Ez így van, de akkor mit is állítasz? Azt, hogy mégsem csak "korszak reprezentációjaként-kifejezőjeként vehető számításba"? Egyértelműen azt, hogy Schopenhauer filozófiája túlmutat saját korán.

Nyilvánvaló, hogy minden a filozófia terén releváns meglátásnak, "igazságnak" ahistorikusnak kell lennie, ezt természetesen elfogadom az egzisztencializmus gondolkodóira nézvést is. A filozófián belül is beszélhetünk eszmetörténeti fejlődésről, vagy ha vitatható, hogy fejlődésről, akkor az értékskálák változásairól, és az egzisztencializmust azért hoztam fel példaként, mert ha összevetjük azzal, hogy mennyire népszerű volt a múlt század közepén és milyen a presztízse most, akkor szerintem szembeötlő a különbség. Vagy egy másik, szintén már triviálisnak nevezhető példát említve: maga Hegel alapozta meg azt az értékskálát, amely szerint a német idealizmusban Kant a kezdet ő pedig a betetőző, csakhogy ma már ezt nemigen veszi senki komolyan, úgy értem, aki valamennyire is tájékozott a filozófiában, pedig hosszú ideig sokan komolyan vették. A filozófia belső fejlődése tehát az értékskálák tekinetében is szinte folyamatosan változik, még ha ez a változás aránylag lassú és nem látványos is pl. ahhoz képest, amint ez ma számos természettudományos diszciplínában történik. Nem hiszem, hogy érdemes lenne itt az egzisztencializmus helyéről és értékről vitatkoznunk, ez ugyanis jórészt értékpreferenciák kérdése is, amelyek mögött mindig komoly szerepet töltenek be különböző szubjektív motívumok. Így egyszerűen csak arra szorítkozom, hogy megvallom, az egzisztencializmus 20. századi "klasszikusai" (Sartre, Camus, Heidegger), engem nemigen szoktak meggyőzni, egyszerűen avittasnak, idejétmúlntak érzem elsősorban amit Camus és Sartre, mint gondolkodók mondanak, azt viszont elismerem, hogy irodalmi műveik között, (ha úgy tetszik, filozófiájuk esztétikai reprezentációiban), komoly értékeket képviselő teljesítmények is vannak.