Derivatívok mongyon le!

 

 

Juszt László megkérdezte Almási professzort a tévében: te mostan szélsőjobboldali-e vagy, Professzor Úr? Már ami a világgazdaság (a kapitalizmus) állásának különös megítélését illeti. Mire az interjúalanytól megtudtuk: ő nem gyanít a világgazdaságban semminő zsidó összeesküvést, hanem inkább a „globális reálfolyamatokat” szemléli, így aztán (s innen már szó szerint): „azt mondom, van itt egy pénzpiaci rendszer, amit azért tudatosan csináltak többé-kevésbé [de nem a zsidók! – Gy. úr]. A nyolcvanas, kilencvenes évek arról szólt, hogy leépítették [nem a zsidók!] az összes szabályozót… lett egy olyan pálya, amelyben azt csinálsz, amit akarsz. Egyes országokon belül lehet szabályozni, de a globális rendszerben nincs szabályozó”.

És akkor ez már nem kapitalizmus? – ámuldozott a műsorvezető, s hogy e frappáns kérdés miként ötlött eszébe épp azon esztétaprofesszori nagymeglátás hallatán, miszerint: „a globális rendszerben nincs szabályozó”, ne tőlem tessenek kérdezni! Nézzük inkább a választ: „Ez kapitalizmus, csak megfordult a parancslánc, hogy ki mondja meg, hogy mi legyen”.

Azt hiszem, mindenki számára nyilvánvaló: e lakonikus, aforizmaértékű mondattal az esztétaprofesszor agyilag totál taccsra vágta Marx doktor cca. 4000 oldalnyi szakelemzését; hát igen, nem tudta az öreg bolsevik, hogy fölöslegesen piszmog az Angol Királyi Könyvtárban pl. az áru és a pénz sajátos viszonyrendszerének leírásával, ti. nem a könyvtári szöszmötölés a megoldás, ezt tessék jól megjegyezni, hanem az a megoldás, hogy valamely esztétaprofesszor besétál a tévéstúdióba, majd ott a kevéssé letisztult előéletű (ámde annál rokonszenvesebbnek tűnő) műsorvezetőnek „lazán” benyögi: „megfordult a parancslánc”. Ami persze nem jelenti, hogy „ez” ne volna kapitalizmus, ti. kapitalizmus itt minden, ától cetig, csak hát az a „parancslánc”, csak az ne fordult vóna meg soha!

Népbutítás? Az. Pénzért butítva. Míg az interjúalany ingyen csinálja nyilván, örül a boldogtalan, hogy végre őtet is megmutassák a tévébe.

Szóval, mi az a „parancslánc”? A válasz: „Régen volt olyan, hogy a nagyipar, s a pénzügyi szféra csak közvetítőszféra volt a gazdaság különböző ágazatai között, most viszont ő vette át a parancsnoki széket, és ő mondja meg, hogy mi legyen”.

 

Létezik ennél ócskább, primitívebb szöveg? Azért mondom, hogy népbutítás, és nem a nép bután tartása, mert az átlagember nem valami okos ugyan, ezt én késéggel elismerem, az átlagembernek nincs túl nagy tudása, ám azért ennél messze jobban érti a világot.

Ezek az emberek (az Almási Miklósok, Heller Ágnesek…) évtizedeken át azt zsolozsmázták (önmaguknak is, másoknak is), hogy a cucilizmus alapvetően jó dolog, csak nem eléggé működik még, mert rossz emberek ülnek a „parancsnoki székekben” stb. Most pedig ugyanazt zsolozsmázzák, ugyanúgy, csak nem a cucilizmusra, hanem a kapitalizmusra, a liberalizmusra vonatkoztatva.

„Megfordult a parancslánc”.

Melyik?

Amelyik az emberiséget a világháborúig parancsolta? Nota bene Auschwitzig? Később a halálgyárakkal „hevített” hidegháborúig? Alapkérdések. A tudósprofesszor válasza: „Régen volt olyan, hogy a nagyipar”.

Gondolom, Almási Miklós most jól el is hiszi magának: ha ilyesféle szavakat, mondatokat böffent ki a fejéből szakmányba, akkor ő lesz itt a Big Oximoron: a laza-tojásfej, az entellektüel nagyvagány, a jasszosan akadémikus főtudós; igen ám, csakhogy jócskán téved a professzor, mert az efféle szöveg csupán azt jelzi, hogy a megfogalmazója egyszerre cinikus és ostoba.

 

Soha nem volt „olyan, hogy nagyipar”. Mindig is hadiipar volt, s minden egyéb – végső soron – a hadiipar beszállítójaként, „leányvállalataként” működött. Minden. Még a Galton-Czeizel-féle embergyártás is. Minden high-tech (így a géntechnológiáé is) a generális katonai megrendelések szerint dolgozik. Ezt egyébként Czeizel Endre gyakorlatilag ki is mondja: az emberiségnek géniuszokra (ergo genetikai zsenigyártásra) van szüksége. Ugye?! Mintha bármi is a géniuszon múlna, már ami a humánumot illeti, mintha a géniusz a Jó megtestesítője volna, mintha genetikai zsenigyártással elő lehetne állítani a Szelíd Géniuszok Békés Világtársadalmát, mintha a Rossznak, a Gonosznak nem volna géniusza. Van. Annak ellenére (paradox módon), hogy még a Czeizel Endrék, a Hannah Arendt-ek, a Heller Ágnesek is ezt állítják. Hovatovább a pozitív, építő géniusz önnönmaga gonosz, romboló doppelgängere. Nem állítom, hogy ez szükségképpen van így, mert nem tudom egzaktmód bizonyítani, de úgyszólván közhelyszámba megy.

Továbbá: a géniusz is lehet korlátolt. Nem csak morálisan, intellektuálisan is. Vegyük példának ismét azt a Czeizel professzort, aki még csak nem is géniusz ugyebár (hanem zsenigyáros géntechnikus), s akitől megkérdezte az újságíró: „Professzor úr, hisz Ön Istenben?”, mire a professzor úr válasza: „Nem. De ez egy keserű kérdés. Katolikus családban nőttem fel és hívő voltam. Az, hogy ott kényszerítettek arra, hogy minden napot reggel imádkozással kell kezdeni, hogy minden pénteken gyónni kell, ez engem akkor tizenévesen eltántorított a vallástól. Aztán jött az orvosi egyetem, ami nagyon materialista. A legmélyebb érv pedig, hogy hetente találkozom olyan családokkal, ahol a harmadik gyermek hal meg egy éves kora előtt. Ilyenkor az jut eszembe, hogy az Isten nem lehet ilyen gonosz. Az ilyen és hasonló esetek ösztönöztek arra engem, hogy most nem vagyok hívő. Ugyanakkor van bennem egy mély nosztalgia Isten felé, hiszen meg fogok halni. Eszembe jut, hogy mennyivel könnyebb lenne meghalnom, hogyha hihetnék abban, hogy van túlvilág, és hogyha rendesen élek, akkor még esetleg a mennyországba is juthatnék”.

 

„Az Isten nem lehet gonosz” – mondja az ateista professzor, a géniusz nem lehet gonosz – vallja a genetikusprofesszor. Legalábbis a magyar géniusz nem, ezért aztán sok-sok hungarogéniusz előállítására van szükségünk. Különösen nekünk, magyaroknak. Rónai Egon pedig – magyar riporterként – jókat bólogatott hozzá a tévében. Pedig Rónai sem géniusz. Czeizel: „könnyebb lenne meghalnom, hogyha hihetnék abban, hogy van túlvilág, és hogyha rendesen élek, akkor még esetleg a mennyországba is juthatnék”.

Mi a különbség egy intellektuálisan korlátolt hívő s egy retardált ateista között? Semmi. Illetve annyi, hogy a hívő hisz, az ateista nem hisz ugyanabban a marhaságban, vagyis mindkettő agya egyazon srófra jár, csak ellentett irányban. Szerintem Czeizel vallomása paradigmatikus, mutatja, miként tekeredhet két géniusz elméje is ugyanarra a csavarra, csak épp ellentétesen: az egyiké a világbéke, a másiké a világpusztítás felé. Minden, ami nagyon rossz, nagyon szörnyű, zseniális elme terméke; a végtelenségig sorolhatnám a példákat. Míg Czeizel szerint erősen kell pénzelni a genetikai kutatásokat, plusz korlátozni az abortuszok számát, merthogy géniuszokra van szükségünk. Ezt mondta az ATV-ben. Lábaközi kukker nőgyógyász legyek életem végéig, ha nem igaz!

 

Míg Almási professzor szerint az a baj, hogy nem a termelés parancsol a pénznek, hanem a pénz parancsol a termelésnek, annak a termelésnek, amelyet Almási professzor – a totális professzori bornírtság okán – hol termelésnek, hol „nagyiparnak”-nak nevez.

Almási professzor nyilván nem tudja: a pénz is termék. Ti. ennek az ellenkezőjét már csak az enyhén fogyatékosok szűzneveldéjében hiszik. Néhányan. A pénz nem „közvetítőszféra”, s különösen nem „nagyipar” és kisipar között, hanem a pénz a tőke lényegi mozzanata, a pénz a tőkében „kódorog”, benne „lappang”, ahogyan Marx doktor fogalmazza. Közvetítőeszköz? Nevezhetjük annak is (ha egyéb nem jut eszünkbe), de semmiképpen sem „közvetítőszféra”, és semmiképpen sem „a gazdaság különböző ágazatai között”, hanem viszont: áru és áru, végső soron: pénz és pénz között. A pénz nem Isten átka-adománya, hanem társadalmi termék: áru, amely (a rendszer végső kiteljesedettségében) önnönmaga „metamorfózisának” „forgalmi eszköze” (vö. K. M.: A tőke).

Marx Szent Péterre hivatkozik (arra a Szent Péterre, aki akkoriban még nem bábozódott át a nagy Heller Ágnessé, de hát sajnáljuk, kicsi gonosznak kicsi szenttel kell beérnie), szóval: „Megmérve már – hallottam újra tőle – / a hit pénzének mind ötvénye, súlya: / de erszényedben van-e hát belőle?”.

Vagyis: a pénznek csak akkor lehet értelme-szerepe, ha likvid, ha eladható. „Kommersz” áruért? Pénzért? Teljesen mindegy. Ahol pénz van, ott a pénzt szükségképpen kell eladni. Erről beszél Szent Péter, s akár Dante, akár Babits, akár Marx hangján, a lényegen nem változtat, vagyishogy mindehhez az Almási-Juszt-féle „parancsnoki széknek” a világon semmi köze.

Persze lehet, hogy Almási professzor übergéniusz, többet tud a dologról, mint Dante, Marx, Ady, Madách, Goethe és József Attila együttvéve, ám a tény akkor is tény: a hidegháború elültével szépen, kedvesen megnyekkent a világgazdaság. Vagyis, ha (ne adj isten!) kitörne a totális világbéke, egyetlen másodperc alatt omlana össze a kapitalizmus. S ami a legviccesebb: már Keynes is többet tudott annál, mint amennyit most Almási professzornak sikerült kipréselnie bájos agyvelejéből a posztmodern liberalizmus kredencszagú krumplinyomójával. Keynes azt mondja: ha leáll a cápa, megdöglik. Ha nincs termelés, nincs növekedés, illetve fordítva is: ha nincs növekedés, nincs termelés, vagyis elpusztul a kapitalizmus. Jó, de akkor ki „parancsoljon” termelést, növekedést a piacon? – teszi föl a kérdést Keynes. A „nagyipar”? Nem, ez marhaság. A hadiipar? Nem – válaszolja Keynes –, merthogy az csúnya dolog, nagyon csúnya!, a fegyvergyártás háborúhoz vezet. Akkor hát kicsoda? A fogyasztás! Rendben, és a fogyasztásnak ki fog „parancsolni”? A szükséglet? Az is, egy bizonyos fokig. És utána? Nos, általában és végső soron: a termelés. Közvetlenül pedig: a reklám. Ez a modell. Amely a modellezőasztalon működött ugyan (Tojás Gáspár Miklós ma is ezt sírná „vissza”), ám a valóságban a „fogyasztói társadalom”, a new deal, a Wohlfahrstaat sem funkcionál katonai megrendelések, illetve a hadiipar származtatott igényei nélkül, s ezt Trumanék a kezdet kezdetén világossá tették, mintegy az emberiség agyába villantották. Hirosimában.

Szerintem ma már csak az nem látja, aki nem akarja: minden szükséges (de sokkal inkább szükségtelen) „kütyü”, ájpod, ájbuk, prezenter meg a jónyavalya tudja, micsoda, mondjuk így a „logtech” kipaterolós nevén: „kis eszköz”, s amely azért jó, mert az öregecskedő Matolcsy, a szépkorú Almási is képes még valamennyire „veregetni” (aztán mást se nagyon), szóval, hogy mindez a hadiipar által megrendelt fejlesztés, a mindenkori háborús feszültség által generált high-tech nélkül egyszerűen nem létezik. Sőt még az ennivaló is hadiszármazék. S ami akkora banalitás, hogy a pofám leszakad, gyerekek, amikor leírom.

Almási professzor szerint viszont a kapitalizmust nem a háború (a fegyverkezés) segíti át az ilyen-olyan válságokon, mostanság a hitel- és pénztúltermelési krízisen, hanem: az „ipar visszahódítása Kínából”. Ti. Kína kifújt ilyen értelemben, a kínai ember csak igavonó barom (ahogy a professzor mondotta a tévében: „napi huszonnégy órát dolgozik”), míg viszont Amerikában élnek ám a frankó „drop aut gyerekek”, nos, azok aztán az „invenciózus”, „elszabadult elmék”, s kiknek lesz majd még egyszer egy hatalmas ötletük! És azután „beng-beng” – mondotta az elemző professzor a tévében. Így mondta: „beng-beng”. Vagyis az egzaltált „drop-out gyerekeken” múlik most minden.

Történelemfilozófiai közhely: az „elszabadult elmék” nagy ötletei gyakorlatilag semmit nem érnek, egyszerűen elenyésznek, ha nincs rájuk konkrét háborús kereslet, ám e történelmi tény Almási professzort éppúgy nem zavarja, mint az, hogy a buta (nem invenciózus) kínaiak évezredek óta ismerik a puskaport például, csak nem csináltak belőle bizniszt beng-beng. Ha pedig Almási professzor valami egyébről kezd el beszélni hirtelen (miközben elfelejti, mit mondott fél perccel korábban), akkor ugyebár így fogalmaz az igavonó barmokról: „a konfucianizmusban egészen másképp van”, vagyis: nem ismerjük Kínát, csak abban vagyunk biztosak, hogy a kapitalizmust egyedül az ötletes, ámerikai „drop-out gyerekek” röpíthetik ki a válságból beng-beng.

 

Én viszont – egyelőre – maradnék az ormótlan közhely mellett: ha nincs háború, ha nincs háborús feszültség, akkor nem kerülnek a boltokba csillogó-villogó-pittyegő, ámde már két héten belül eldobható „kütyük” (agyaljanak akármekkorát az „elszabadult elmék” éjt nappallá téve), ti. nincs rájuk szükség (maximum akkor, ha Matolcsy professzor újra megpróbálná kiveregetni valamelyiket), na most, ha nincs származékos „kütyügyártás”, nincs árutermelés értelemszerűen. Ha pedig nincs árutermelés, nincs kapitalizmus (mert a puszta bankót, részvényt, kötvényt nem lehet jóízűn veregetni). Kütyü nélkül még válságról válságra bukdácsoló kapitalizmus sincs, nemhogy virulens kapitalizmus volna. És ami ugyan nem „parancslánc”, viszont ennek van konkrét értelme, nem pedig annak, amiről Almási professzor hadovál a tévében: „van árutermelés és van pénztermelés”.

Ez csak a látszat, minden „derivatívok” dacára. Noha Almási professzor szerint Derivatívok elvtárs a főgonosz. Igen, csakhogy mindig voltak „derivatívok”, „szelvényvagdosások” stb., s melyeknek soha nem volt közvetlen közük a büszke, böcsületes, bánya-kert-magyarországi, igaz-kapitalista kis-nagy-áru-termeléshez (vö. Jókai: Fekete gyémántok). Továbbá: minden árunak volt (lehet) túltermelési válsága, míg viszont Almási professzor a pénzáru termelési krízisét a „derivatívok” (származékos ügyletek, pénzeszközök) túltengésének tekinti, s ezzel voltaképpen negligálja a „modernitás” egyik alapkategóriáját, vagyis posztmodern taknyolást, mitizálást folytat a tévében: a „globalizációs deficit”, a „hitelexpanzió”, a „derivatívok”… fogalmait kavargatja a műsorvezető legnagyobb ámulatára. Ráadásul egy fényévnyi emelettel a „modernitás” apostolának, Heller „Ági”-nak originális kilátója alatt jasszolva.

 

Derivatívok elvtársat le kell váltani. Mongyon le!

 

Valóban ez a megoldás? – kérdezte a leleményes riporter.

Mire a leleményes válasz: Kell egy „irányító, szabályozó stb. rendszer”.

Hát hogyne! „Stb. rendszer”. Az kell ide. Kapinform. Liberál-politbüro. Hankiss-sal szólván: találjuk ki a kapitalizmust! A komonista-kapitalista központi tervgazdálkodást! Bőndörös elvtárssal szólva pedig: a cuclimilalista imprüjilalizmust. Mert a kapitalisták csak a ráncaikat veszíthetik.

 

Nagyon fontos: nem az a gondom ezekkel az emberekkel, hogy szeretik a kapitalizmust, tudniillik: szeressék! E téren (is) legalább annyira vagyok liberális, mint a drága Gyurica úr Sánta elvtárs híres regényében: „igyunk arra, hogy mindenkinek az tetszedjen, ami neki tetszik!”.

 

    „A fényképész nyugtalan mozdulatot tett, és elpirulva szólalt meg:

    – Azért én úgy gondolom – ha ugyebár szabad nekem egyáltalán gondolni bármit is –, úgy gondolnám, kérem szépen, hogy a fennköltebb ízlésnek azért joga van bizonyos erővel élni az irányban, hogy az alantasabb vagy a kevésbé fejlett az mihamarabb megváltozzon! Erre, hogy úgy mondjam, a fennköltebbnek joga van!

    Gyurica újra lehunyta a fél szemét, és azt mondta, de most valamivel csendesebben:

    – Áhá!

    – Tetszett szólni valamit? – kérdezte a fényképész.

    – Azt mondtam, hogy: áhá! – mondta az órás. A fényképész elpirult. Elvörösödött az egész arca, és azt mondta:

    – Mire tetszett érteni?

    – Semmire! – mondta Gyurica. – Csak beszéljen tovább, tisztelt úr…

    – Ne törődjön vele! – mondta Kovács. – Szereti bosszantani az embereket…

    – Szóval, arra gondolok, hogy ha mi magunk már megtanultuk, vagyis birtokába jutottunk a nagyobb tökéletességnek, akkor talán kötelességünk az elmaradókat mintegy ösztökélni, biztatgatni arra, hogy változtassák meg a véleményüket, és adják fel addigi álláspontjukat…

    – Áhá! – mondta harmadszor is Gyurica, és felemelte a poharát. – Ebből lesz a cserebogár! – mondta, s hosszút kortyolt a borból.

    – Mi lesz ebből? – kérdezte az asztalos.

    – A cserebogár! – mondta Gyurica, és így folytatta. – Hát akkor isten-isten, és igyunk arra, hogy mindenkinek az tetszedjen, ami neki tetszik!”

 

Én természetesen már birtokába jutottam a nagyobb tökéletességnek, ugyanakkor egyáltalán nem akarom az elmaradókat mintegy ösztökélni, biztatgatni arra, hogy változtassák meg a véleményüket, és adják fel addigi álláspontjukat (föladják azok maguktól is). Tehát csupán azt jegyzem meg csöndesen, hogy ezek az emberek, ezek a szalon-Bőndörös elvtársak, akár szeretik éppen a kapitalizmust, akár nem szeretik, mindig baromságokat beszélnek. Ebben aztán nagyon következetesek.