Mottó: Heller „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van… Megint olyan fordulat, amit ő hozott… ő villantott bele a filozófiai tudatba” (Almási professzor).

 

 

 

Álljon az, aminek állnia kell!

 

 

A helleri belevillantás szerint: „Ha testről van szó, akkor az ember nemcsak azért szégyelli magát, amit tesz, hanem azért is, ahogy kinéz. A púpos szégyelli a púpját, a sánta a sántaságát. A beteg vagy deformált test tehát igyekszik láthatatlan maradni”.

 

Vagy pediglen nem szégyelli magát az ember azért, ahogyan „kinéz”. Erről már írtam. Például: a tekintélyes „liberális-humanista elit-értelmiségi” (nevezett Ormos Mária) egy vállaltan zsidó-liberális (részint amerikai, részint izraeli, sőt vallásosan is zsidó-keresztény orientáltságú) médium stúdiójában valami egészen fölfoghatatlan idiotizmussal gúnyolja Rákosit, annak „testi deformáltsága” (kopaszsága), illetve zsidósága (nem „rendes magyar arcúsága”) miatt. Ez ugyebár tény. Ám ami messze nem jelenti, hogy Rákosi a budiba bujdokolt volna Ormos Mária ATV-s tekintete elől, illetve Heller szavait használva (mint budipapírt): Rákosi nem „semmisült meg Mások tekintete előtt”. A budiban. Sem. Na most én ezt onnan tudom, hogy vagyok annyira kopasz, mint Rákosi elvtárs (ezzel persze nem kérkedni akarok, nagyon csúnya dolog a hencegés!), magyarán: az ember egyszerűen nem szégyelli magát abban az esetben, ha eleve nem érdekli a kopaszság, sem az övé, sem a másé, ti. – horribile dictu – érdekli valami más. Ha nem frusztrál a kopaszságod (púpod, nemiséged, nemi orientáltságod stb.), egyszerűen nem fognak gúnyolni érte. Hogy miért? Nem tudom, illetve sejtem: a gúny racionális tevékenység, ilyeténképpen nem a púpot célozza, hanem púp viselőjét. Engem például soha nem gúnyoltak. Legalábbis nem emlékszem rá. Persze lehet, hogy csak azért, mert nem volt dolgom (személyesen) Ormos Mária-, Heller Ágnes-szerű mentális gnómokkal, lelki nyomorékokkal.

Az ember simán megszokhatja a „másságát”. Mások „másságát” is megszokhatod. Eleinte persze frusztrál bennünket valamely különös jelenség (kopaszság, púposság, sántaság, nyomorékság, kövérség, soványság, apró termet, bőrszín…), míg viszont a legkirívóbb „stigmákkal” is simán „el” lehet „vegyülni”, sőt „ki” is lehet „válni”; jó, nyilván nem Spártában, de a modern társadalomban mindenképp (sajátos okok folytán), a posztmodern társadalomban főként, sőt még a premodern társadalomban is (más okok miatt).

 

Tehát. Amit én a leginkább utálok (gúnyolok és üldözök), az az újlipótvárosi suttyóság. Benne például a fogalmazási dilettantizmus. A „filozófus” végig arról beszél katartikus dolgozatában, hogy az ember (mely a tárgyalt vonatkozásban a tudattal azonos) szégyelli a testét, igyekszik azt elrejteni (a budiba, ide-oda), majd arra a következtetésre jut („tehát”), hogy nem a tudat, nem a lélek, hanem a „test igyekszik láthatatlan maradni”.

Már, hogy teljesen mindegy, miként fogalmaz az ember? Merthogy pontosan ércsük mi, hogy miről van szó? Ércsük, persze. És nem is kárhoztassuk a tucatszerzőt, csak utáljuk érte. A tolakvó tucatságáért elsősorban. Nota bene nem gyűlöljük – hanem utáljuk. Nem személyes averzió okán „fikázzuk” (vagy ahogyan P. Szűcs Julianna fogalmazza notóriusan: „rugdaljuk”) a szerzőt (mert nem ismerjük a szerzőt, nem is akarjuk ismerni), hanem hogy jelezzük költői igénnyel: hol dilettantizmus van, ott dilettantizmus van… az „okos”, „unikális”, „originális”, „zseniális” „katarzis” minden mozzanatában: a fogalmazásban, a helyesírásban, a külalakban. Mindhárom elégtelen, fiam, nem éri el a kettes alát.

 

„A púpos szégyelli a púpját, a sánta a sántaságát”, s amely „originális filozófia” voltaképpen egy bárgyú banalitás. Volna. Ha legalább a közhelyigazság szintjéig föl tudna pipiskedni: vannak púposok, akik szégyellik a púpjukat, és vannak, akik nem. Tehát valamivel értelmesebben hangoznék a fölvetés így: miért szégyelli a púpját, aki szégyelli, illetve miért nem szégyelli az, aki nem szégyelli? Persze a kérdés így is érdektelen, de legalább nem értelmetlen. Vagyis az „originális filozófusnak” itt is sikerült egy ócska, unalmas közhelyből hamis állítást kihabarnia (von Kochlöffel aus).

Nem tisztem Woody Allen lelkében turkálni, kedvem sincs hozzá, csupán egy megjegyzés: én tökéletesen értem, hogy Woody Allen általában nálánál minimum fél fejjel magasabb nőt választ feleségnek is, szeretőnek is. És ami nem „kompenzálás” (vagyis nem azért teszi, hogy mutassa: lám, én ezt is megengedhetem magamnak), tudniillik, ha olyan a manus, mint amilyen mondjuk én vagyok (ezzel persze nem heroizálni akarom Woody Allent), akkor semlegesen viszonyul a saját termetéhez. Miként jómagam is függetlenül a testmagasságomtól (amúgy szép kicsi ember vagyok) imádom a robosztus, izmos csajokat, s ezért akik, ha úgy adódik, fizikailag is képesek megvédeni engem (mint gyönge férfit) gyakorlatilag minden támadástól: vesd össze.

 

Egyébként a „beteg test”-re is az örkényi, József Attila-i értelemben vett budi-effektus érvényes: az állat nemcsak akkor igyekszik elrejtőzni, ha valamely szükségét végzi, hanem akkor is, ha sérült, beteg, ámde nem azért, mert szégyelli a testét, ti. nem szégyelli sem a macska, sem a gyöngytyúk (de „elsősorban” még a kutya se), hanem viszont nyugalmat, háborítatlanságot keres a rejtőzködés révén. Míg a beteg testű ember egyáltalán nem bujkál betegen, hanem inkább befekszik a kórházba, majd akkor is képes halálosan megsértődni, ha csak öt percet késel a látogatással. Nem mindenki természetesen, de – amennyire én tudom – az emberek túlnyomó többsége sokkal inkább akkor vágyik társaságra („Mások tekintetére”), amikor gyöngének, elesettnek, betegnek érzi magát. Főként – és értelemszerűen – a lábadozás időszakában.

Az állat – egy-két kivétellel – nem társaságban haldoklik. Például a mi macskánk csavargólélek volt, de minden alkalommal hazavánszorgott, ha nagyon beteg lett (egyszer kis híján szétmarták a kutyák), a feleségem folyvást elsiratta, még én sem tudtam az asszonyt megvigasztalni, pedig mindegyre beigazolódott, amit ilyenkor mondtam: ha a macska hazajött, meg fog gyógyulni, mert a macska nem ember, pontosan tudja, mit miért cselekszik. Majd végül szépen, diszkréten pusztult el, félrevonult (az állatoknál ez így szokás, mégpedig minden szégyenérzet nélkül), elbújt a kert végében egy bokor alá, alig találtuk meg. Az állat elbújik biztonságba húzódik akkor is, ha magát gyógyítja (a sebeit nyalogatja), elbújik (értsd: félrehúzódik) akkor is, ha „tudja” (érzi), hogy gyógyíthatatlan. Míg az ember az ún. „kórházi elfekvőt” abnormális helynek tartja (noha paradoxmód használja), az ember számára a születés is (vö. Geréb Ágnes), a halál is tradicionálisan családi aktus, vagyishogy a modernitás „szelleme” alakította ki s tartja fönn a kórházi szülés, illetve a kórházi elfekvő intézményét. Egyébként az eutanázia is azóta probléma, mióta művi úton (lélegeztető-gépen stb.) lehet az embert életben tartani. Mindez a premodern, preindusztriális világban nem volt gond (különösen nem az epikureus kultúrában). Ha elérkezett az idő, befektették a papát az ágyba, és várták a halált. Illetve: természetesnek tekintették a halált. Legalábbis természetesebbnek, mint ma. A modernitásban szörnyű fátum az „elmúlás”, s pontosan ezért „kell” az embernek sokszor hosszú éveket szenvednie értelmetlenül, ezért „kell” a halálos betegnek „élnie” kínban, megaláztatásban, noha teljesen nyilvánvaló: nem a szenvedő ember érdekében, hanem a továbbélők kénye végett izoláljuk a haldoklót (kvázi jegeljük a haldoklást). Terhünkre van a gyógyíthatatlan nagybeteg (mentálisan is, egzisztenciálisan is), miközben azt sem akarjuk, hogy meghaljon, ti. a halál is a „terhünkre” van.

Hogy ezek is közhelyek? Azok. Ámde én nem is okoskodásból beszélek róluk, hanem azért, hogy szembesítsem a helleri, Almási Miklós-i „katartikus filozófiával”, mely szerint „a beteg vagy deformált test igyekszik láthatatlan maradni”.

 

Még egy példa az újlipótvárosi suttyóságra, maradva az idézett megállapításnál: „a deformált test igyekszik láthatatlan maradni”.

Az állítás csak akkor lehetne igaz, ha a „deformált test” eo ipso volna láthatatlan. Vagyis a közhely így hangzik helyesen: a deformált testet a lélek olykor igyekszik láthatatlanná tenni. S ennek két alapvető oka lehet. (1) A lélek számára nem eleve adott a fölülemelkedettség, ugyanakkor képtelen megbirkózni másságának tudatával (függetlenül a környezetének ítéletétől, „tekintetétől”), és persze az is előfordul, hogy (2) a púpos ember eleve frusztrált társadalomban él. Olyan körülmények közt, ahol az „egészségesek” kompenzálnak valamit (pl. válságszituációt) azzal, hogy gúnyolják a fogyatékost, ha kell, ha nem, tehát akkor is gúnyolják, sőt üldözik, a megsemmisítésére törekednek, ha a púpos (zsidó, cigány…) ember perszonálisan nem gonosz például. Noha e tekintetben sincs értelme az „igyekszik láthatatlan maradni [értesd: láthatatlanná válni]” szintagmának, ilyenkor ugyanis a púpos elvonul, félrevonul (már amennyire teheti), de nem azért, hogy ne lássák, hanem azért, hogy ne gúnyolják, ne bántsák.

Nem vitás: az ember szívesen fantáziál a láthatatlanság képességéről, de nem azért, hogy lényegileg megsemmisüljön, hanem épp ellenkezőleg: azért, mert vágyik a társasági létre, mégpedig olyannyira, hogy azt is szeretné megtudni, miről beszélnek az ismerősei, kollégái, barátai, rokonai ott, ahol ő épp nincs jelen, magyarán: az ember szeretné tudni, mit mondanak róla a hátra mögött.

Nyilván ez is közhely. Ceterum censeo: attól Konyha néni még nem válik filozófussá, hogy a roggyant banalitásait tudálékosan, parvenü módon, kvázi filozófiai kvázi zsargonban hablatyolva vezeti elő.

Ismert a mondás: annyira ronda, hogy már szép. Ezért aztán én (valamelyest) értem az Ungvári-féle, Almási-féle, Sziklai-féle, Hankiss-féle, Makovecz-féle birkákat, akik ugye bele-beleolvasnak Heller szövegeibe, nyilván nem értenek belőlük egy szót sem, ám még csak gondolni sem mernek arra, hogy a sokszorosan kitüntetett „Nagy Antikommunista” „filozófuszseni” szövege szimpla baromság volna, s ezért hiszik el maguknak (illetve egymásnak), hogy hát valami egészen fölfoghatatlanul originális, unikális, zseniális, katartikus filozófia „maradt meg a fejükben” (©Almási) Heller „kilátóisága” nyomán. Mondom, én ezt (valamennyire) értem. Csak éppen föl nem foghatom. Hogy miért? Mert például az idézett helleri szöveg így folyatódik: „A beteg vagy deformált test tehát igyekszik láthatatlan maradni. Miért szégyelli magát a deformált test? Lehet persze ezt a környező világ brutalitásával vagy primitívségével is magyarázni. Nem rossz magyarázat, de nem elégít ki, mert nem tudom szem elől téveszteni az analógiát. Az embertől elvárják, hogy a szokásoknak megfelelően viselkedjen, különben megszégyenül. De analogikusan, azt is elvárják, hogy a szokásos emberi méretnek is megfeleljen. Ha ettől eltér, akkor megszégyenítik”.

 

Hogy miért szégyenítik meg a nők a konkrét férfit, ha annak konkrét „mérete” eltér a „szokásos” (de mondjuk inkább így: a nők által megszokott, illetve elvárt) „mérettől”? Na, erre nem ad választ a filozófusnő. Hanem helyette a „környező világ brutalitásáról”, „primitívségéről” „magyarázgat” katartikusan. Az „analógiáról”. Pedig valójában ez a kérdés: miért lóg az analóg? S amire így hangzik az Originális Heller Ágnes még originálisabb barátnőjének (szellemi leképeződésének) szokványnői válasza:

 

babarczyeszter válasz | 2009.03.20 11:57:43 (13353)

Kedves EG, kérlek, fogadd mély együttérzésemet, hogy neked már nem áll fel...

Előzmény: cigányok ideje (13350)

 

Ugye?! Szintén zenésznő: szintén filozófus. Vagyis itt nem csupán azon obligát női kifogás fogalmazódik meg filozófiailag, mely szerint fatálisan eltérünk a szokásos emberi mérettől, hanem viszont időnként (vs. véglegesen) még csak föl sem áll, aminek föl kéne állnia. Méretesen. És ilyen értelemben nevezhetjük Matolcsynak a „kis eszközünket”, történelmileg pedig: olykor a nagy eszköz veregeti az ő kis eszközét. Hát nem tudom. Egy biztos, ezt ti. nemcsak apriori (mintegy fenomenologikusan meghatározott), hanem aposzteriori, empirikusan kialakult bölcseleti élményanyag alapján is nyugodtan állíthatom: a filozófusnőknek (főként a „szuverén” entellektüeleknek) még Zeusz villámbuzogánya sem volna eléggé emberméretes, sőt olykor még az enyém sem, pedig ott aztán van ám mitologikusan olümposzi őserő, amennyi kell!

 

Komolyra fordítva (noha Heller szövegeit nehéz röhögés nélkül megállni), az az állítás, mely szerint „az embertől elvárják, hogy a szokásoknak megfelelően viselkedjen, különben megszégyenül”, szintén nem igaz. Illetve még a „nem igaz” nívóját sem üti meg. Hermann-nal szólva: hülyeség, idiotizmus.

Vegyük példának az én konkrét, becses személyiségemet, mely épp azáltal lehet autentikus paradigma, hogy extrém, hiszen a „filozófus” szövegében is extrémitásokról (púposságról, sántaságról) van szó, ráadásul csak annyiban volnék „különleges”, amennyiben nem vagyok (minden téren) teljesen szokványos, hiszen az általam kultivált „extrém” attitűdből is létezik viszonylag sok. Tehát ami a lényeg: nem pusztán arról van szó, hogy soha nem szégyenültem meg (noha világéletemben különcféle jampec voltam, plusz fiziognómiailag is mocskospiszkos rákosista), hanem: megszégyeníteni sem akartak. Soha. Senki. Illetve hazudok, mert két ízben előfordult, hogy meg akartak szégyeníteni, csak hát ugyebár…

Hogy mi történt konkrétan?

Erről mesélek legközelebb.