilag a filozófia alapkérdéseinél járunk. Ez az, ami véleményem szerint óhatatlanul is a "filozófiai hit" terepe már... Markáns ismeretelméleti és egyéb filozófiai álláspontjaim persze vannak, ezek nagyrészt sok-sok éve szilárd talajon állnak, ámde ezekre a legszánalmas dőreség volna egyszersmind a 'minden kétséget kizáróan így van'-pecsétet ráütni. Valójában eldönthetetlen kérdések ezek. A kanti Tiszta Ész Kritika-beli antinómiák örökérvényűek, legfeljebb csak annyit lehetne hozzátenni - fokozva a zűrt -, hogy távolról sem ez az összes antinómia. Schopenhauer adott egy plauzibilis, rendszerszintű leírást a világról és benne egyebek közt az emberekről (annak minden etikai konzekvenciájával együtt), talán az egyetlent véleményem szerint, ami akár igaz is lehet és amit eleddig számos diszciplína eredményei is visszaigazoltak. De ennyi, nem merném állítani, hogy kizárólag csak az ő filozófiája igaz. Sok-sok részigazság, -megvilágosodás lelhető fel megannyi más nyugati gondolkodónál is. Mégis, az én filozófiai hitem alapján Schopenhauer filozófiáját tartom maradéktalanul igaznak és nem a politikai korrektség fogalmával analóg "filozófiai korrektség" jegyében veszem tudomásul azt, ha valakinek alapvetően tér el a filozófiai hite. Hanem azért, mert minden, a létezés és a világ végső kérdéseit firtató filozófiai vizsgálódás során fenn kell tartani a "tévedés kockázatát", azt az alapvető szkepszist, amely kiküszöbölhetetlen, hiszen véges lényekként nem tudhatjuk a priori, hogy valamely általunk megfogalmazott teória valóban korrespondeál-e a valósággal (és ebben az értelemben igaz-e), vagy sem. Ám vannak azért némi reményre okot adó jelek...

 

Szemlélet, magában való, antropomorfizmusok. Igazad van abban, hogy bár minőségileg merőben más, de ugyanúgy szemléletről van szó a hétköznapi észlelés és a Helyes szemlélet (avagy paramārtha-satya) buddhista értelmezése során. Ember által konstituált relációkról beszélünk. Ezt elfogadom. Viszont ez a tény nem feltétlen jelenti azt, hogy itt valamiféle következményről van szó (vagyis a helyes szemléletből fakadó praktikus útról, amely aztán a megszabaduláshoz vezet). Nem zárnám ki azt, hogy épp ez a buddhista elfogulatlan szemlélet jelenti az okot magát, amely aztán a megszabadulás útjára terel. De sajnos én sem tudok eleget a buddhizmusról ahhoz, hogy ezt megfelelően megítélhessem, csak "hangosan gondolkodom". (Mindazonáltal egyértelműen buddhista szimpatizáns vagyok, nem egy teoretikus fenntartásom ellenére is.)

 

"hogyan lehet megtisztítani az antropomorfizmustól a világ szemléletét, ha egyszer egy ember szemléletéről van szó?"

 

Remélhetőleg nem ócska, kitérő szofizmának tartod, de a válaszom röviden: egyszerűen úgy, hogy kivonjuk belőle magát az embert, pontosabban mindazt, ami az embert akarásában a világhoz köti. A világnak és jelenségeinek, egyszóval a természetnek a puszta megfigyelése, leírása, megfosztva minden emberi vágytól és igénytől, mindennemű etikai felhangtól, etikai jellegű megállapítástól - tömören ez jelentené az antropomorfizmustól mentes szemléletet. Schopenhauer írja a főművében, hogy a zsenialitás egyebek közt "az a képesség, hogy valaki tisztán csak szemlélőként álljon, a szemlélésben elvesszen (...) a maga érdekeit, akarását, céljait teljesen figyelmen kívül hagyja, ekképp saját személyiségéről egy ideig merőben lemondjon, hogy így tisztán megismerő szubjektum maradjon, nem homályosuló világszem". "Világszem" - szerintem gyönyörű, találó kifejezés! Schopenhauerrel ellentétben én viszont úgy gondolom, hogy ez lehetséges és elérhető zsenialitás nélkül is. Fejleszthető, gyakorolható képesség. Kétlem, hogy az igazi buddhista mesterek kivétel nélkül zseniálisak lennének, ugyanakkor egyformán jellemző rájuk az, hogy ők képesek tartósan világszemként létezni. Nem kell sem hiperszenzitív Schöngeistnek, sem platonistának lenni ahhoz, hogy valaki felfigyeljen arra, hogy néha ő is ilyen világszem, még ha pillanatokra is. Hacsak valaki nem az animalitás szintjén vegetáló szerencsétlen kétlábú, aki a művészet és a kanti értelemben vett Fenséges iránt tökéletesen immúnis, akkor jóformán bárki tapasztalhatja magán, amikor spontán megérinti őt valamilyen műalkotás vagy természeti szépség és a benne megnyilvánuló időtlenség. Ezekben a pillanatokban az illető nem mint akaró lény van jelen, hanem tisztán kontemplatív állapotban lévő befogadó. A világ ekkor mentesül mindattól a tartalomtól, amelyet különben az emberi létezés hozzátapaszt. Más szóval ekkor fellibben a "maja fátyla". Meggyőződésem, hogy kellő gyakorlás (legyen az meditáció, műélvezet, filozófiai elmélkedés vagy valami másféle introspekció) során elérhető az, hogy ez a fátyol később se homályosítsa el a szemléletet és egyfajta éber tudattal reflektáljon a világra és befelé.

 

"Ez a kanti noumenon kételen szakítani az ókori látszat-valóság dichotómiával, ami az én szótáramban egyszerűen nem szerepel, ezért igen képtelenül is hat."

 

Márpedig Kant tagadhatatlanul nyugati filozófus volt. Nincs tudomásom arról, hogy hatottak volna rá a keleti tanok, már csak azért is, mert ezt épp Schopenhauernek köszönheti a nyugati világ. Kant, de Platón is beszél valami másról, mint ami a valóság. Más szóval ők is - a buddhizmussal egyetemben - a világnak egyfajta illuzórikus jellegéről beszéltek. És ehhez még Istent sem kell feltétlen posztulálni, bár Kant sajnos nem tudta ezt megkerülni. Lehetséges, hogy mindez képtelenség. Lehetséges, hogy mindannyian tévedtek, de képtelenségnek a magam részéről ezt egyáltalán nem tartom. Szofizmus lehet, de vállalom: egy hangya a világból értelemszerűen csak annyit képes percipiálni, ami a hangyalétéből fakad. Ugyanez áll az emberre is: naiv dolog és nem kis mértékben túlkapás azt gondolni, hogy a világ csak annyi (és nem több és/vagy más), amennyit az ember belőle megtapasztal. Létezik a mundus intelligibilis. Sőt még az is, ami ezen kívül esik és csak valamely misztikus vagy másmilyen, irracionális úton szerezhető róla tudomás. Úgy gondolom, a kanti noumenon rész mindannyiunkban közös és szubsztanciális, mert filozófiai hitem szerint Minden=Egy és a világ jelenségeinek pluralitása valójában látszat.

 

"Őszintén, el tudod képzelni, hogy fest (micsoda antropomorfizmus) egy dolog, amikor nem vagy ott? Én nem, ugyanis csak olyannak tudom elképzelni, amilyen akkor, amikor ott vagyok."

 

Ha úgy teszed fel a kérdést, hogy el tudom-e képzelni, nos akkor elképzelni bármikor el tudom képzelni. És ez még csak nem is fantázia kérdése. Könnyűszerrel el tudom például képzelni és komoly érvek szólnak amellett, hogy a világ az általam percipiált formájában a halálom után is így vagy hasonlóképp fog fennállni. Más kérdés, hogy ez teljes mértékben indifferens akkor már, hiszen a világ az én képzetem (is), amely a halálommal véget ér. Más: gondolj a csillagászokra. Megannyi kozmikus jelenség fantáziarajzait vázolják fel, puszta hipotézisek és tudományos kutatások (vagy akár csak számadatok!) alapján. Ott vannak ezek az emberek akkor, amikor ezeket vizuális formába öntik? Természetesen nem. De igenis elképzelhetők, amiket rengetegszer erősítenek meg teleszkópok, szondák és egyéb műszerek által készített fényképek. Remélem, jól értettem a kérdésed és tudtam rá érdemben válaszolni.

 

"Egyáltalán, semmit sem tudok még csak elgondolni sem önmagában, csakis relációban más dolgokkal és eseményekkel."

 

Ez is egy ősrégi probléma. Az empirikus világban, amiben élünk, ha valami létezik, akkor az szükségszerűen valamiképp létezik, véges jelenségként, számos attribútummal, relációban más dolgokkal és eseményekkel. Ezzel aligha lehetne vitatkozni. Ez a principium individuationis törvénye. Csakhogy ebből nem következik, hogy ezekben a szétszórt dolgokban ne lenne valami közös, szubsztanciális, esszenciális, valami, ami kvázi "kivonható" lenne létezésükből (persze csakis gondolatilag!), amelynek következtében az adott jelenség csak mint attribútumok komplex rendszere lenne értelmezhető és ezekre redukálható.

 

"Mellesleg a buddhista anátma is egy ilyen relacionista tanítás: nincsen olyan, hogy egy dolog önvalója vagy esszenciája. Mit gondolsz erről?"

 

Igen, ez így van, tudom... Ez az egyik - ha épp nem a legnagyobb - szakadék a buddhista ismeretelmélet és az én gondolkodásom/filozófiai hitem között. Előbb tudok azonosulni az újraszületés gondolatával, mint azzal, hogy a világ pluralitását ne valamilyen téren és időn kívül álló "metafizikai váz" adja, amelynek természetesen nem kell transzcendensnek lennie.

 

Még Stephen Hawking, korunk egyik méltán ünnepelt tudósa is tud meghökkentő (vagy ha nem tiszteletlenség: bornírt) kijelentésekkel élni. Véleménye szerint "az ősrobbanáshoz, és az univerzum keletkezéséhez nem kell istent feltételezni; egyszerűen a gravitáció törvényszerűségei okozták, hogy az univerzum létrehozta magát a semmiből." *

 

A magam részéről teljes mértékben egyetértek azzal, hogy egyáltalán nem kell isten (fogalmát bevezetni) a világ "keletkezéséhez", amely világ meggyőződésem szerint soha nem is keletkezett, hanem öröktől fogva létezett, legfeljebb más formában. "Az univerzum létrehozta magát a semmiből" - feltéve, de nem megengedve, hogy ez így van, ha szerinte a világ megmagyarázható és értelmezhető önmagából, akkor kérdem én, mégis mi az, ami létrehozta magát a semmiből? A semmiből nem keletkezik, nem is keletkezhet semmi - ez egy (logikai) alaptörvény. Akár szellemi természetű az anyagi formában megnyilvánuló empirikus világ, akár nem, a világot belülről (immanensen) vagy kívülről (transzcendensen) meghatározó elv nem származhat sehonnan máshonnan. Ez egy időtlen és teren kívül álló szubsztancia. A világ változása, alakulása ettől az időtlen, örök és változatlan szubsztanciától független; a megnyilvánuló világot, a jelenségek/képzetek világát érinti, amely világ szerintem illuzórikus. És honnan ered a gravitáció és azok törvényszerűségei? Ezek éppen a tudomány vizsgálódási területének határkérdései, és épp ezek azok, amelyekre a tudomány a természetéből adódóan soha nem is felelhet. Sem Hawking, sem más. A legvalószínűbb választ pedig Schopenhauer mondta ki: az ősrobbanás mögött (amely különben az univerzumot hozta létre, nem a világot magát, amely világ annak előtte is fennállt, más módon) éppen ugyanaz a kozmikus erő, "léttörekvés", az Akarat munkál, mint ami a szervetlen világban különböző erők formájában ölt testet, ami nyaranta a szentjánosbogarak biolumineszcenciájáért felel, vagy ami bennünket időről-időre az egyéni lét- és fajfenntartás kiszámítható és szánalmas bilincseibe ver. Ez az Akarat lenne az esszencia, ami mindig valamiképp jelenik meg, soha nem önmagában.

 

 

* forrás: http://index.hu/tudomany/2010/09/02/stephen_hawking_szerint_nincs_isten/