Önszemléleti kalodában

 

 

A Kritika című „társadalomelméleti és kulturális lap”-ban írja Hernádi Miklós „MTA aspiráns”, tudományos kandidátus: „Révai 1945–49 és Rákosi 1948–49 és 1951–55 közötti beszédeit, cikkeit áttanulmányozva egyetlen egy utalást találtam a magyarországi holokausztra, de az is csak Mindszentynek és híveinek a kipellengérezését szolgálja, a zsidóság említése nélkül, és más háborús emberveszteségekkel egy sorban: ťMost fenyegetnek kiátkozással, de amikor az országot németek és a nyilasok rabolták, amikor a büntetőszázadokban, muszokban és egyéb mozgó vesztőhelyeken százezrével gyilkolták az embereket, amikor tízezrével hajtották el a leventegyerekeket, akkor ezek az urak helyeseltek vagy meglapultak.Ť

A kor vezető kommunista ideológusainak tulajdonított, és állítólag éppen a magyarságnak a holokausztért viselt felelősségét verbalizáló ťbűnös nemzetŤ kifejezés helyett én rendre a ťHitler utolsó csatlósaŤ országjellemzéssel találkoztam; ez utóbbi kifejezés azonban biztosan nem a holokausztra vonatkozik, hanem csupán arra, hogy az úri Magyarország a gaz Hitler oldalán az utolsó pillanatokig hadban állt a dicső Szovjetunióval.

Említettem, hogy azoknak a túlélőknek, akik a kommunista ideológiát választották, fel kellett számolniuk zsidó identitásukat és kapcsolataikat. Azok a túlélők pedig, akik írói tehetséggel is meg voltak áldva, és nemcsak személyükben, de írókként is csatlakoztak a kommunista ideológiához, ettől kezdve már a saját, személyesen átélt közelmúltjukat is csak a fent jelzett goromba szűkítésekkel és torzításokkal ábrázolhatták. Két jelentős író túlélő, Szép Ernő és Zsolt Béla akadt csak, aki emlékező prózájában nem vállalta el a holokauszt és a zsidó involváltság letagadását (Emberszag,1945, Kilenc koffer, 1946) – egyik sem volt vagy lett kommunista.

Hosszú azoknak a kommunistává lett túlélő íróknak vagy/és publicistáknak, kritikusoknak, esetenként költőknek a sora, akik zokszó nélkül beálltak a vezető ideológusok által összerótt múltszemléleti kalodába. Déry Tibor, Örkény István, Karinthy Ferenc, Háy Gyula, Németh Andor, Méray Tibor, Tardos Tibor, Bacsó Péter, Szász Péter, Keszi Imre, Lukács György, Szabolcsi Miklós, Nagy Péter, Pándi Pál, Rényi Péter, Illés Béla, Devecseri Gábor, Enczi Endre, Vészi Endre, Hegedűs Géza, Fehér Klára, Gádor Béla, Tabi László, Goda Gábor, Boldizsár Iván, Nemes György, Somlyó György, Eörsi István, Benjámin László, Aczél Tamás és még nagyon sokan mások azzal, hogy kommunista írókká lettek, megszűntek zsidó személyek lenni. Ettől kezdve még saját 1944–45-ös, zsidókként átélt üldöztetésüket sem tudták másnak látni, mint jelentéktelen, ťpartikulárisŤ, talán soha-nem-is-volt közjátéknak a fasizmus és a kommunizmus erőinek világméretű, a kommunizmus győzelmével végződő összecsapásában.

A múltszemléleti kaloda nem volt áthatolhatatlan.”

 

Mármint a fölsorolt írók számára. Mert Hernádi Miklós számára agyilag teljességgel áthatolhatatlan a dolog. Vagyis a „kulturális lap” szerzője valójában „áthatolhatatlan”-t (értsd: „nem áthatolható”-t) akarna mondani, szegénykém, már abban az esetben persze, ha legalább azt tudná, hogy mi a kaloda funkciója (metaforikusan). De nem tudja, ezért állítja, hogy a kalodán áthatolnak (azok az írók, akik maguk zárják magukat bele), s nem megszabadulnak onnan. Hatványozott agyrém. És pontosan ezért nem lehet a Kritika szerzőjével vitázni. Esetleg ironizálni rajta, glosszázni a stiláris és intellektuális kalodából előszabadult szövegét.

Érdemben nem lehet vizázni az ilyen emberrel, például azért, mert vígan használja a „kommunista” szót, miközben nincs rá definíciója (semmilyen), hol ezt érti a fogalom alatt, hol azt. Hol meg amazt. Ugyanis még az olyan emberrel is nehéz vitatkozni (elvileg persze, mert gyakorlatilag vele is lehetetlen), akinek valamely kulcsfogalomról torz képe van, de amely „őrület” legalább koherens („van benne rendszer”), míg azt az „művészeti írót”, aki összevissza dobálódzik a fogalmakkal (olykor, nagyon úgy tűnik, szándékosan csúsztatgatja a különféle értelmezéseket egymásba, illetve egymástól el), lehetetlenség komolyan venni. Például Hernádi író a kommunizmust hol azonosítja a sztálinizmussal, hol megkülönbözteti azt „a kommunizmus sztálini-rákosista [sic!] változatától”, hol pediglen megint mást „ért” a szó alatt. Sőt van olyan mondat is, amelyben a kommunizmust, mint egészt azonosítja a kommunizmus egy „változatával”: „Sokan közülük [ti. a fölsorolt írók közül] már 1953-tól szembefordultak a kommunizmus sztálini-rákosista változatával, vagyis korábbi kommunista önmagukkal” (kiemelés – Gy. úr).

 

Tehát a Kritika szerint a kommunizmus (mint egész) különbözik is a sztálinizmustól, és azonos is vele (mint egésszel).

Kérdezem: lehet-e egy ilyen állítást komolyan venni? Mert nem baj, ha valaki „művészeti író”, ám ha nem művészetet alkot „művészeti szabadsággal”, hanem publicisztikát ír, akkor üdvös dolog (akár még egy „művészeti írónak” is) a publicisztika (horribile dictu a logika) szabályrendszeréhez igazodnia.

 

A sztálinizmus (mint történelmi képződmény) a kommunizmushoz (mint eszmei képződményhez) négyféleképpen viszonyulhat: (1) lehet a sztálinizmus a kommunizmus szerves része, (2) lehet annak egyik megnyilvánulási formája (ami nem egészen azonos azzal, hogy: szerves része), (3) lehet fejlődési fokozata („gyermekbetegsége” stb.), illetve (4) lehet a sztálinizmus a kommunizmus totális tagadása.

 

Hogy melyik? Ezúttal nem ez az érdekes, ezúttal ugyanis egy „művészeti író”-nak, egy neves „kulturális lap” szerzőjének irodalmi stílusát jellemzem. Mint cseppben a tengert. Nota bene a Kritika stílusát is, ti. a folyóiratban a bornírt komonista-gyűlölet (neofita öngyűlölet?) immár a legbűzösebb, legundorítóbb pöcegödörből kandikál kifelé, mégpedig egy P. Szűcs Juliannát is megszégyenítőn rotyogó kipárolgással.

Olvassuk el újra: „A kor vezető kommunista ideológusainak tulajdonított, és állítólag éppen a magyarságnak a holokausztért viselt felelősségét verbalizáló ťbűnös nemzetŤ kifejezés helyett én rendre a ťHitler utolsó csatlósaŤ országjellemzéssel találkoztam; ez utóbbi kifejezés azonban biztosan nem a holokausztra vonatkozik, hanem csupán arra, hogy az úri Magyarország a gaz Hitler oldalán az utolsó pillanatokig hadban állt a dicső Szovjetunióval”!

 

Stiláris „nyalánkság”. Tudniillik nincs az a „művészeti” szabadság, amely megengedné, hogy egyazon mondaton belül, egyazon vonatkozásban az egyik jelző pejoratívan legyen ironikus, a másik pedig nem. Vagyis: ha a Szovjetunió valójában nem dicső, akkor Hitler sem gaz értelemszerűen (legalábbis ugyanabban a mondatban nem). Tehát jól látható: a Kritika szerkesztőiben (főszerkesztőjében, rovatvezetőjében, olvasószerkesztőjében) már akkora a komonista-gyűlölet (stréber öngyűlölet?), hogy még Hitler gazemberségét is „relativizálják” a komonisták (vagyis a Szovjetunió dicsőségét hangoztató egykori önmaguk) rovására. Igen, a halk, decens hányásig undorító emberek ezek. Minden vonatkozásban. Stilárisan is, intellektuálisan is, morálisan is.

 

A Kritika (mint társadalomelméleti folyóirat) szerint (azért mondom így, azért hangsúlyozom a szerkesztőség felelősségét is, mert egyáltalán nem muszáj, sőt adott esetben nem is – volna – szabad minden szart közzétenni, szóval, a Kritika szerint) „azoknak a túlélőknek, akik a kommunista ideológiát választották, fel kellett számolniuk zsidó identitásukat és kapcsolataikat. Azok a túlélők pedig, akik írói tehetséggel is meg voltak áldva, és nemcsak személyükben, de írókként is csatlakoztak a kommunista ideológiához, ettől kezdve már a saját, személyesen átélt közelmúltjukat is csak a fent jelzett goromba szűkítésekkel és torzításokkal ábrázolhatták. Két jelentős író túlélő, Szép Ernő és Zsolt Béla akadt csak, aki emlékező prózájában nem vállalta el a holokauszt és a zsidó involváltság letagadását (Emberszag, 1945, Kilenc koffer, 1946) – egyik sem volt vagy lett kommunista”.

 

Itt a „kommunista” alatt párttagot ért a szerző (vagy a bánat tudja, mit), ugyanis teljesen nyilvánvaló: aki kommunista lesz (már amennyiben nem karrierizmusból, hanem tiszta meggyőződéssel válik kommunistává), nem a „holokausztról”, a „zsidóság involváltságáról” meg ilyesmiről beszél majd elsősorban. Hanem a kommunizmusról (illetve a kapitalizmusról). Elsősorban. Ha már egyszer kommunista. Na most, ha a kommunista ideológiát a marxi logikából származtatjuk (és miért ne tehetnénk?!), akkor mért kéne csodálkoznunk azon, hogy a zsidó származású művészek, bölcsészek a kommunista (értsd: marxista) gondolkodásmódjukat nem valamifajta (hellerien, ungvárisan miszticizáló) „zsidó involváltságból”, hanem pl. Marxnak A zsidókérdéshez című dolgozatából, annak szellemiségéből vezetik le, illetve építik föl. Horribile dictu. Marx tudniillik – eléggé el nem ítélhető módon – nem a zsidót, hanem az embert állítja a progresszió centrumába. Persze sokan értik félre Marx említett művét s tekintik a filozófust antiszemitának; nyilván Hernádi Miklós is annak tekinti (már amennyiben ellát odáig a maga „kalodájából”), a Kritika szerint Marx de facto antiszemita, Eörsiékkel, Lukács Györgyékkel, Hegedüs Gézáékkel együtt. A „de facto” itt azt jelenti, hogy az orgánum (szerzője) nem mondja ki expressis verbis, hogy ezek antiszemiták, ámdeviszont, jaj, de nagyon szeretné ezt kimondani! Csak gyáva hozzá. Szabolcsi Miklós antiszemita. Vagy ha nem, akkor is mindenképp egy zsidó Tamás bátya (a Kritika sunyin fölvállalt álláspontja szerint), merthogy Szabolcsi jobbára József Attila-kutatással foglalkozott, s nem a „holokausztról”, a „zsidó identitásról” ömlengett éjt nappallá téve.

 

Hernádi („művészeti író”) egyszerűen nem érti: a kommunistának (ha az valóban kommunista) nem „zsidó identitása” van. Hanem humanista identitása van. Vagyis a Hernádi-Kritika gyalázni igyekszik a cikkben fölsorolt írókat, miközben voltaképpen „heroizálja” őket. Azért az idézőjel, mert nem szükségképpen hős az, aki igyekszik annak látszani, ami, illetve a valóságban is az, aminek látszik. Ha kommunistának látszik, akkor kommunista. Legbelül is. És nem zsidó alapvetően. Hanem „csak” zsidó származású.

A kommunista (értsd: marxista) számára a „holokauszt” (helyesen: zsidógenocídium) valóban nem Holokauszt (Égő Áldozat), hanem egy történelmi esemény, amelyet persze a kommunista is jelzősíthet (szörnyű, elképesztő, fölfoghatatlan stb.), ám a kommunista számára nem a jelző, nem a szörnyűségen való permanens rágódás a fontos, hanem a történelmi logika megfejtése. És ami nem azt jelenti, hogy a döntően zsidó identitású ember rossz ember, merthogy számára a „holokauszt” a központi probléma (s amiért a zsidót a Bayer Zsolt-féle eszelős/alattomos antiszemiták naponta megugatják a maguk óljában), tudniillik attól is lehet valaki tisztességes, hogy zsidó származású és elsősorban „kommunista identitású” (értsd: marxista világnézetű) ember. Sőt.

Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni.

A történelem szerint: lehet.

A Kritika „művészeti író”-sága szerint Auschwitz után a zsidó nem lehet kommunista, esetleg úgy, ha elsősorban zsidó.

Míg viszont Eörsi István művészi, tudományos tevékenysége (Moldováé is) azt bizonyítja, hogy Auschwitz után is lehet a zsidóról mint emberről beszélni; s nem a zsidóról, mint valamifajta emberistenségről, a világot megáldó messiás-áldozat-nemzetségről, szemben Hellerék, Ungváriék álláspontjával. Az Utasok a senkiföldjén című Eörsi-könyvből, A Szent Imre-indulóból (illetve A gyávák bátorságából), sőt – tessék csak gondosan elolvasni! – a Sorstalanságból is az derül ki, hogy a zsidó Auschwitz előtt is, Auschwitz után is „csak” ember. És nem isten. Ezért használok világi fogalmat, ezért beszélek genocídiumról (vagy metaforikusan: Auschwitzról), s nem a vallásos-misztikus „holokauszt” szót használom. Noha Eörsi is, Moldova is holokausztról beszél, de ők sem a szó eredeti, még kevésbé annak mai, émelygősen soviniszta értelmében, hanem azért (paradox módon), mert a „holokauszt” fogalma „szekularizálódott”, köznapi kifejezéssé vált az elmúlt évtizedek során. Egyedül én vagyok radikális szemantikai ellenálló (egyéb vonatkozásokban is), hangsúlyozom: egyedül én, ti. az antiszemiták (pl. Lovas István) nem stiláris finnyásságuk (nincs nekik olyan), hanem profán antiszemitizmusuk okán vonnák meg az általuk gyűlölt zsidóktól a „holokausztot”, mint ünnepi-hősi fogalmat, s ami egyébiránt nem más, mint a Heller-féle, Ungvári-féle, Hernádi-féle eszelősség kiegészítő párdarabja. Egymás nélkül nem léteznének.

 

Azért mondom, hogy Hernádi Miklós is eszelős, mert ép érzékű ember ilyet nem ír (még a Kritikában sem!): „nagyon sokan… azzal, hogy kommunista írókká lettek, megszűntek zsidó személyek lenni”.

 

Tessék, akkor ez most mit jelent? „Művészeti íróul”. Magyarul ugyanis azt jelenti, hogy a „zsidó személyek” nem Auschwitzban szűntek meg zsidó személyek lenni, hanem a kommunizmusban.

Nézzük inkább a szövegösszefüggést, hátha abból kisül valami: Eörsiék úgy szűntek meg „személyek lenni”, hogy „még saját 1944–45-ös, zsidókként átélt üldöztetésüket sem tudták másnak látni, mint jelentéktelen, ťpartikulárisŤ, talán soha-nem-is-volt közjátéknak a fasizmus és a kommunizmus erőinek világméretű, a kommunizmus győzelmével végződő összecsapásában. A múltszemléleti kaloda nem volt áthatolhatatlan”.

 

A bornírt gyűlölködés kalodája az, amely „áthatolhatatlan”. A primitív gyűlölet generálja a nyilvánvaló hazugságot (vs. az elképesztő ostobaságot), ugyanis az a szörnyű a valóság, hogy: senki nem tekintette „ťpartikulárisŤ” közjátéknak” a zsidó-népirtást, még kevésbé tekintették „jelentéktelen” eseménynek.

Történelmi eseménynek tekintették. A történelmet pedig nem vallásos, nem misztikus, hanem világi jelenségnek tartották a materialisták. Továbbá senki nem tekintette (még Sztálin sem!) a világháborút „a fasizmus és a kommunizmus összecsapásának”. Két okból. Mindenekelőtt azért, mert a Hernádi „művészeti író” által inkriminált intellektusok a kommunizmust a kapitalizmussal állították szembe (vö. Déry, Lukács, Eörsi műveivel stb.), illetve azért, mert pontosan tudták, hogy az olasz, a japán és a náci fasizmust a polgári demokratikus országok s a Szovjetunió (és nem a kommunizmus!) katonai szövetsége győzte le. Ez egyébként mindenki számára közhely, mindenki így tudta, Örkénytől Fehér Kláráig, csak a Kritika „művészeti író”-ja előtt nem világos. Még ma sem. Ezért tartom eszelősnek a fazont. És nem azért, mert utálom. Hanem fordítva, azért utálom, mert egy jókora fasz. Szebben kifejezve: férfi nemi szerv (éljen Kálmán Olga!!!), vagy mondjuk ugyanezt még elegánsabban: társadalomtudományos kandidátus. Aki „talán soha-nem-is-volt közjáték”-ról értékezik egy társadalomelméleti folyóiratban, ezt írja: „még saját 1944–45-ös, zsidókként átélt üldöztetésüket sem tudták másnak látni”.

Még a sajátjukét sem. Másokét sem. A kandidátus szerint. Tehát nem azt állíja a kandidátus, hogy nem tartották szükségesnek az üldöztetést folyamatosan láttatni (tegyük föl, tévesen), hanem azt írja a kandidátus, hogy Örkényék nem tudták látni a dolgot– csak „jelentéktelen, ťpartikulárisŤ, talán soha-nem-is-volt közjátéknak”.

 

Mi az, hogy: „talán”? Ugyanis, ha másokat inkriminálok, halott (védekezésképtelen) embereket mocskolgatok valamely „kulturális lap”-ban (mert gyakorlatilag erről van szó), akkor vajon miért nem fogalmazok úgy, mintha férfi volnék? Tudniillik a „talán”, a „mintha” fogalmaival a semmi emberek operálnak. A Heller Ágnesek. Az Ungvári Tamások. Vagy amiként Nagy Tanítójuktól tanulták annakidején: mi, bölcsész értelmiségiek, „művészeti írók” különös szarból vagyunk gyúrva!

Talán.

Hadd Kérdezzem meg: Karinthy Ferenc (Máriássy Félix) szerint „soha-nem-is-volt közjáték” a zsidóság gettósítása és legyilkolása, vagy sem? Ha igen, akkor azt tessék kimondani kategorikusan, férfiasan: „Karinthy Ferenc szerint a holokauszt egy soha-nem-is-volt közjáték”! Mert lehet ám úgy is fogalmazni, mintha egyenes, jellemes, tisztességes emberek volnánk. Nem pedig dögevő hiénák. Talán. Illetve mintha.

 

A következő a helyzet: a tárgyalt vonatkozásban kétféle ember létezik. Ismerünk olyanokat, akik egyszerűen nem beszélnek a maródiságukról (főként akkor, ha az halálos és/vagy ún. „csúnya betegség”), nem fecserésznek róla, szemérmesek ilyen értelemben, még az orvosnak se szívesen mondják el a bajukat, esetleg akkor, ha már nagyon muszáj. És vannak olyan emberek is, akik szinte kéjjel mutogatják, vakargatják nyilvánosan a legundorítóbban fekélyes testrészeiket is, nem törődve azzal, hogy kéretlen exhibicionizmusuk mennyire feszélyezi a környezetüket, mennyire nem. Vannak emberek, aki azért rühellik, ha mások a betegségeikkel traktálják őket, mert – adott esetben – maguk is súlyosan betegek, miközben egyedül szeretnének meggyógyulni; ha pedig gyógyíthatatlanok, elfelejteni igyekeznek (még arra a kis időre) a kórságot, nem pedig folyton dumálni róla, mindegyre föltépve, szétvakarva a gennyedző sebeket.

Mindez nyilván ízlés dolga. Vagyis nem kárhoztatom a manifeszt hipohondert (csak utálom, amikor éppen engem pécéz ki, az én fülembe fröcsköli bele patologikus nyálát), csupán azt mondom, attól pl. Moldova György nyugodtan lehet tisztességes ember, sőt akár még zsidó-érzelmei is lehetnek, hogy nem ír minden héten újabb és újabb Szent Imre-indulót a „holokausztról”.

 

Az akadémikus, kandidátus, „társadalomelméleti és kulturális” hiénák szerint „Hosszú azoknak a kommunistává lett túlélő íróknak vagy/és publicistáknak, kritikusoknak, esetenként költőknek a sora, akik zokszó nélkül beálltak a vezető ideológusok által összerótt múltszemléleti kalodába”.

 

„Zokszó nélkül beálltak”. Vagyishogy szemétládák. Akik nem a hitük, meggyőződésük szerint cselekedtek (esetleg: tévesen), hanem mindahányan szimpla karrierista rohadékok. Egyikük sem értett egyet (pl. a zsidókérdésben) Marx idézett művével, sőt Marxot Rényi Péterék, Illés Béláék, Eörsi Istvánék, Lukács Györgyék is antiszemitának tartották, mégis „zokszó nélkül beálltak” a „múltszemléleti kalodát” tákoló „sztálini-rákosisták” közé. Jó. Elhiszem. Viszont Hernádi Miklós, mint tudjuk, „művészeti író”. Közel hetven (68) esztendős kandidátus. Vagyis: (1) ideje volt, (2) művészeti hajlama is volt (van, hiszen ezért „művészeti író”), s akkor én most megkérdem kedves-konkrétan: a „művészeti író” úr vajon miért nem írta meg a magyar zsidóság Holokausztjának Nagy Eposzát, mondjuk így: ő maga? Miért? Mert – miként Eörsiéknek – néki is megtiltották a mocskospiszkosok? Jó. Ezt is elhiszem. Megtiltották. És azt is megtiltották, hogy Hernádi legalább az „íróasztalfióknak” megírja a hézagpótló művet? Mondjuk méltó pátosszal: az utókor számára. Miért nem tette? Azért, mert a zsidókálváriát Dérynek, Örkénynek, Karinthynak, Devecserinek, Eörsinek, Benjámin Lászlónak… kellett volna megénekelnie? Értem, de miért? Merthogy ők tehetségesek, míg Hernádi csak „művészeti író”? Hernádi nem tehetséges? És én még ezt is elhiszem, vagyishogy a legvégére már csak egyetlen kérdésem maradt: vajon milyen alapon kér számon egy tehetségtelen vakarék bármit is a tehetséges embereken? Ezt tessék nekem megmondani! A hitvány intellektus (és művész) nem képes megfelelő, méltó művet alkotni (hát hiszen ezért hitvány), eddig világos, na de miért éppen ő magyarázza el (a Kritikában), hogy az igazi művészeknek, intellektusoknak mit kellet volna, mit nem kellett volna tenniük, s hogy miként kellett volna írniuk, alkotniuk?

Megfigyeltem: mennél tehetségtelenebb valaki, annál szégyentelenebb, sőt arcátlanabb. Pedig hát, Hernádi kandidátus, Balogh főszerkesztő, Kovács rovatvezető, de még tán’ Mátyás Győző is, bizony, röstellhetné magát egy kissé. Szerintem. Ha nem is mindjárt annyira, mint a házinyúl (elsősorban a kutya), de legalább valamennyire. Nem tudom, kérdeztem-e már: muszáj minden baromságot leközölni?

 

Nem tudom, mondtam-e már: a neofita buzgalmár (legyen az szerző, szerkesztő) az emberi nem legvisszataszítóbb jelenségei közé tartozik. Talán.