Mottó: „a szégyen… amit megint csak ő villantott bele a filozófiai tudatba” (Almási Miklós).

 

 

 

Szagoljuk az oroszlánt előrehaladtan!

 

 

Heller Ágnes filozófiai villantása szerint „a legtöbb affektus megfigyelhető az ösztönleépülésben előrehaladt magasabb rendű emlősállatoknál is. De a szégyen kivétel. Csak az embernél és az ember környezetében élő ťszocializáltŤ háziállatok, mindenekelőtt a kutya esetében figyelhető meg… az affektusok közül a szégyen, egy vonatkozásban csupán, de egyedülálló: csak az ember és az ember környezetében élő háziállat – a kutya – tud szégyenkezni. Ebből a különbségből valami más is következik. A szégyenen kívül minden affektus bármilyen nem-emberi lényre, történésre, jelenségre is válaszolhat. Félhetünk a villámtól, a sötétségtől. Undorodhatunk a rothadás szagától. Kitörő örömmel válaszolhatunk a nap felbukkanásáras. Dühre gerjeszthet egy támadó vadállat. Nem így a szégyen esetében. Nem szégyelljük magunkat sem az oroszlántól, sem a villámtól, sem a rothadás szagától, sem a sötétségtől. Csak az embertől, az emberektől, azok előtt, azokkal szemben szégyellhetjük magunkat”.

Magyarra fordítva: ha Heller Ágnes rothadásszagú (vagy mondjuk így: hónaljszagú) filozófus, nem szégyelli magát, csak abban az esetben, ha tudja, hogy az ő átható bűze „Másokat” undorít. De hangsúlyozom: ez csak föltevés. Heller Ágnest nem ismerem személyesen, nem tudom, hogy a nazálisan oroszlánszívű öregasszonyok közé tartozik-e, vagy sem, ám, hogy Heller a vizuálisan taszító éltes páriák egyike, az egészen biztos, szemben pl. Székely Évával, Ancsel Évával, Monspart Saroltával, Beauvoir-ral… Koncz Zsuzsát, illetve általában a színésznőket azért nem sorolom ide, mert náluk a megjelenés szakmai rutin. Tudjuk, a férfi általában szépül, ahogyan öregszik, a nő általában nem. Noha azok a természetközeli (falusi) öregasszonyok például, akik képesek méltósággal elfogadni a korukat, általában szépek, ugyanis a külsőben jobbára (vagyis leszámítva néhány extrém esetet) a belső érték (vs. értéktelenség) jelenik meg. Konkrétan: Heller Ágnes csak „kicsit szép” (©Kiss Manyi). És hogy miért fontos ez? Mert, mint tudjuk, Heller valami egészen gátlástalanul, minden szégyenérzet nélkül nyomul a tévében az ő sajátos küllemével, plusz szellemi bugyigyűjteményével. Igaz, néki nincs kozmikus szemöldöke, ám a lénye éppoly hamis, mesterkélt, mint az így méltán népszerű bulvár-pandanjáé. Heller Ágnes a természetből (a természetességből) egyedül a kutyát ismeri, pontosabban: a liberál-kutyaszart, illetve a belsővárosi ebek filozófiai „szégyenérzetét”, antropomorf „affektusait”. Míg viszont ő maga nem kutya, így azután nem röstelli magát, premier plánban mutogattatja decensen taszító küllemét. Noha az is igaz, ha már egyszer sikerült elhinnie magának, hogy nemcsak írni, fogalmazni tud nagyon, de gyönyörűen énekel is, például Schubert-dalokat a tévében, akkor nyilván azt is elhiszi a rokonainak, barátnőinek, barátainak (Almásinak, Radnótinak, Ungvárinak…), hogy a külleme (frizurája, toalettje, metakommunikációja) is elbűvölően esztétikus, vonzó, sőt Ormos Máriának azt is elhiszi, hogy egyikük sem kuglifej. És teljes joggal. Mert hát ki vagyok én, hogy a saját ízlésem szerint ítéljek?! Ezért inkább logikai alapon közelítem meg a „filozófust”, a szövegeire koncentrálok, például erre: „Nem szégyelljük magunkat… a rothadás szagától”.

Szóval, azt akarom csak mondani, hogy azt a filozófust, aki nem szégyelli magát a rothadás szagától, für alle Fälle ne nagyon szaglásszuk! Legalábbis nazálisan ne. Épp elég, ha a szövegeitől undorodunk. Tudniillik Heller így folytatja: „Csak az embertől, az emberektől, azok előtt, azokkal szemben szégyellhetjük magunkat. A szégyen minden más affektust kanalizálhat”.

És hogy mindennek filozófiailag mi az értelme? Megmondom. Helleri „értelme” van, mely szó szerint így hangzik: „Szégyellhetjük magunkat félelmünk, dühünk, undorunk, még örömünk és szomorúságunk miatt is – más emberek előtt”.

Vagyis: ha „más emberek előtt” támad meg a filozófiaszagú oroszlán, s ha mi ettől dühbe gurulunk, hát csak szégyellhetjük magunkat érte! S hogy itt mennyire nem elírásról van szó, hogy Heller mennyire nem érti a „szégyen” fogalmát, világossá teszik további „originális, unikális” állításai: „A szégyen kiváltója, stimulusa a Tekintet, a Mások, a közösség, a világ Tekintete… Mikor a másik tekintete rosszallón néz rád, megsemmisülsz”.

 

És ezt, kérem, egyedül Heller „villantott bele a filozófiai tudatba”.

Hát, igaz, ami igaz, ekkora villanást csak a nyolcvanas évek második felében látott Budapest, vagyis amikor az Újpesti rakparton, a KISZ KB székháza előtt letoltam a gatyámat, mire pedig a neonlámpák vakító keresztsugarában megvillant a kis guszta valagam. Tudom, kérkedésnek tűnik, mégis elmesélem, merthogy történelmi tény: akkortájt én bizony nagyot nőttem, egészen föl, a seggem magasságáig emelkedtem a haverok szemében. Tudni kell, engem a KISZ-ből pontosan háromszor zártak ki, s amikor negyedszer is visszahívtak, azt mondtam rá mélyen csodálkozva: Hát hogyhogy?! Nemrég lettem kizárva! Mire így válaszoltak: „az akkor volt, sőt az ma már érdemnek számít”. Nos, kérném tisztelettel, én pediglen erre válaszul toltam le a gatyámat az Újpesti rakparton, kis kollektívám lelkes környezetében, mialatt Rostand szép költeményét szavaltam: „Mert magamnak örömmel kinyalom, ha kell, / De hogy akárki nyaldosson, azt nem tűröm el”. Ráadásul a megújuló KISZ (később a DEMISZ) még Gyurcsánnyal együtt sem ért föl a végbelem szintjéig. Mondom, ez történelmi tény, része a munkásmozgalom hiteles történetének.

 

És Heller Ágnes? Ő meddig ér föl? Ez a topik nagy kérdése.

 

Almási professzor szerint Heller originális, unikális gondolkodó, merthogy belevillantotta az urbánus házipulykák szégyent a „filozófiai tudatba”. Mire én azt mondom, ha igaz volna, hogy a „filozófiai tudat” a hivatásos filozófusokká, akadémikusokká kanonizált selejtes (Hermann-nal szólva: „idióta”) kékharisnyák süketeléseivel, zagyválásaival azonos, ha ez igaz volna, akkor sem Heller villantott először. Még a magyar ajkú akadémikusok közül sem, sőt még a nők közül sem (gondoljunk például Ancsel Évára). Nem szólva arról, hogy az igazi filozófia éppen nem az akadémikus szobafilozófiával azonos, hanem a tradicionális bölcselkedés és a művészet közötti mezsgyén mozog. Vagyis József Attila annyiban filozófus, amennyiben művész, illetve Ancsel Éva annyiban művész, amennyiben filozófus. A műalkotásban éppúgy jelenik meg a filozófia, mint az igazi filozófiában a művészet.

Néhány példa, mindenekelőtt József Attilától:

 

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

 

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

 

Vagyis részint a szégyentelenség a szégyen pandanja, részint a szégyentelenség azonos a szégyennel.

 

Nekem sikerült (s ez is szégyenem,
hisz nem egyéb az ember-árulásnál)
hogy csupán száraz kenyeret egyem
az isten testén való osztozásnál.

 

József Attilánál szégyen az „ember-árulás”, míg Hellernél nem szégyen. Heller csak azt szégyelli (egy kicsit, s azt is csak a lebukása után!), hogy „ellenforradalomnak” nevezte a „forradalmat”. Tehát azt például, hogy Lukácsot, Mészáros Istvánt beköpte, mint a rothadásszagú döglégy, máig nem szégyelli. Míg viszont (az Almási  professzor szerint nem létező) Ancsel Éva egyértelműen (az Almási  professzor szerint nem létező) József Attila mellé csatlakozik: „Nem tudom, hogy a huszadik században természetes-e még a természetes halál. Vagy lévén kiváltság – nem szégyen-e inkább?”

Ugyanakkor javaslom, a Babits isteni lángját fújdosó „szégyen-szeleket” ne említsük ezúttal, merthogy az efféle szelekről könnyen a helleri (bél)rothadásszag juthat eszünkbe, vagyis a flatuláns szégyen-szelekről szerintem éppen elég annyi, amennyit József Attila szóvá tett róluk a Babits-pamfletban. Vegyük inkább Szilágyi Domokos filozófiáját, mát ti., hogy ilyen az igazi „villanás”:

 

Szégyen a szó, ha nem vigasz,

szégyen a vers, ha nem igaz;

igaz vagyok s szégyentelen,

akárcsak a történelem.

 

A költő a szégyent az igazságossággal, de főként az igazsággal méri. Szilágyi Domokos a történelemmel, József Attila az „isten testével”. S hogy Heller mennyire barbár bölcseletileg, akkor válik egészen világossá, ha Nagy László költeményét is „idevillantjuk”:

 

[…]
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.

 

Vagyis a szégyen igazodási pontja az Isten. Az ateisták szerint: az individuum. Az epikureusok így mondják: az emberi öntudat. Az önbecsülés, az önmagunkra való rátekintés. És nem a „mások Tekintete”, miként a primitív Heller állítja. Ráadásul mindez valami egészen velőtrázó közhely, de még mielőtt rátérek, vegyük újra az „originális” helleri villantást: „A szégyen kiváltója, stimulusa a Tekintet, a Mások, a közösség, a világ Tekintete… Mikor a másik tekintete rosszallón néz rád, megsemmisülsz”.

 

Kontrolláljuk! Tessék, nézzen rám „rosszallón” tekintetével (bármily vonatkozásban!) Heller Ágnes (vagy bárki)! Ha megsemmisülök tőle, mármint az illető „Tekintetétől”, akkor Heller filozófus. Ha viszont nem semmisülök meg, akkor – értelemszerűen – nem filozófus. Hanem Zagyva néni. Persze van, amitől még én is én megsemmisülök, s amely nem más, mint éppen a rothadásszagú-újlipótvárosi fogalmazási mód, ugyanis: a „tekintet” nem „néz”, hanem viszont: vetül, ti. a tekintet maga a nézés. Vagyis bárhonnan nézed (a nézéseddel), akár a szöveg tartalmát, akár a stílusát tekinted (a tekinteteddel), mindegyre csak az derül ki: ezek mindenoldalúan semmirevaló emberek.

Tessék elhinni, nem az tesz valakit igazi filozófussá, hogy nagy T-vel írja a tekintet szót egy bődülten barom mondatban! Ady verseit sem a főnevek nagy kezdőbetűi teszik költészetté. Ha ugyanis a filozófus egy (szerinte hamis) banalitást akar „originálisan” megcáfolni (már, ha azt akarja egyáltalán), akkor leírja: ez, kérem, itt az adott közhely, mellyel szemben én a következőt állítom… Majd leírja, mit állít, s aztán megpróbálja bizonyítni, hogy: igaz, amit állít.

  

Én viszont nem cáfolom a közhelyigazságot: a valódi szégyenhez a másik ember tekintetének, de még a Közösség Nagy Tekintetének sincs köze. Heller von Küche aus keveri az emberi szégyent a konyhai röstelkedéssel. Azért mondom, hogy egyszerű közhelyről van szó, mert az alábbi példában leírt szégyenérzetet szerintem mindenki átélte már (nem is egyszer); tessék, nyílt fórumon vagyunk (szándékosan nem sajátszerkesztésű blogot írok), így bárki megcáfolhat, s ha ez megtörténik, szívesen „megsemmisülök”! Főként kutyaszégyenemben.

Évekkel ezelőtt történt: futottam fönn a hegyen, persze a kutya is jött velem, noha előtte világosan megmondtam, inkább ne jöjjön, nem lesz az neki jó, ám a kutya se hallgat rám, mindegy, már jócskán az erdő mélyén jártunk, amikor robbantani kezdtek a közeli kőbányában. Na most, én pontosan tudom, hogy a kutyák ilyenkor világgá szaladnak, az is egyértelmű volt számomra, hogy az én kutyám különösen hűséges eb, mert atavisztikusan félt ugyan, de nem elfutott, hanem mintegy „bennem” igyekezett megbújni, menedéket találni. Ami viszont azt jelentette praktikusan, hogy közvetlen a lábam mellett, sőt a lábaim közé kavarodva csámpázott. A csajok igazolhatnak ebben: egy ötven-ötvenöt kilós testtel a lábad között sok mindent tehetsz, lehet vele feküdni, ülni, sőt állni is (a konyhakredencnek támaszkodva), szinte bármit csinálhatsz, csak éppen szaladni nem vagy képes ilyenformán, úgyszólván egyetlen lépést sem. Vagyis, amikor a kutya harmadszor „gáncsolt el”, amikor harmadszor estem hasra, mikor már az orrom is erősen vérzett, na, akkor elvesztettem minden türelmemet, s ráordítottam a kutyusra: takarodj! Ettől persze még jobban megijedt, nem tudta szegény, hogy ezután hová is bújhatna hirtelen, én pedig azóta is szégyellem magam rohadtul. Gyakorta a rémálmaiban is visszatér a jelenet. Pedig senki „Tekintette” nem látta, hallotta, ahogyan viselkedtem. Csak egy vaddisznócsorda röfögött a közelben, illetve a kutya volt jelen (mint emberközeli háziállat), őt viszont egyáltalán nem érdekelte a dolog morális része, vagyis amint abbahagyták a robbantást, szépen megnyugodott, futottunk tovább rendesen, mintha mi sem történt volna.

 

Heller szerint „Mikor a másik tekintete rosszallón néz rád, megsemmisülsz”.

Tévedés. Nem ekkor semmisülsz meg, hanem akkor, ha magadra tekintesz rosszallón, ti. ezen még a gyónás, sőt a katarzis sem segít.

Nagyon úgy tűnik, Heller Ágnes semmit nem ért abból, ami valóban emberi. Továbbá a szövege nemhogy nem eredeti filozófia, de még csak megközelítően sem bölcselet. Heller tárgyalt „filozófiai esszéjében” szélsőségesen, sőt szánalmasan parvenü mondatokat olvashatunk, például: „Azt a világot, amelybe az új emberi lény belecsöppen társadalmi apriorinak fogon nevezni, mivel megelőzi a tapasztalatot”.

Unikális? Lehet. Mindenesetre kevés az a bölcselő, aki egyáltalán nem olvassa pl. József Attilát (illetve azokat a filozófusokat, akikre a költő hivatkozik pl. az [Esztétikai töredékekben]), ti. aki olvas, nem állítja fennen harsogva, hogy hát akkor ő most nagyon originálisan „társadalmi apriorinak fogja nevezni” azt, amit a valódi filozófusok normálisan, értelmesen írnak le. A gondolat nem abban áll, hogy a „filozófus” valamit (maga sem tudja, mit) „társadalmi apriorinak fog nevezni”.

 

Most pedig (a „filozófiai esszé” után) nézzük Heller legitim (interjú-) fecsegését a Bicikliző majomban: „Hermann észrevette, hogy Lukács engem többre becsül, mint őt, s ezt nem tudta megbocsátani: ingerült lett. Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte”.

Vessük ezt össze a „filozófiai villantással”: „A szégyen kiváltója, stimulusa a Tekintet, a Mások, a közösség, a világ Tekintete… Mikor a másik tekintete rosszallón néz rád, megsemmisülsz”.

 

Ha pedig megbecsüléssel néz rád a „Másik”: megdicsőülsz. Vagyis nem azért szégyelled magad, mert hülyeséget, gazemberséget írtál (ti. ha nem buksz le, nincs baj!!!), hanem az a megsemmisülés, ha „Mások” lehülyéznek, lepocskondiáznak. Nos, pontosan ezért vagy gyönge ember. Pszichésen is, intellektuálisan is. Nem az igazsággal (Istennel, önmagaddal) szembesíted magad, hanem azzal a Tekintettel, amely elől bármikor el lehet bújni. Már amennyiben úgy kényelmesebb. Illetve fordítva is érvényes: a talmi megbecsülés hamis fényében lehet nagyokat dicsőülni. Tehát Heller a szövegeivel csupán a privát silányságát jellemzi, mind a Bicikliző majomban, mind a szégyenről írt „originális” esszéjében. Nem filozófiai tanúságot tesz az emberről, hanem öntudatlan tanúbizonyságot ennen jelleméről.

 

Mint fentebb jeleztem: soha nem semmisültem meg mások rosszalló, megvető tekintetétől, s már csak azért sem, mert az én szememben annak az embernek van tekintélye, akiben nincs megvetés. Semmilyen. Míg Heller mottója: „ők gyűlölnek bennünket, mi megvetjük őket”. Vagyis Heller még a másik lélek-roncs (Kornis) nívóját sem üti meg ilyen értelemben: „mi jobban gyűlölünk titeket, mint ti bennünket”. Persze ez a viszonyulás sem vonzó különösképpen, ám itt legalább egyenrangú gyűlöletek bokszolnak egymással, miközben alapkérdés: lehet-e autentikus ítélete, gondolata a szégyenről annak a „filozófusnak”, akinek szinte minden mondatából előkoszlik a primitív rettegés: „jaj, csak nehogy megvetéssel tekintsenek rám!”? Sajátos paradoxon: Heller a megvetéstől való félelem okán igyekszik megvetni a másikat. Teheti ezt persze zsigerből is, voltaképpen mindegy, a végeredmény a döntő.

Ancsel Éva nem attól fél, hogy személyesen őt vetik meg, hanem filozófusként az ember nevében retteg a megvetéstől magától: „Aki halált megvető bátorságot tanúsít, azt tisztelnem kellene, de én rettegek tőle. Hiszen még mennyivel jobban megvetheti az életet – nem is beszélve az élethez két kézzel, görcsösen ragaszkodó halandókról. Én pedig halandó vagyok, nem vetem meg a halált – a félelmükben reszkető embereket tisztelem, azokat, akik mégis, így is bátrak”.

Míg Heller „originális” „villantásának” attribútuma, kezdete és vége, alfája és ómegája, hogy: a szégyen fogalmát még a banalitás szintjén sem érti. Ezért hadovál az elemzett esszében affektusokról, anyagokról, formákról, genetikus apriorikról, miegyebekről… idézem: „Az újszülött és a világ viszonya koránt sem hasonlítható az anyag-forma viszonyához, mivel a genetikus apriori nem nyersanyag, és a világ nem forma”.

Akkor jó. Ha nem nyersanyag a genetikus apriori, akkor nem az, és akkor pedig: „a Fidesz kapja be” (©Toller), de minimum szégyellje magát!