Kétszer voltam kopasz életemben

 

 

Énekli Szörényi Szabolcs, s nem tagadom, engem is pontosan kétszer akartak megalázni. Életemben. Kezdem az utóbbival, ti. éppen itt (ezen a fórumon) egy finom, kedves, meleg, megértő, tapintatos, szerető, gyöngéd, empatikus, toleráns, jóindulatú, szelíd, türelmes (vagyis nem az atipikus, hanem: a tipikus) nő (az agresszív férfitársadalom egyik emblematikus elszenvedője) hirtelen „Mások” helleri „tekintetévé” avatta magát, s közölte országgal-világgal: szerinte nekem „nem áll föl”. Mármint a vidám kuglifej, ama bőrkucsmás (bolsevik-usánkás) kiskopasz. Ez volt itt a női-nőséges ítélet. Tehát, én a magam részéről maradéktalanul értek egyet a liberálisokkal, a feministákkal (különösen Tojás Gáspár Miklóssal, Magyar Bálinttal és Sándor Klárával) abban, hogy a politika, a közélet humanizálásának, kulturáltabbá tételének az volna a legracionálisabb, leghatásosabb módja, ha a hatalmi pozícióknak minimum az ötven százalékát nők foglalnák el. Mert akkor ugyebár, ha pl. a parlamentben megkérdezi a politikusok egyik fele a politikusok másik felétől: „hol a bébidollod, aranyom?”, a politikusok másik fele számarányának megfelelő módon lesz képes visszaválaszolni: „neked meg nem áll föl, te, nyamvadt pöcs!”. Teljesen logikus: ha így zajlik majd a közélet, szükségképpen sorvad el a macsó férfitársadalom, mint uralmi szisztéma, győz a nőiség, metaforikusan szólva: a durva masszkulinságnak többé már nem fog fölállni. Egyáltalán nem, semmilyen vonatkozásban. Ez a fejlődés iránya. Elvileg a nő ideális, míg konkrétan: tipikus, vagyis olyan, amilyennek látjuk, amilyenek a nő közéleti megnyilvánulásai – Babarczytól Wittnerig, Morvai Krisztinától Ormos Máriáig…

Na most, ami az én effektív potenciálomat illeti: arról, hogy tényszerűen föláll-e vagy sem, nem beszélünk. Senkinek semmi köze hozzá. Illetve csak egy emberre tartozik a probléma, ráadásul az sem én vagyok. Vagyis, ha föláll, akkor azért áll föl, mert muszáj néki fölállnia (nincs más választása), míg ugyebár, ha nem muszáj, nem áll föl a jámbor lélek, legalábbis nem oly inkoherens kontesztációval (összevissza indokolgatva a fölállást), miként teszik azt mostanság a nemzetfejlesztési, bársonyszéki fülkeforradalmárok.

Vagyis – aforisztikusan fogalmazva – a faszunknak konkrét állagát filozófiai alternatívák szerint minősítjük, ehhez a kérdéshez is kondicionálisan, hipotetikusan közelítünk.

Mondjuk tehát, hogy föláll. És?! Akkor mi van? Kinek születik tőle gyereke? Ne legyen félreértés, a kérdés arra utal (praktikusan), hogy ha mindegyre túldimenzionálódunk lelkileg a valós adottságainkon, képességeinken, tehetségünkön, ha rendszeresen képzelünk (hirdetünk) többet magunkról annál, mint amire – átlagban – képesek vagyunk, akkor szükségképpen és rendszeresen fogunk alulteljesíteni. Önmagunkhoz képest nyilván, mert a másik szerencsétlennel mindig is azonos nívón leszünk, ez a dolog természetéből következik. Tehát, ha föláll (mondjuk így: szerény személyemnek), az akkor sem jelent többet, mint mikor egy aprócska ugróegérnek pattan föl valahol a szaharai sivatag lágy, homokos lankáin. Egérugrás közben.

A másik alternatíva: nem áll föl. És?! Akkor mi van? Attól kinek nem lesz gyereke? Sőt tételezzük föl: egyenesen buzi-e vagyok már! És akkor mi van? Tegyük föl, „a Mások tekintete” nem buzitekintet, hanem egészségesen jeruzsálemi turultekintet! És? Akkor ők nem fognak meghalni? – kérdezi Gyurica úr Sánta regényében szinte mindenkitől, de leginkább Keszei Károly fényképésztől, aki ugyebár nem kevesebb, mint művészi fotós.

 

„A kis ember megtöltötte a poharát. A vendéglős természetesen nem töltött neki, de most várakozó pillantással méregette, és várta, hogy megkóstolja a borát.

    – Ha szabad nekem is beleszólnom – kezdte az új ember –, én egy alkalommal voltam egy ilyen úri családnál…

    – Mi a foglalkozása, ha szabad kérdeznem? – szólt közbe Kovács.

Az emberke elmosolyogta magát:

    – Én kérem… – kissé megbólintotta a fejét – fényképész vagyok. De… hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy tulajdonképpen művészi fényképész vagyok. Keszei. Keszei Károly.

Gyurica, az órás behunyta az egyik szemét, és azt mondta: – Áhá!

    – Nem dicsekvésből mondom – folytatta a fényképész –, de manapság, amikor annyi a szakmánkban a kontár, mint még soha talán, úgy érzem, nem szükségtelen ezt kihangsúlyozni.

    – Szóval fényképészmester – bólintott az ügynök.

    – Művészi fényképész! – hagyta helyben az asztalos. – Olyan ez, mint akár az én szakmámban is. Ott sem mindegy, hogy hogyan dolgozik az ember. Az emberek összespórolják a kis pénzüket, hogy valami szépet kapjanak, ne csak a jót, tetszik érteni, hanem szépet is! Tehát nem mindegy, hogy hogyan dolgozik a mesterember! Így van?

    – Tökéletesen így van! – mondta Keszei. – Ha pedig szabad azt is megemlítenem, hogy milyen örömet képes okozni, amikor az ember a maga, hogy úgy mondjam, egyéni és kiforrottabb ízlését érvényesíteni tudja egy másik illetővel szemben – akkor tűnik ki igazán, hogy mennyi minden múlik egy jó szakemberen, jelen esetben ugyebár egy művészi fényképészen…”

 

Tehát az asztalosmester filozófiája szerint abból lesz, lehet művészet, amit jó csinálunk. Míg a Keszei-féle nőfilozófusok ezt pont fordítva gondolják (gyakorolják), szerintük ugyanis a művészet, a tudomány, a bölcselet (ahogy ők ejtik a szót katartikusan) „apriori” jellegű, így azután bőven elegendő, ha a „filozófus” pusztán elképzeli női szívében a „saját igazságát”, vagyis eleve filozófusnak tételezi magát, magyarán: az ő személyesen „apriori” kondíciójából automatikusan következnek a jó mondatok, nem kell azokkal különösebben bíbelődni, hiszen mi másért volna ab ovo filozófus a filozófus. Míg viszont József Attila Kovács asztalosmester bölcseletét támogatja:

 

Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres –
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes.

 

Ugyanez Sánta Ferencnél: „Olyan ez, mint akár az én szakmámban is. Ott sem mindegy, hogy hogyan dolgozik az ember”.

 

A művészet, a filozófia alapvetően: munka. A többit pedig (pl. a ihletet) az isten leheli a munkadarabba, már amennyiben megérdemli azt az adott munkadarab. Így tehát az embernek nincs is egyéb dolga, minthogy pontos, korrekt, mesteri munkadarabokat alkosson, szakszerű mondatokat fogalmazzon. Ez a mi munkánk. És nem is kevés. A többi az isten reszortja. Míg Almási professzorék éppen fordítva gondolják: Hellert (mint személyt) istenné dicsőítik (Heller magamagát „csak” Szent Péterré), így válnak azután az ab ovo filozófus legostobább mondatai is eleve isteni alkotásokká.

„– Én kérem… fényképész vagyok. De… hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy tulajdonképpen művészi fényképész…

Gyurica, az órás behunyta az egyik szemét, és azt mondta: – Áhá!”

Majd megkérdezte: „és akkor nem hal meg?”.

Aktualizálva az irodalmi kérdést: ha föláll a farkam, akkor „a Mások” fényes „tekintete” nem fakul ki örökre? És ha nem áll föl? Valóban az volna a türelmes, empatikus, szerető stb. nő halhatatlanságának, mennybemenetelének lelki záloga, hogy sikerül engem megaláznia?

 

Nem vagyok egy Szondi Lipót, épp ezért (pszicho-hályogkovácsként) ki merem jelenteni: minden megalázási kísérlet a helóta-ember kiszolgáltatottság-élményéből, a jobbágylélek megalázottság-érzetéből fakad. Aki nem „Mások” (Sztálin, Lukács, Hermann, Fehér, Arendt, sőt legnyomorultabb életszakaszában már csak egy Bánó, egy Kálmán Olga) ítéletei szerint értékeli önnön teljesítményét, aki nem „Mások” tükrében igyekszik látni és láttatni önmagát, aki nem „Mások tekintetében” dicsőül vagy „semmisül”, az meg sem próbál másokat megalázó „Tekintetté” istenülni. Eszébe sem jut. A két történelmi tény, mely szerint engem nem szégyenített meg senki (csak szeretett volna), illetve hogy én nem aláztam meg soha senkit, szervesen tartozik együvé. Tessék elolvasni a Bibliát (például a Pilátus előtti tanúságtételt), kiderül belőle: Jézusban sincs semminő szerénység (álszerénység még kevésbé), nincs benne páriatudat, Jézus kiegyensúlyozott, határozott, öntudatos jellem. Valódi individuum. Az Újszövetségben többször is említett „te mondád” szóösszetétel azt jelenti, hogy Jézus nem hajlandó sem Júdás, sem Pilátus, sem a főpapok, sem senki „tekintete” által megdicsőülni (a „zsidók királyávᔠmagasztosulni), s még kevésbé óhajt lelkileg, szellemileg „megsemmisülni”. Így felel Pilátusnak: „Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról”. Nos, aki pedig nem ezt állítja (magáról) jézusi bátorsággal és önbecsüléssel, az a jézusi toleranciát sem érezheti a lelkében. Legyen ő akármily hetyke amazon. Csak az erős lehet igazán gyöngéd, csak az erős képes individuális bizonyságtételre, míg (János szerint) „Monda néki Pilátus: Micsoda az igazság?”.

Ugye?! „Ravasz, fogós kérdés”. Mely liberális fölvetés a bornírtan ítélkező Heller-Pilátus nyelvén így hangzik: „nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom...”.

Míg Jézus nem azt mondja, hogy „ez az én igazságom”, hanem azt mondja: „én vagyok az igazság”. Marhára nem ugyanaz! Heller így folytatja: „Az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként”.

„Abszolút gesztus”. Érdekesen hangzik, sőt vonzó szintagma. A pipogya, az agresszíven gyáva emberek fülében.

„Monda néki Tamás: Uram, nem tudjuk, hová mégy; mi módon tudhatjuk azért az utat?”

Heller válasza: az út „csak megközelítőleg ismerhető meg”, ezért az a helyes, ha „ha abszolút gesztusként magatokhoz ölelitek saját igazságotokat”. Melyeknek valós mibenlétéről persze fogalmatok sincs. És nem is lesz. A liberális krédó szerint.

Míg Jézus válasza: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is”.

Tehát a jézusi tolerancia, megértés, a híres jézusi szeretet egyetlen garanciája (János szerint) a megismerés. Az út, az igazság és az élet megismerése. Nem a „saját igazság” filozófusnői „ölelgetése”, hanem az objektív igazság tudása, megismerése. Tehát messze nem arról van szó, hogy „az igazság relatív”, mindenki ölelgesse a saját igazságát stb., sőt Jézus még ennél is tovább megy, szerinte az egyetlen (abszolút) igazsághoz egyetlen – ma így mondjuk: autentikus – út vezet. És ami nem egyéb, mint az objektív, tárgyi megismerés. Nem én mondom, Jézus állítja, s persze ugyanez kifejezhető Marx, Engels, József Attila szavaival is, ám így karácsony közeledtével talán stílusosabb Jézusra hivatkoznunk.

Míg aki „saját abszolút igazságokról” hadovál, teljes (filozófiai) tudatlanságáról, érzéketlenségéről, mondjuk így: totális tehetségtelenségről tesz tanúbizonyságot.

Egyébként itt ragadható meg a nő és a férfi közötti döntő (József Attila-i) különbség, s melynek Czeizel professzor éppen az árnyékára vetődött rá egy grandiózus professzori mozdulattal. A férfi (név szerint: Jézus [János], Marx, Engels, Ady, József Attila és én, több nem nagyon van) így gondolkodik: nem ismerem az igazságot, ámde: megismerem az igazságot. Ez a dolgom.

 

Külön alkuja lehet a Halállal,

Akit, amikor milliókat vállal,

Nem bámitott az Élet sok, új kapuja.

 

A tolakodó Gráciát ellöktem,

Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,

A Minden kellett s megillet a Semmisem.

 

Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,

Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,

Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.

 

Vagyis a férfi lehet maga az igazság, lehet az igazság szolgája, s akár így, akár úgy, a férfinak dolga (alkuja) a halállal van. Vagy akként, hogy a halál szolgálja a férfit, vagy pedig úgy, hogy a férfi szolgálja a halált. Míg a nő az élet szolgája. A férfi (pl. Jézus) az absztrakt emberért s a halálnak áldozza az életét, míg a nő a konkrét emberért s az életnek áldozza magát. Jézus férfi (nem, mint isten, hanem mint ember), Jézus az igazságért szenved kínhalált, s ezt épp azért teheti, mert ismeri, illetve képesnek tartja az intellektusát arra, hogy megismerje az igazságot. A férfi a világot, az absztrakt világegészt váltja meg, míg a nő annak konkrét ember-részét öleli magához, mint szerelmét, gyermekét, illetve azok hiányában emberpótló ölebét, csivaváját, pincsijét, mopszliját, vagy éppen filozófia-nyuszkómuszkóját. Férfias nő nincs. Férfiaskodó nők vannak. A nőies férfi nem szánalmas (szerintem), míg a férfiaskodó nő túl azon, hogy szánalmas, nevetséges. És legyen az a nő akár Heller Ágnes, legyen akár Babarczy Eszter…

A kutyákról jut eszembe: ismerek még férfit, név szerint: Cesar Milánt, a Csodálatos Kutyadokit, aki nem szükségképpen a Bibliából, ám szükségképpen a farmjáról, a kutyáitól ismeri az utat, az életet, az igazságot; s én most szó szerint idézek tőle egy abszolút igazságot, vagyishogy nem Cesar „saját igaságát”, hanem mindenkiét! Egyébként ezért az imperatívusz, ezért van nála az igazság „szerénytelenül” intelemként megfogalmazva: „Ne feledjék, a nyugodt, magabiztos viselkedés a szeretet legősibb formája!”, s akkor mi ezt most (holnap lesz Jézus születésnapja) vessük össze János evangéliumának 18. fejezetével!

A Biblia ősi formátum. A Bibliában Jézus testesíti meg a nyugodtságot, magabiztosságot, önbecsülést. És a szeretetet. Nota bene nem egymás mellett, hanem egymást föltételezve.

 

­­*

 

Említettem, történt másik kísérlet is arra, hogy megalázzanak, s amely talán a fent leírt esetnél is tanulságosabb (különösen a fiatalok számára, tizenhat éves voltam akkoriban)… erről legközelebb írok.