Kinek drukkoltok? Ez itt a kérdés!

"Német-francia „puccs” az európai hatalomért? Változnak az idők: régebben a nagyhatalmú háttérszervezetek a konspirációs elméletek hívei nagy örömére tényleg a háttérben, többé-kevésbé titokban működtek. 2011. december 18. 11:45        

Csillogó gálaünnepségre gyűlt össze Európa politikai és gazdasági elitje október közepén Frankfurtba. Jean-Claude Trichet-t, az Európai Központi Bank leköszönő elnökét búcsúztatták, az első sorban Angela Merkel mellett Nicolas Sarkozy-t várták. A francia elnök késve, de megérkezett, miután otthagyta a szülőszobában feleségét, aki éppen vajúdott első közös gyermekük születésére várva.

A csodálatosan felújított Frankfurti Operában az ünnepi hangulatról a Claudio Abbado vezényelte Bolognai Mozart-zenekar gondoskodott. A remekművek előadása után azonban váratlanul komolyra fordult a szó. Kerekesszéken a színpadra tolták Helmut Schmidt volt nyugatnémet kancellárt. A 92 éves idős politikustól néhány udvarias üdvözlő szót vártak, ám Schmidt nem finomkodott. Az Európai Unió keresztapjaként is emlegetett idős politikus arra figyelmeztette előkelő hallgatóságát, hogy „a politikusok mai generációjának kudarca sokkal nagyobb fenyegetést jelent Európa jövője számára, mint egyes tagállamoknak az eladósodottsága.”

Begyorsítanák Európát

Az egykori kancellár beszéde után a vezető politikusok az operaház konferenciatermében gyűltek össze. Angela Merkel és Nicolas Sarkozy mellett José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke; Herman van Rompuy, az Európai Tanács elnöke; Mario Draghi, az Európai Központi Bank új vezetője; Olli Rehn finn politikus, az Európai Bizottság gazdasági és pénzügyekért felelős biztosa (gazdasági témákban Barroso jobbkeze), valamint két további pénzügyi nagyágyú, Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök, az uniós pénzügyminisztereket tömörítő Eurogroup vezetője, és Christine Lagarde, a Nemeztközi Valutaalap (IMF) francia vezérigazgatója.

A Frankfurti Csoport létrejöttének okára Merkel beszédében így utalt: „A gyakorlatban lassú és bonyolult az Európai Unió cselekvőképessége és mozgástere. Ha lehetőségként akarjuk megragadni a jelenlegi válságot, akkor készeknek kell lennünk arra, hogy gyorsabban cselekedjünk, sőt ha kell, akár nem megszokott módokon is.”

Erőpróba

Az új európai hatalmi központ egy héttel később a kettős válságcsúcson már megmutatta erejét. A Frankfurti Csoport első célpontja a görög miniszterelnök lett, miután Jeorjiosz Papandreu népszavazást helyezett kilátásba az európai mentőcsomag feltételeinek elfogadásáról. A válasz nem késett: azonnal elapadtak a euroforrások, és utána már hiába táncolt vissza a referendum ötletétől, bukása elkerülhetetlen volt. Még Barroso is beszállt Papandreu destabilizálásába, amikor – a pozíciója által megkövetelt semlegességet felrúgva – felszólította a görög miniszterelnököt, hogy alakítson koalíciós kormányt. Papandreu utódja Lucas Papdemos, a frankfurti székhelyű Európai Központi Bank volt alelnöke lett.

Silvio Berlusconi már nehezebb falatnak tűnt. A dörzsölt olasz kormányfő 17 éves politikai pályafutása alatt sikeresen megszabadult minden ellenfelétől. 52 bizalmi szavazást élt túl, miközben folyamatosan zajlottak körülötte a politikai és magánéleti botrányok. Ráadásul Olaszország gazdasága – a média szalagcímei ellenére – nem volt különösebb bajban. Az adósságokra fizetendő kamatok nélkül költségvetése egyensúlyban van, sőt az eurózóna egyik legnagyobb többletét mutatja.

Néhány hét leforgása alatt azonban az olasz államkötvények kamata látható külső ok nélkül drámai mértékben megugrott. A 7 százaléknál is magasabb kamatráta azt jelentette, hogy megduplázódott az adósságokra kifizetett teher. Az olasz lapok értetlenül álltak az országgal szembeni hirtelen bizalomvesztés miatt. Többen politikai támadást sejtettek a kockázati felár gyors növekedése mögött. Emlékeztettek arra, hogy Angela Merkel már 2010-ben kijelentette, hogy „helyre kell állítanunk a politika primátusát a piac felett”.

A politikusok korábban is megpróbálkoztak ezzel, többnyire sikertelenül. Az euró zóna hatalmas apparátusában azonban már csak egy maroknyi ember dönt országok sorsától. Az 1000 milliárd eurós mentőalapot kezelő alapítvány például csupán 15 emberből áll. Az új rendszer lehetővé teszi azt, hogy a Frankfurti Operaház különtermében egy csoport vezető megkerülhesse a demokratikus döntéshozatali rendszereket és meghatározhassa az unió jövőjét.

Az új központ hatalmával szemben végül Berlusconi is tehetetlennek bizonyult. Egy nap alatt nyolc kormánypárti képviselő dezertált és ezzel felborult a törékeny koalíciós egyensúly. Az olasz miniszterelnök utódja szintén egy Brüsszel-párti bürokrata, Mario Monti lett. A Frankfurti Csoport néhány hét alatt két országban is elérte, hogy a demokratikusan választott vezetők helyett senki által meg nem választott, ámde megbízható „kormányzók” kerültek. A helycserék úgy tűnik, megoldást kínálnak az úgynevezett Juncker-paradoxonra. A csoport egyik tagja, Jean-Claude Juncker egyik híres mondása szerint ugyanis „mind tudjuk, hogy mit kellene tennünk, csak azt nem tudjuk, hogy választassuk magunkat újra, miután megtettük ezt.” Ha azonban olyan vezetők állnak az országok élén, akiket nem választottak meg, akkor az újraválasztásuk miatt sem kell aggódniuk.

„Európai Politbüro”

A Frankfurti Csoport befolyását természetesen a brit lapok bírálták a legélesebben. Az Economist felhívta a figyelmet arra, hogy az „F-csoport” hetek alatt az euró válság döntőbíróságává nőtte ki magát, anélkül, hogy erre bármilyen felhatalmazást kapott volna. „Nincsen világos jogi felépítése és szervezete sem, mégis új magot alkotnak Európa magvában” – írta a londoni gazdasági hetilap, amely emlékeztet rá, hogy Barack Obama elnök is találkozott a nyolcakkal a cannesi csúcstalálkozón, és ezzel a német-francia hatalmi központ a tengerentúlról is támogatáshoz jutott. Az Independent szerint a Frankfurti Csoport azt ígéri, hogy gyorsreagálású hadtestként a szeszélyes piaci hullámzások előtt tud járni, így a válság során időben meg tudja hozni a fontos döntéseket.

Ennél sokkal élesebben fogalmaz a konzervatív Spectator. „Ha eddig úgy gondolta, hogy az Európai Unió a jelenleginél már nem lehet kevésbé demokratikus, akkor hadd mutassuk be önöknek a Frankfurti Csoportot”. A lap szerint létrejött az új „Európai Politbüro”, ami a moszkvai Politikai Bizottságnál is veszélyesebb. Ezzel a hatalmi központtal ütközött a legutóbbi csúcstalálkozón David Cameron is, aki felismerte, hogy Nagy-Britannia számára gazdasági katasztrófát jelentene, ha kiterjesztenék rá az új brüsszeli szabályokat.

Miután a brit nemzeti össztermék 10 százalékát a pénzügyi szolgáltatások teszik ki (a teljes adóbevételnek pedig 17,5 százalékát), ezért a City összeroppanna, ha kivetnék rá a tranzakciós sarcot, az úgynevezett Tobin-adót. A britek úgy érzik, hogy Brüsszel azt szeretné, ha Európa legnagyobb pénzügyi központjának számító London helyét Frankfurt vehetné át adminisztratív eszközökkel – a „kozmopolita demokrácia” eszközeivel megtámogatva.

A Daily Expressben Frederick Forsyth brit író nyílt levelet intézett a német kancellárhoz, akit ironikusan Madame Merkelnek szólít. Forsyth szerint az euro olyan francia-német konstrukció, ami mára megbukott. „Hadd emlékeztessem önt arra a jól ismert tényre, hogy az egy német kancellár (Helmut Kohl) bízott meg egy német bankárt (Karl Otto Pohlt), hogy fogjon össze egy francia bankárral (Jacques Delors), akit egy francia elnök (Francios Mitterand) bízott meg a közös pénz megvalósításával. Meg is tették, de a konstrukció kezdettől fogva hibás volt. Mint egy túlterhelt hajó, csendes vizeken még csak-csak ellavírozott, de viharban azonnal veszélybe került.” – írta a brit szerző.

Hetek"