Mottó: „a szégyenről ír dolgozatot… Megint olyan fordulat, amit ő hozott… amit megint csak ő villantott bele a filozófiai tudatba” (Almási Miklós).

 

 

És amely villantás szerint „A Másik Tekintete az erkölcsi tekintély szerepét tölti be. Mint ilyet, a következőkben az erkölcsi ítélet külső tekintélyének fogom nevezni, szemben a lelkiismerettel, mint az erkölcsi ítélet belső tekintélyével.”

 

Vagyis: a „belső erkölcsi tekintély” nem „erkölcsi tekintély”, mégpedig azért, mert „szemben” áll a „külső erkölcsi tekintéllyel”, s amely azonos az „erkölcsi tekintéllyel”, mint olyannal.

 

Már, hogy a szerző nem erre gondol? Elhiszem. Akkor viszont mire gondol, ti. írni ezt írja.

Költői a kérdés. Érdektelen, hogy mire gondol a szerző, egyébként semmire sem gondol, egyszerűen szerepelni akar a szerző, a „szerelmével”, a filozófiával akar együtt egy jó nagyot villantani (mint Korda Gyuri és Balázs Klári mutatis mutandis), és ezért írja: ő most akkor itten (nagy filozófusként) valamit valaminek „fog nevezni”. Konkrétan pedig: mindegy, mit és mindegy, hogy minek. A lényeg a villantós cafrangozásban áll, mely szerint a Nagy Filozófus már akkora nagy filozófus, hogy ő bízvást leírhatja filozófusi nagykönyvében: „külső tekintélynek fogom nevezni”. És aminek dupla haszna van. Az egyik: innentől nem firtatja senki, hogy mit nevez a „filozófus” „külső tekintélynek”, és hogy miért nevezi „külső tekintélynek”, hát hiszen a kis „filozófus” attól Nagy Filozófus, hogy ő „külső tekintélynek” nevez valamit. Vagyis a dolog axióma, Heller nagyfilozófussága önnönmagát határozza meg. A másik haszon: valamely parvenü fogalmazási mód nem pusztán önmagát legitimálja, hanem a „világi” cafrangokat is (a Széchenyi-díjakat, a Goethe-díjakat, a Rubintökfejekkel Ékesített Habermasi Aranyhere Díjakat…), s amelyek pedig (furfangos visszahatással) a nagyfilozófusságot szentesítik. Mert ki van ez ám találva szépen, oda-vissza, voltaképpen gátlástalanság kérdése az egész.

Vagyis engem Heller Ágens nem érdekel, a „filozófiája” még annyira sem, továbbá: nem érdekel Almási, Radnóti, Ungvári, Sziklai, Vajda személye, de még Faragó Vilmos sem (aki „okos nőnek” nevezi Hellert), hanem a szociálpszichológiai jelenség érdekel. Létezik egy minden vonatkozásban senki-ember (Heller esztétikailag is, morálisan is, intellektuálisan is nulla, pontosabban: erkölcsileg mínuszban áll), és amely senki megjelenik egy semmi fórumon (valahol Európában), ott mond valami nagy semmit (pl., hogy a rendőrök a nénit nem lőtték seggbe az uccán gumilövedékkel, pedig hát azért vánszorgott oda a szerencsétlen, hogy hátha, még egyszer, talán, utoljára az életben meglövi őt is valaki, ha mással nem, legalább gumilövedékkel), szóval, hogy a senki kijelenti: nem történt meg, ami megtörtént, illetve megtörtént, ami nem történt, teljesen mindegy, a lényeg ugyanis, hogy rögtön másnap, a fél ország (sőt újabban a kétharmada, a nemzet táguló nagyhányada) tíz körömmel kaparja le dühében a szobája faláról a vakolatot. Ugye?! Merthogy egy senki mondott valahol (sehol!) egy jókora semmit. Na most, azért mondom, hogy „sehol”, mert valójában ez a döntő kérdés: hol tüntetnek ki egy Heller Ágnest Goethe-emlékéremmel? A válasz: sehol. Goethe és Heller? Gyerekek, ne basszatok már ki velem, miként passzol a két név?! Ez olyan, mintha Elie Wiesel Mengelét avatná boldoggá a Jad Vasem Intézet Igazak Kertjében. Goethe és Heller. Hogyan illenek egymáshoz, milyen alapon, hol jön össze a kettő? Sehol. És ez akkor is így van, ha a sehol-t ma Európának titulálják, vagy akár nevezhetik a Történelem Végének is, nincs különösebb jelentősége. Vagyis Fukuyama poétikusan így értelmezhető: ahol Hellert Goethe-éremmel tüntetik ki, ott érkezett el a történelem végbele. Másként fogalmazva: ez már nem a történelem vége, hanem a világ vége. Illetve annak kezdete.

Mint ismeretes, Heller Ágnes a Goethe-díj mellé elnyerte az MSZP Közéleti díját is. Míg Kertész Ákos Budapest díszpolgára lett, genetikusan. Majd nem lett az, ti. olyan, hogy Kertész Ákos fővárosi díszpolgár, helyesen nincs. Miközben Heller rendíthetetlenül MSZP-díjas. Ő persze nem genetikusan, hanem szégyenlősen, mint szocializált jószág, mint az elvbarátait besúgó, s magamaga által apostoli szentséggé avatott szende háziállat. Ilyenformán Heller Ágnes réges-rég kiérdemelte a Forradalmi-Ellenforradalmi Lukács Díjat, sőt még a Mészáros István Pária Díjat is! Aposzteriori. Nem szólva a Pozsgay Imre Népfelkelői Alapítvány (PINA) Emlékéremről. Továbbá: Heller kiérdemelte a Hagyó Miklós-díjat, a Pengefallal Ékesített Zuschlag János-díjat, miként a komplett MSZP is kiérdemelte a Komplett MSZP Díjat – méghozzá egyszerre apriori és aposzteriori. Ormos Máriának pedig ezúttal odaadományozom a Rendes Magyar Arcú Komenisták Bowling-Zsidró-díját. Így azután mindenkinek igaza lesz, s főként abban az originális filozófiai meglátásban, mely szerint a Mangalica sertés szégyelli magát. Sőt gyakorlatilag bármely filozófiai tézisben igazunk lehet, ha van hozzá kellő mennyiségű kitüntetésünk. Ha viszont nincs, akkor érdemes lesz belenyugodnunk: kettes érettségivel bárki képes olyan filozófussá válni, mint amilyen Heller Ágnes, már persze amennyiben ambicionálja a dolgot. Mert megfelelő mérvű nagyravágyás nélkül nehezen megy. Minimum szerelemeseknek kell lennünk a filozófiába. Vagy talán nem?!

Rögön elválik. Vegyük az idézett esszé tárgyalt bekezdését immár teljes szövegösszefüggésében: „A Másik Tekintete az erkölcsi tekintély szerepét tölti be. Mint ilyet, a következőkben az erkölcsi ítélet külső tekintélyének fogom nevezni, szemben a lelkiismerettel, mint az erkölcsi ítélet belső tekintélyével. A külső erkölcsi tekintély közvetlen szankciója a szégyen, míg a belső erkölcsi tekintély közvetlen szankciója a lelkiismeret-furdalás. Mind a szégyenérzet, mind a lelkiismeret-furdalás érzések, méghozzá kínos, gyötrő érzések.”

 

Tehát a lelkiismeret-furdalás nem szégyenérzet. Jó. Na de akkor vajon micsoda? Hát lelkiismeret-furdalás. Mi volna más?! A szégyen pediglen szégyen. S ami nem furdalás, hanem szégyen. Vagyis itt voltaképpen ugyanaz történik, mint az önfilozófusi önreflektálás esetében: Heller nem axiómákkal dolgozik, hanem axiómákat határoz meg önmaguk által. Helleri önaxiómázás.

Tegyük föl – s persze csakis az Almási professzorok kedvéért –, a lelkiismeret-furdalásnak nincs köze a szégyenhez, vagyis a lelkifurdalás (ahogyan Heller írja) „szemben” áll a szégyennel, ezért az a „kínos, gyötrő érzés”, amelyet az ember a „Mások Tekintetétől” függetlenül szégyenként él meg, nem szégyen. És nem is lelkiismeret-furdalás, hiszen nincs rá okunk, nem ártottunk senkinek, egyszerűen csak – valami miatt – hülyén érezzük magunkat. Enterogén. Tehát tételezzük föl, ez az érzés nem szégyen! És nem is lelkiismeret-furdalás, és ne firtassuk, hogy akkor micsoda, fogadjuk el: nem szégyen. Ám még így is marad egy érzés, amelyet, ha Aranypunciszőr-díjas Nagyfilozófus volnék, a „legtisztább emberi szégyenérzetnek” nevezném, s amely banális lelki jelenség nem egyéb, mint mikor az ember mások helyett szégyelli magát.

Létezik-e halandó – természetesen a mindenoldalúan szégyentelen, totálisan gátlástalan Heller Ágnesek kivételével –, aki még ne szégyenkezett volna látszólag mindek ok nélkül, vagyis: valaki más helyébe képzelvén magát? Például akkor, amikor a Geszti-féle, Friderikusz-féle, Hernádi Judit-féle, Presser-féle, Nagy Feró-féle… olykor szalámisan Settenkedő mentális hulladékok más embereket aláznak meg nyilvánosan, illetve (pénzért) asszisztálnak ahhoz, hogy emberek nyomorúságukban (mintegy utolsó mentális szalmaszálba kapaszkodva) önként (dalolva, táncolva) alázzák le magukat. Nos, ha ilyesmit lát az ember, valóban képes megsemmisülni szégyenében. Bújnánk a fúrólyukba is, csak ne lássuk, amit látunk, ne halljuk, amit hallunk, s tesszük ezt főként akkor, ha már megint az asszonynál van a távirányító. Nem tudom, a nők valahogy a szégyenkezésen is könnyebben túlteszik magukat, csak hosszan, nagyon hosszan, mintegy elejétől a végéig nézhessék a műsort, legyen az amúgy bármily nyálas baromság. A nők számára a tévézés olyan, mint a szexelés, illetve fordítva is: a szexelés olyan náluk, akár a tévézés: hosszan tartson és jó sokáig. Ráadásul ne mindjárt a közepén kezdődjék (ahol annak kezdődnie kell), hanem inkább a legelejétől tartson a végéig, sőt még a végénél is tovább. Na kéremszépen, ettől fordul az ember a falnak (horkolva), én legalábbis – igazi férfiként! – kapcsolgatós típus vagyok. Ám most nem ez a téma. Hanem a filozófiai szégyenérzet.

Tessék elhinni: ha van ember, akit én utálok, akkor az a Heller Ágnes. Persze nem tagadom, sok mindenkit utálok (majdnem mindenkit, akár ismerem az iletőt, akár nem, ezen a téren nem vagyok válogatós), mígnem Heller Ágnes az a specifikus személy (számomra), akinek egyetlen jó tulajdonsága sincs, vagyis mint korábban említettem: olyan, mint a terített betli (már persze így kívülről ítélve). Hellert totálisan utálom. De mivel embernek tartom (nem gonosznak, nem ördögnek stb.), így még miatta is erősen szégyelltem magam, igaz, csupán egyetlen alkalommal, ám akkor nagyon, mondhatni rohadtul, konkrétan pedig: amikor Heller művészi jellegű énekelésre ragadtatta magát a televízióban. Ugyanis megint az asszonynál volt távirányító, nem kapcsolhattam el, vagyis mi egyebet tehettem volna, fejemre húztam a paplant (expressis verbis), ám még így is kis híján belepusztultam a Duna-tévé által sugárzott vizuális és akusztikai élményanyagba.

Kérdezem: ha nem szégyenérzet volt, amit Heller láttán-hallatán átéltem a képernyő előtt, akkor vajon micsoda? Lelkiismeret-furdalás? Teljességgel kizárt, ugyanis semmi közöm ahhoz az emberhez, aki miatt éppen szégyelltem magam, a tettéhez (szörnyű kornyikálásához) pedig még kevésbé. Én mondtam neki, hogy énekeljen?! Én ilyet nem mondtam! Akkor viszont? Szánalom volna az efféle érzés? Nem, ugyanis a szánalom nem kínos érzet, noha nem is kellemes, esetleg akkor, s akkor is csak a „kimenetele” révén, ha katarzissal párosul.

Tehát: a szégyent (mint alapvetően fiziológiai jelenséget) lényegileg az esztétikum determinálja, a morál itt másodlagos motiváció. Továbbá a szégyent még annak erkölcsi vonatkozásában is döntően az önbecsülés határozza meg, s csak azután a külső megítélés, a „Mások Tekintete”.

 

Ne legyen félreértés: mindez nem vita (különösen nem filozófiai polémia) részemről (Heller Ágnes nem méltó a vitára!), hanem egy kvázi filozófus szövegét szembesítem egy egészen egyszerű banalitással. Vagyis az a helyzet, hogy a mindenki által originálisnak, unikálisnak, okosnak, zseniálisnak tartott „filozófus” originális, unikális, okos, zseniális megállapítását bármely köznapi halandó egyszerű tapasztalata cáfolja. Mégpedig abszolút mértékben cáfolja. Vagyis Heller „filozófiájának” nincs olyan „értelmezése”, amely révén bele lehetne magyarázni a konkrét szövegbe, hogy így meg úgy meg amúgy, meg hogy „valószínűleg magasfilozófiailag van különös értelme az esszének” stb. Nincs ilyen értelmezés, s ami nyilván Hermann István örökbecsű szavaival is kifejezhető: Heller idézett szövege éppúgy hülyeség, idiotizmus, miként a Csernisevszkij-disszertációja is az.

 

Szerintem adekvát a kérdés: miért, mennyiben skandalum, ha egy nyilvánvaló senki mond valami nyilvánvaló semmit egy nyilvánvalóan sehol? Válaszolok: annyiban érdekes, amennyiben Heller „okossága”, „igazsága”, „originalitása”, „unikalitása”, „zsenialitása” világnézeti, politikai, „genetikai” hovatartozástól függetlenül vált döntő szemponttá az elmúlt évtizedek folyamán. Tessék megfigyelni: mind a turul-tovarisok, mind a liberál-tovarisok csak üres (voltaképpen semmit sem jelentő) minősítéséket használnak Heller-apoteózisaik során, legalábbis én Heller logikájáról, valamely konkrét helleri szöveg szellemességéről még nem hallottam, nem olvastam. Sehol. Csak a „filozófus” „okosságáról”.

Merthogy Heller Ágnest „kizárták” a pártból. Amiből adódóan Heller „bátor nő” (szerintem gyanúsan bátor), majd e kvázi mártíriumból fakadóan válik „okossá”, „originálissá”, „zseniálissá”. Ami nyilván azért van így, mert a logika indoklására messze nem elegendő a Hankiss Ágnes-féle infantilis elomlás („Heller okos ember”), s még kevésbé elegendő az Almási-féle primitív ömlengés: „jellemzi Heller gondolkozásmódjának radikális originalitását: olyan kilátóból fogalmaz, ahonnan minden kerekebbnek, igazabbnak látszik. A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van”.

Tehát pontosan ezért nem emlegetik Heller munkásságával kapcsolatban a logikát. Heller szövegeiből nem kerül át „az ember fejébe” értelem; így mondják: nem „marad meg” a fejükben, csak a „katartikus szerep”. Merthogy Heller Ágnes szövegeiben nincs logika. Összevisszaság van bennük. Parvenü handabanda.

Kérdezem: miféle filozófia az, amelyben nincs logika? Még a líra is logika (noha nem tudomány), míg a filozófia eo ipso logikus. Csakhogy nem Hellernél! S Heller pontosan ezért kapaszkodik „ügyesen” a neves dán filozófusba (mint gyuribácsis férfitekintélybe), ti. az alábbi szövegben sem a logika dominál, itt sincs következtetés, levezetés, rávezetés… ez a szöveg is tipikusan tekintélyelvű jobbágy-hivatkozás: „Kierkegaard azt írja: nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom... Az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként”.

 

Mindezzel szemben a logika nem „ölelget”, hanem fogalmaz, ráadásul kategorikusan: „ez az igazság”, vagy: „ez a föltevés”, továbbá: „ezek az érvek”, míg a „bátor” filozófusasszony (a hős besúgó) így kotkodácsol: ez az én igazságom, ezt ölelgetem, miként nagyokat kamatyolok kanságos szerelmemmel, a Hímfilozófiával.

Nem én mondom, maga Heller vallja meg (a Bicikliző majomban).

 

Tény: Almásiék ezen a fórumon agyilag lepadlóztak, így hát most Hankiss Ágneshez fordulok. Személyesen hozzá. Nota bene nem Csintalan Sándorhoz, ő ugyanis nem érdekel, Csintalan bukfencezzék a Hősök tere és a HírTV székháza közötti egyenes útvonalon oda-vissza, ahányszor csak akar, nem érdekel a manus, inkább elfogadom tőle: „Heller filozófuszseni”. Hanem viszont: Hankiss Ágnes. Ő sokkal inkább érdekel, vagy pediglen: Hankiss Elemér, vagy bármely Hankiss e hazában, csak írjon ide valaki az „okos” Hellertől egyetlen okos megállapítást! Könyörgöm, csak egyet! Mert, ha nincs ilyen filozófiai tétel, akkor az egyszersmind (paradoxmód) Hankissék, Csoóriék, Makoveczék szegénységi bizonyítványa is, hiszen logikus a kérdés: miért fölháborító egy intellektuális nulla erkölcsi-politikai vélekedése, ítélkezése, magyarán: mennyiben minősíti Heller (bármely ítélete) az országot?!

Egyébiránt Faragó Vilmos is fórumozhat, nem szégyen az! Tudniillik, amíg nincs konkrét bizonyíték Heller okosságára, „okos nő”-ségére, addig sajnos magam vagyok kénytelen idézni (Ungvári professzor imperatívuszának megfelelően) olyan Heller-mondatokat, amilyenek vannak. Amilyeneket magam találok, s amilyeneket (Almási professzor esendő szavaival szólva) Heller „olyan kilátóból fogalmaz, ahonnan minden kerekebbnek, igazabbnak látszik”. Például ezt fogalmazza (a „szégyen”-ről szóló) kilátóból: „Az ember véletlenül hajíttatik bele a világba. Születésekor magával hozza azt a csomagot, amit ťgenetikus apriorinakŤ nevezhetünk, azaz mindazokat a sajátságokat és képességeket, amelyek megelőzik a tapasztalatot”.

 

És hogy ez a kilátói villanás mennyiben látszik kerekebbnek, igazabbnak bárminél is?

Erről írok legközelebb…