"Talán korábban írtam már, de ha nem, akkor most muszáj definiálnom, hogy én mit értek az igazság, különösen az objektív Igazság alatt. Ehhez kölcsönvenném a buddhista ismeretelmélet egyik alapvetését: a buddhista értelemben vett "Helyes szemléletet", amely a világ elfogulatlan szemléletét jelenti."

Megnéztem, úgy hívják szanszkrit nyelven, hogy paramārtha-satya. Mivel sem buddhista, sem keletkutató nem vagyok, csak a saját fogalmaim szerint beszélhetek: amikor ilyen különbséget tesznek a hétköznapi és a végső valóság között, akkor a világ két nagyon különböző leírásáról beszélnek, melyek közül a második célravezető a megszabadulás eléréséhez, azért "végső". De attól még mindkettő szemlélet, azaz egy reláció, nem valami magában álló dolog.

"Általános értelemben tehát a világ, a jelenségek antropomorfizmusoktól megtisztított szemlélete a kívánatos ehhez, annak érdekében, hogy feltáruljanak úgy, ahogyan azok önmagukban vannak."

Nem szeretnék itt hülye szofizmákkal dobálózni, de mégis: hogyan lehet megtisztítani az antropomorfizmustól a világ szemléletét, ha egyszer egy ember szemléletéről van szó? Feltárulásról írsz: hogyan tud valami feltárulni, ha nincs senki, akinek feltárulna - hiszen önmagában van? Ez a kanti noumenon kételen szakítani az ókori látszat-valóság dichotómiával, ami az én szótáramban egyszerűen nem szerepel, ezért igen képtelenül is hat. Őszintén, el tudod képzelni, hogy fest (micsoda antropomorfizmus) egy dolog, amikor nem vagy ott? Én nem, ugyanis csak olyannak tudom elképzelni, amilyen akkor, amikor ott vagyok. Ami igazán antropomorf dolog.

Egyáltalán, semmit sem tudok még csak elgondolni sem önmagában, csakis relációban más dolgokkal és eseményekkel. Mellesleg a buddhista anátma is egy ilyen relacionista tanítás: nincsen olyan, hogy egy dolog önvalója vagy esszenciája. Mit gondolsz erről?