Mottó: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás az ATV-ben)
Heller Ágnes azt állítja a könyvben, hogy ő „szétcincálta Marxot”. Nem cincálta szét, a cincálás ugyanis az, amit én teszek itt Heller mondataival. Most pedig – paradox módon a további cincálás végett – „egybecincálom” a korábban szálakra szedett szövegösszefüggést, s amely így hangzik: „ekkoriban – mint ez egyetemi jegyzeteimből is látható – Kant etikáját nemcsak formalizmusa, hanem kötelességetikája miatt sem tudtam elfogadni. A kötelességről általában rossz véleményem volt, s sokat hivatkoztam Anatole France A vörös liliom című, Firenzében játszódó szerelmes regényére, amelyben a főhősnő a kötelességet ahhoz az eltűnt teknősbékához hasonlította, melyet mindannyian kerestek, de sosem találtak meg. Rokonszenvem az epikureizmusnak szólt. Ehhez később vissza is tértem. A reneszánsz emberben nagy szimpátiával írtam a sztoicizmus és az epikureizmus praktikus összeolvadásáról. Még A szégyen hatalma című, ausztráliai emigrációban írott könyvemet is azzal zártam, hogy a modern ember számára a megfelelő etika a sztoikus epikureus erkölcs. Filozófiai szempontból Kantot tartottam akkor, ahogy máig is a modern etika csúcsteljesítményének”.
Itt ismét megszakítom az idézetet, mert újra cincálhatnékom támadt. Ráadásul arra való a szövegszerkesztő, hogy használjuk, illetve Murphy szerint: ami megszámolható, az meg lesz számolva, s én meg is számoltam, lehet ellenőrizni: Heller két kijelentése között pontosan 82 szó, 533 karakter van (szóközök nélkül), de nem csigázom tovább a fórum idegeit, mondom a két nagyszerű antikommunista kijelentést: (1) „Kantot tartottam akkor a modern etika csúcsteljesítményének”. Hogy mikor? Amikor (2) „ekkoriban Kant etikáját nem tudtam elfogadni”.
Mi a különbség az „akkor” és az „ekkoriban” határozószók között? Ha van, érdekelne, mi a különbség. Ha nincs, akkor (ekkoriban) megkérdem Ungvári professzort: nem teljesen mindegy, hogy egy intellektuálisan silány ember antikommunista vagy nem antikommunista? Nem mindegy, hogy egy Heller Ágnes kit tart, kit nem tart a „modern etika csúcsteljesítményének”?
Egyébként Heller nem csupán intellektuálisan, de morálisan is hitvány. Ugyanis a „nagyszerű antikommunista filozófust” nem csak Kanthoz fűzték erkölcsileg sajátos viszonyok, hanem a tanárához, Lukács Györgyhöz is. Ezt írja a „nagyszerű antikommunista filozófus” az ő nagyszerű antikommunista levelében, nagyszerű írógépén az akkor (illetve: „ekkoriban”) még nagyszerű Párt nagyszerű központi bizottságának, betűhíven idézem: „Mindeddig csak a magam személyéről beszéltem, de nem szólam Lukács Györgyhöz való viszonyomról. A kommunizmushoz, a marxizmushoz és a párthoz engem nem utolsó sorban Lukács személye és munkássága vezetett. Lukács György az elmult két évben számos politikai hibát követett el. Lukács személyéhez való ragaszkodásom, munkássága iránt érzett tiszteletem hosszu ideig megakadályozott abban, hogy ezeket a hibákat észrevegyem. Ez is számos hibám alapja volt. Mikor pl. az egyetemen a filozofiai tanszék kisérletett tett a Lukács-vitára, én azon voltam, hogy ezt megakadályozzam, hogy a Lukács vita – melyet akkor helytelennek tartottam – ne kerüljön az egyetem falain belül. Ezzel kétségtelenül kontrakarikiroztam a párt szándékait és ártottam a párt politikájának. Ma már tudom, hogy ezt helytelenül tettem. Hogy ebben az önbirálatban mégsem elemeztem Lukács hibáit, hanem a magaméiról beszéltem, azért van, mert én ezeket a hibákat a maguk idejében helyeseltem, másokat is elkövettem és ezért utolsó lehetek, aki Lukácsra követ vethet miattuk. Ezért helyesebbnek tartom, ha birálatomat magamra korlátozom, magamra, akinek érdemeihez képest hibái nagyok.
Kérem az elvtársakat arra, hogy segitsenek hibáim kijavitásában. Tudom, hogy anélkül, hogy a párt aktuális ideologiai harcaiban részt vennék marxista filozofus nem lehetek. Szeretném, ha megmondanák, mivel tehetnék bizonyosságot – nap napi pártmunkámon kivül – elhatározásom őszinteségéről. /Szivesen megirnám pl. etika jegyzetem önbirálatát, ha erre szükség mutatkoznék./ Elvtársi üdvözlettel: Heller Ágnes”
(Mellékesen: Heller azt állítja, hogy „kontrakarikírozta a párt szándékait”. Na most, nyilván nem kontrakarikírozta, de még csak nem is kontrakarírozta – noha ezt igyekezett volna megfogalmazni –, ti. Heller egy kicsike senki volt ilyen értelemben, különösen a meghiúsításhoz, de még a keresztbeálláshoz is kevéskének bizonyult (volna). Hanem viszont Heller karikírozta, s nem „kontra”, hanem élből, s nem a „párt szándékait”, hanem sajátmagát.)
Heller Ágnes tehát kommunista „elhatározásának őszinteségéről” igyekszik valahogyan „bizonyságot tenni”. Nem véletlenül, hiszen tudja ő: egyetlen szavát sem hiszik. Pontosan tudja, hogy tudják róla: egész életében hazudott. „Marxistának” vallotta magát, a „szocialista erkölcsöt” (Kant etikájának meghaladását) hirdette fennen, miközben Kant etikáját tartotta a csúcsteljesítménynek. És ezt bizony még Ungvári professzor sem tudja kimagyarázni, de még Bánó lakájvigyorának biztató sugarában sütkérezve sem. Ungvári professzor azt próbálta elhitetni velünk, hogy ők csak látszólag voltak szaremberek az átkosban (sőt maga Ungvári professzor még látszólag sem, ő ugyanis, idézem: „sajnos elfelejtett belépni a pártba”), vagyishogy a professzor állítása szerint Hellerék őszintén hittek abban, amit a Párt hirdetett. S ami már szemantikailag sem stimmel, merthogy: a hívő hisz. Nem a filozófus. A filozófus gondolkodik. Cirka ez különbözteti meg a filozófiát a vallástól. Továbbá – s ami a fontosabb – vagy azt akarom elhitetni az ATV naiv nézőivel, hogy Heller hithű kommunista volt, s ami azt jelenti értelemszerűen, hogy ostoba, de legalább nem hazudott, vagy pedig a nagyszerű filozófus okosságáról, szakértelméről akarom meggyőzni a nézőt, miközben a „nagyszerű könyv” elolvasására, sőt kritikájára biztatok mindenkit. Vagy ez, vagy az! A kettő nem megy együtt! Illetve megy – Ungvári professzorék szellemi szintjén. De csak ott. Mégpedig azért, mert őszinte hittel csak akkor vallhatta, hirdethette a „kommunista morált” s tarthatta Kant etikáját a legmagasabb rendű erkölcsnek Heller Ágnes, amikor én elhiszem (őszinte hittel), hogy Ungvári professzor akár egyetlen mondatot is ért abból a könyvből, amelyet állítólag elolvasott, s amelybe szerinte nem lehet belekötni. Tehát Heller vagy hajdanán hazudott, vagy most (a könyvében). Ha pedig engem kérdez erről Ungvári professzor, szívesen válaszolok: akkor is hazudott, most is hazudik. Vagy nem hazudik. Hanem összevissza beszél, teljesen öntudatlanul. Vagyis ami számomra nyilvánvaló: a „nagyszerű antikommunista filozófus” szüleletetten hamis ember, úgy ömlik belőle az objektív hazugság, mint moslékos vödörből a korpával kevert ételmaradék. Noha – ismétlem – Heller abban az értelemben nem hazudik, hogy nagy valószínűséggel nem tudja, mit beszél. A par excellence hazug ember ismeri a valóságot, s azt megtévesztésül torzítja el. Míg Hellernek a vérében van a hazugság. Nem a génjeiben, hanem a vérében. Nem ugyanaz. Kertész Ákos „önkritikája” szerint: a „magyar genetikusan alattvaló” megállapítás nem létezik, „ilyen mondat helyesen nincs”. Noha éppen helyesen van és helytelenül nincs. Már, hogy Kertész leírta? Helytelenül? Ez igaz, ám ami nem bizonyíték a valós intellektuális létezésre. A mondat helyesen így hangzik: a magyar tradicionálisan alattvaló. Igaz az állítás? Vagy igaz, vagy nem, de akár igaz, akár nem, logikailag helyes. Akik pedig Kertész – elbaszott – mondatát vitatják, arra utalnak, hogy a magyar tradicionálisan lázadó. Ezért nem lehet alattvaló. Igen ám, csakhogy a lázongásra való hajlam nem egyéb, mint az alattvalóiság – ellentett – kifejeződési formája. És pontosan így lehet Heller Ágnes olyan, mint Kertész nem létező („nincs”) magyarja: lényegileg alattvaló, formailag kvázi „pária”, „őszinte”, „szent forradalmár” képében tetszelgő vacak kis parvenü. Így értendő, hogy a vérében van a hazugság. Például: Heller Ágnesnek az MSZMP Központi Bizottságához írt „pária” levelében olvashatunk egy ártatlannak tűnő, ám a szerző zsigeri hamisságát tökéletesen jellemző mondat: „A kommunizmushoz, a marxizmushoz és a párthoz engem nem utolsó sorban Lukács személye és munkássága vezetett”.
Nézzük először nyelvileg, ti. már a fogalmazási mód is alattomos: „nem utolsó sorban”. És? Akkor? Elsősorban? Másodsorban? Az utolsó előtti sorban? Nos, pontosan ez a kérdés vezeti az olvasó tekintetét, ítéletét a „pária” politikus morális selejtességétől a „nagyszerű filozófus” intellektuális hitványsága felé. Egyébiránt a kettő föltételezi egymást. A művész lehet rongyember, a valódi gondolkodó viszont nem. Minden mocsokság mélyén ostobaság sunyít, és fordítva. Jó példa rá Heller idézett mondata, hisz’ ma már közhely: valakinek (bárkinek!) a „munkássága” s különösen a „személye” révén csak valami istenféleséghez juthatunk, illetve sok mindenhez juthatunk, csak éppen tudáshoz nem. Marxhoz pedig kiváltképp nem.
Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem: „eljutottam” Marxhoz is, József Attilához is. Az „eljutottam” azt jelenti, hogy ismerem a szövegeiket, gondolkodásmódjukat. Miközben az is tény, hogy engem senki, s nemhogy „személy”, de még „munkásság” sem „vezetett” Marxhoz, s különösen nem József Attilához. Léteznek autentikus források (Marx dolgozatai, József Attila versei, írásai), melyek olvasása révén „el lehet jutni” a szerzőkhöz, sőt a segítségükkel szinte bárhová. Míg Heller Ágnes idézett helótavallomása nyilvánvaló jobbágyattitűdön alapul, vagyis intellektuálisan nem vezet sehová. Illetve a „nagyszerű antikommunizmusba” vezet. A „nagyszerű kommunizmusból”.
Persze én is olvastam József Attiláról sok mindent és sok mindenkit. Hosszú éveken át hallgattam – újra és újra – például Major, Gáti, Latinovits, Jordán értelmezéseit, illetve Gyertyán, Németh G., Szőke, Farkas, Fodor, Németh A., Vágó, Tverdota, Szabolcsi… értékeléseit, elemzéseit. Viszont egyrészt: közülük senkit sem ismerek személyesen (minek?!), másrészt – s ez a fontosabb – ezek az emberek (egy-két Gáti, Jordán kivételével) indirekt módon „vezettek” József Attilához, vagyis éppen Tverdotáék szövegeinek kritikája révén jutottam a költő mélyebb értéséig, merthogy közhely: az értés döntő mozzanata a szkepszis.
Igaz, Heller nem Marxról ír a levélben, hanem „marxizmusról”, na de hát éppen erről van szó: Ungvári professzor Hellert „nagyszerű filozófusnak” tartja (míg Csintalan professzor egyenesen „filozófuszseninek”), noha a „marizmusnak” pontosan annyi köze van a filozófiához, mint a „nagyszerű antikommunizmusnak”. Semmi. Intellektuálisan mindkettő nulla. Persze az is igaz, hogy Heller ab ovo nem tarja a filozofálást intellektuális tevékenységnek, ám ebből az értelmes tévészereplő (még akkor is, ha csupán professzorságig vitte az életben szegénykém) éppen nem arra következtet, hogy Heller „nagyszerű” „filozófuszseni”, s különösen nem azon ócska banalitás mentén, mely szerint a zseninek kikiáltott embertől mindent elfogadunk, mindent bekajálunk. Nagyjából ez a bárgyú jobbágy-logika lényege: a „köztudottan zseniális filozófus” bármely baromsága zseniális baromság. A köztudottan Heller Ágnes például így folytatja könyvében az idézett vallomást: „Filozófiai szempontból Kantot tartottam akkor, ahogy máig is a modern etika csúcsteljesítményének, de ami az ember gyakorlati életvitelét illeti, jobban bíztam a tisztességes ember életélvezetében. Ez a kettősség filozófiai ízlésem és személyes ízlésem között mindvégig megmaradt”.
Persze ez is ártalmatlan, jámbor mondatnak tűnik, mégis nyugodtan kijelenthetjük: filozófiailag dilettáns szöveg, illetve egyenesen skandalum. Miért? Erről írok legközelebb.
