Gurulás a szalagúton, lentről – lefelé

 

 

Tehát még egyszer, ez büffent ki a két önámult elitértelmiségi elméjéből a televízió karácsonyi műsorában: „János úgy mutatja be a Messiást, mint Dávid gyökerét, mint Júda oroszlánát, egyértelműen a nemzeti elkötelezettségét, nemzeti identitását hangsúlyozza. Názáreti Jézus Krisztus esetében az egyetemes, tiszta emberi értékek, tökéletes emberi természet plusz isteni természet egy zsidó emberben megjelent, és zsidó fog maradni, és mégis mindenkinek a messiása lesz… a zsidók büszkék arra, hogy Názáreti Jézussal megajándékozták és megáldották a világot”.

 

Az állítás a torkától az aranyeréig vérzik, gennyesen. Persze egy paptól nem is igen várunk többet (egyiktől sem, ökonomikusan hitvány intellektusok a papok), vagyis amin inkább csodálkozunk (illetve már azon se valójában), hogy a von Neulipotstadt-haus aus művelt, veretes elitértelmiségi (nevezett Ungvári tanár) vidám izgalommal csóválva vidám farkát asszisztált a tévében az idézett szellemi gennyedzéshez.

A pap tagadja Jézus istenvoltát, s ezzel egyedül áll az üdvtörténetben. Természetesen vannak, akik Jézus emberi szerepét hangsúlyozzák, ti. azt tartják fontosabbnak (például Eörsi István), sőt Jézust az isten fölé emelik, tekintve, hogy Jézus rendelkezik azzal a lényegi tulajdonsággal, amely az embert jellemezheti, míg az istent nem (erről bővebben alább). Ám, amennyire én tudom, senki nem állítja (Turházó papon kívül), hogy Jézus nem isten, hanem csak „isteni természettel” bíró „zsidó ember”.

 

Ungváriék tehát hadoválnak összevissza, a pap hivatkozik Jánosra (hamisan vs. hamiskodva), s ahol cáfolnia kéne Jánost (mármint a saját „logikája” okán), nem hivatkozik rá. Ügyesen elmellőzi. Mintha ez az evangélium nem is létezne. Egyébként pedig e nyállal-köpettel, potenciális orrváladékkal „gyógyító” pap teljes egészében tagadja János apostolt, különösen a számomra legkedvesebb versét: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is”.

 

Tehát Ungvári farka-professzor nem ismeri sem Jánost, sem Jézust (míg az „Atyát” eo ipso nem ismerheti). Akkor hát kit ismer? (Bánó Andráson kívül.) Ungvári mit ismer? Semmit. Nem ismeri az isten bibiliai vélekedéseit, cselekedeteit (tekintve, hogy Jézust nem tartja istennek), csak azt tudja, hogy az Úr bölcsen döntött, helyénvalóan rendelkezett. Ungvári professzor (Bánó Andráson kívül) Turházó papot ismeri, mint fentebb céloztam rá: karácsony ünnepén a lelkész összes verbálisan nyúlós, szellemileg bacilusos köpetét fölnyalta a tévéstúdióban.

 

Tehát. Elvileg a következő az alternatíva valamely (bármely) entellektüel (értsd: gondolkodó ember) számára. Vagy cáfolom Jánost, bebizonyítom, hogy téved az apostol, Jézusnak nincs isteni attribútuma, Jézus nem abszolútum, nem az út, az igazság és az élet, vagy azt bizonyítom, hogy igaza van Jánosnak, Jézus (istenként) az igazsághoz vezető egyetlen út megtestesülése, vagy pedig bebizonyítom: Jézus (zsidóként) annyiban isten, amennyiben a zsidó az isten. Mint olyan. „Megáldja a világot”. Az ugyanis nem értelmiségi alternatíva, hogy nem bizonyítunk semmit, csak pofázunk orrba-szájba, majd von Untergras aus lapítunk (studiert Hundedreck).

 

Szép dolog ez? Dicső dolog? Ezt tetszettek tanulni a júdai oroszlántól? Hadd kérdezzem meg: helyileg honnan tetszenek megáldani a világot? A béka tompora alól? Debatter fűben kussolva? Cipőre-ragadósan-szagosan?

 

Az ateista Eörsi Jungra hivatkozik, amikor azt állítja, hogy Jób és Jézus e „két gyönyörű ember az isten fölé nő, mégpedig azon képessége – a szenvedés – révén, amellyel a Világ Ura nem rendelkezik”, miközben a marxista Ancsel Éva az emberi szenvedést történetesen nem a Világ Urával, hanem a pogány istenekkel állítja szembe (lényegileg ugyanaz): „Dionüszoszt lehetett csodálni, mámorosan rajongani érte, Apollont félni és tisztelni – de szeretni csak a megkínzott korpuszát fölmutató Jézust lehetett, aki éppen szenvedésében vált emberszerűvé, a testéig érő, s már csak ezért is vitathatatlan szenvedésben, sőt az istent szólító végső elhagyatottságban”.

 

Vagyis, ha Eörsit összeszorozzuk Ancsel Évával, illetve Junggal (megtehetjük, egyik sem tiltakozhat ellene), akkor kiderül: Jézus „emberszerűségében” kerekedik „az isten (az istenek) fölé”. Míg Turházó pap szerint (és professzor Pöcs szerint) létezik külön „tökéletes emberi természet”, illetve „plusz”-ként (tehát külön) „isteni természet”, s amely, ha „egy zsidó emberben jelenik meg”, akkor „a zsidók” méltán „büszkék arra, hogy Názáreti Jézussal megajándékozták és megáldották a világot”. Azzal a Názáreti Jézussal, akinek az identitása és elkötelezettsége „egyértelműen” nemzeti. Jézus természete: emberi „plusz” isteni, míg az elkötelezettsége egyértelműen zsidó. És értem én ezt, csak azt nem értem, hogy akkor miért tetszenek csodálkozni, ha sokan (szerintem már a nehezen tűrhetőnél is jóval többen) a bankárt (politikust, médiamogult stb.) „természetében” embernek, olykor egyenesen istennek, sőt annál is többnek: magyarnak tartják, csak épp „elkötelezettségében” tekintik izraelinek. Vagy ahogy még mondani szokás: hazátlan brüsszelinek, Tel Aviv-Párizs-New York-tengelyi hazaárulónak. Miért tetszenek csodálkozni azon, hogy terjed, mélyül az antiszemitizmus, mikor éppen veretes kegyedéknek sikerül még karácsony napján is tápot adni a zsidógyűlölet dagadásához, eszkalálódásához?

Kőműves művezetőként nagyon sok cigánnyal (volt idő, amikor csak cigányokkal) dolgoztam, így tapasztalatból tudom: a cigánynak nincs „a vérében a lopás”. Találkoztam persze olyan cigánnyal is, aki erősen csóringelt (cementet, furikot, vésőt, kalapácsot, kombináltfogót, colstokot, ezt-azt), miközben a nem cigányok is loptak. És miközben – szerény tapasztalatom szerint!!! – a cigányok többsége nem lopott, különösen a hatvanas-hetvenes években, de még a nyolcvanas években is viszonylag ritkán ragadt a kezükhöz valami. Ma nem állok közvetlen, személyes, munkakapcsolatban cigányokkal, így hát óvatosabban fogalmazok: manapság állítólag több cigány lop. Muszáj lopnia, különben éhen halna. Kissé leegyszerűsítve: a „cigánybűnözés”, a „megélhetési bűnözés” óhatatlanul fordítja át az előítéletet „utóítéletté”, a cigány (is) szegényedig, a cigány (is) lop, így az is érthető, ha nőttön-nő az uborkás emberek (és mások) cigányellenéssége, sőt sokak cigánygyűlölete. Ami nagyon nem jó (szerintem), de ez legalább magyarázható: a cigány szegény.

És a zsidó? Ő is szegény? Azért beszél egyre nagyobb baromságokat, ezáltal erősítve az antiszemita előítéletet, merthogy szegény? Vagy azért, mert gazdag? Von Haus aus értelmiségi? Jó. Akkor tessék nekem elmagyarázni, hogy Ungvári professzor és Turházó pap idézett szavai miként értelmezendők!? Almási Miklós (szintén professzor) mondotta az egyetemi katedrán: „nagyon fontos esztétikai tétel”, miszerint „a mű értéke, ami miatt becsüljük, ami miatt száz év múlva is érdemes rá visszatérni… a többértelműség”. Kérdezem ezért: Ungvári professzor és Turházó pap szövegének a „több” közül melyik „értelme” az, amely értékké emeli az idézett tévés műalkotást? Mert az világos, egyetlen pillanatig se vitatom: az én értelmezésem csak egy a „több” közül, az én értelmezésem szerint az idézett szöveg annyiban érték, amennyiben a ganéj is érték, ha szakszerűen (trágyaként) használjuk föl, ám ami nem a ló érdeme-értéke (ti. az állat spontán szarik), hanem a fölhasználó földművesé. Szóval, ez teljesen világos, vagyis azt szeretném tudni konkrétan: mely „értelme” teszi értékké az idézett értelmetlenséget? Ez a kérdésem.

 

Almási professzor doktrinerként beszél a mű „több értelméről” (az egyetemen), s amellyel nemcsak oktalanságáról tesz tanúságot, hanem vészes műveletlenségéről is. Legalábbis szerintem József Attilát nem szégyen olvasni (egyébként általában sem szégyen olvasni!), márpedig az adott témában József Attila világosan fogalmaz. Részint nem „esztétikai tételről”, hanem művészetbölcseletről („költészetbölcseletről”) beszél (nagyon nem ugyanaz!), részint zseniális hasonlattal szemlélteti azt a „tételt”, amelyről Almási professzor von Lehrstuhl aus igyekszik makogni az egyetemen. Ráadásul sunyin makogva (már persze ha egyáltalán ismeri József Attila művészetbölcseletét), ugyanis egy igazi professzor (mondjuk inkább így: pedagógus) nyíltan közli a hallgatóival: az adott témával kapcsolatban József Attilának ez meg ez az álláspontja, ám a költőnek nincs igaza, mert szerintem a dolog másként áll: így meg így. Ha tehát ekként (vagy hasonlóképpen) viselkedne a katedrán a professzor, akkor s csakis akkor nevezhetnénk őt férfinak. Akkor volna a szó legnemesebb értelmében véve: tanító. Esetleg: mester. Így viszont csupán egy fostos kis professzor. Kicsike, ámde annál pökhendibb, ti. ezt írja az újságban: „Nálunk az egy főre eső bunkók száma kettő”. Ugye?! Számtan-mértan. Merthogy a Hofi valóban ezt mondta (illetve valami hasonlót: „Magyarországon az egy főre eső bunkók száma két fő”), ám ami még a rencerváltás előtt történt, a hetvenes évek közepe táján, és hát azóta nagyot változott (rencerváltozott) a világ! Az én árva fejemre például itt minimum négy fő bunkó (négy főbunkó) esik, úgymint: Almási professzor, Ungvári professzor, Heller professzor, Turházó professzor (sose felejtem el, már Mikszáth kolléga békái is így kuruttyoltak: urrak a papok, urraka papok…), szóval ez pontosan négy fő. Sőt több: Ormos professzor (hajfodrász főbunkó), Hajas Henrik (mindenoldalún bunkó), Bánó András (vigyorindignált bunkó), Tojás Gáspár Miklós (nyálasan „radikális” bunkó), Czeizel professzor (genetikai bunkó), Kertész Ákos (genetikusan bunkó), Tverdota György (bunkótanszéket vezető tanszékvezető bunkó), vagyis nagyjából ezek a bunkók esnek itt sűrűn a fejemre. És persze az elmaradhatatlan Babarczy Eszter, aki ugyan nem bunkó, hanem csak a falnak rohanón bunkó-professzorok kanti rokona, s ilyeténképpen: turul-szebb jövőbe látó, öregrépát vizslató világszép fiatalasszony. És így tovább, nem sorolom (s különösen nem a végtelenségig), hanem viszont idézek inkább József Attila híres (értsd: mindenki által ismert, csak a bunkók által nem ismert) dolgozatából néhány mondatot: „Az eddigiekből egy költészetbölcseleti formatan bontakozik ki nagy vonásokban. A mü nem is való a széptan (aesthetika) kezeügyébe – a lényeg nem az, hogy szép-e, vagy sem, hanem hogy valóban müalkotás-e?”, és akkor ezt most gyorsan vessük is össze Almási professzor roppant tudományával: „nagyon fontos esztétikai tétel”, mindebből vonjuk le a szükséges „konkurenciát” (©Hofi), majd olvassuk tovább József Attila szövegét: „Mondom, müalkotásnál harmadrendü az aesthetikai szépség, amit inkább tetszősségnek mondanék. Sohasem beszélünk csunya versről, csak rosszról, mért szólnánk hát szépről? Azonkivül is kettős a mü tetszőssége: – tetszik vagy nem tetszik az anyag és tetszik vagy nem tetszik a költői magatartás”.

Tehát József Attila nem „több”-ről, hanem „kettősség”-ről és nem „értelem”-ről, hanem „tetszősség”-ről beszél. Akkor viszont mi a helyzet az „értelem”-mel? Az a helyzet, hogy értelme nem a műnek van, hanem a professzornak – sincs. Csak kéne hogy legyen. Akkor mije van a műnek? „Indítékai”, „mozzanatai” vannak. Tessék, lehet olvasni: „az irott forma tárgyi müvészete nem a mérték, ütem és rim kellékeinek kiállitásában, panorámájában, hanem a mü legbensőbb inditékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat ujból kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé huzódik. És igy tovább, mindaddig, mig nem kész az irásmü, amikoris azt látjuk, hogy a motivumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét, – a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat, motivum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mü. Hasonlattal élvén, a formamüvész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szallaguton vezet fölfelé, egyre szükülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szallaguton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De igy visszajutunk ujra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyivü éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tünt el a növényzet között”.

 

Tehát ezért merészeltem állítani a múltkoriban, hogy a műnek egyetlen értelme van. Mélységről (vs. magasságról) beszéltem, vagyis a karakter-limitáltság okán nem szóltam az embert (az alkotót s a „befogadót”) a mélységgel-magassággal összekötő szerpentinútról („szallagut”-ról). Ismételjük József Attilát: „Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk”.

Tehát a katarzis nem misztikus tünemény. Ott keletkezik katarzis, ahol már „fönn” vagyunk az „ormon”. Méghozzá egyedül. Továbbá: miként orgazmusból is csak egy van (úgy értem, jó, ha legalább  egy van belőle), s melynek lehetnek (elvben) különféle elő-, utó-, közép- meg nem tudom még, milyen „játékai” (nem nagyon értek hozzá), úgy katarzisból is csak egy van, miként a katarzishoz (az „oromra”), az orgazmushoz (a „csúcsra”) vezető „szalagútból” (lihegésből, nyögésből, nyivákolásból) is csak egy. Már, ha egyáltalán. Mert olykor még annyi sincs. Na most, én is öreg vagyok már, baszki, de én legalább még (valamennyire) emlékszem rá!

József Attila szerint „Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyivü éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tünt el a növényzet között”.

Eltűnt. S pontosan ezen csodálkozott Csehov is Sztanyiszlavszkij rendezése után, ám ami nem azt jelenti, hogy a Csehov-műnek több értelme van (ha így volna, nem volna a dolog „A műalkotás”), nem azt jelenti, hogy Sztanyiszlavszkij mást látott a maga „Csehov-ormán”, tudniillik ugyanazt látta. Másként. Vagyis ami nem egyéb végső soron, mint az „egy” és a „más”, illetve az egyetlen (értelmű) alkotás s a egyetlen alkotó-befogadó több-mineműségének dialektikája: „ki-ki annyit lát, amennyi szeme van”.

Almási professzornak egy sincs. Ungvári professzornak pedig még annyi sincs. Mozaikbunkók. Képtelenek fölfogni: nemcsak Eörsi szorozható Ancsel Évával, de János-Jézus is József Attilával: én vagyok a szalagút, az igazság és az élet. Egyedül én, és egyetlen értelmem szerint! Egyetlen igazság van (egyazon vonatkozásban), s amely igazsághoz egyetlen (szalag)út vezet. Hamis banalitás, hogy: „sok igazság van”, még hamisabb közhely, hogy „az igazsághoz több úton is el lehet jutni”.

Ez az igazság.

A többi primitív zsidózás. Önzsidózás. Kontraproduktív önistenítés, mely szó szerint így hangzott a tévében: „a zsidók büszkék arra, hogy Názáreti Jézussal megajándékozták és megáldották a világot”.

 

Büszkék vagytok rá? Akkor áldjátok meg! Egymást. Önkezetekkel. Nekünk viszont szabad legyen az efféle kioktató karácsonyi fontoskodást, tudóskodást továbbra is csak szánalmaska szellemi rejszolásnak nevezni! Olyan kollektív, sőt művészi négykezes klaviatúra(kiseszköz)veregetésnek, melynek a végén gyakorlatilag nem jön ki semmi. Csak egy kevéske pállott, büdös levegő.