Mottó: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás az ATV-ben)

 

 

Valóban? Lehet? Akkor kössünk! Ott tartottunk, hogy a „nagyszerű antikommunista filozófus” nagyszerűen tudatja az ő nagyszerű könyvében: „Kant etikáját nemcsak formalizmusa, hanem kötelességetikája miatt sem tudtam elfogadni”, majd így folytatja: „A kötelességről általában rossz véleményem volt, s sokat hivatkoztam Anatole France A vörös liliom című, Firenzében játszódó szerelmes regényére, amelyben a főhősnő a kötelességet ahhoz az eltűnt teknősbékához hasonlította, melyet mindannyian kerestek, de sosem találtak meg”.

 

Sosem találták meg. A teknősbékát. Ám a kérdés megvan, gyerekek, azt megtaláltam, vagyishogy ez itt a kérdés: Heller Ágnesnek miért volt „általában” rossz véleménye a kötelességről, ha a kötelesség olyan konkrétan nem létező teknősbéka, amelyet „mindannyian keresnek”? Miért kéne haragudnunk arra, ami nincs? Miközben szeretnénk, ha volna. Hiszen azért keressük. Nos, mi a kérdésre a válasz, mi az „antikommunista filozófia” magyarázata?

Heller: „Rokonszenvem az epikureizmusnak szólt”.

Tessék nekem elhinni: az epikureizmusnak semmi köze a teknősbékához. Még a sztoicizmusnak is csak annyi, hogy a kitioni Zénón a Sztoa Poiklében tanított, vagyis a névrokonság zavarhatta meg a Széchenyi- és Antikomonista-díjas filozófust, ti. hogy az eleai Zénónnak volt annakidején antik teknősbéka-tenyészete. Továbbá: mi köze a rokonszenvnek a filozófiához? Miért érdekes az, hogy a filozófus mivel rokonszenvezik, mivel nem? Ráadásul Heller a hétköznapi, bárkire vonatkoztatható bornírtságtól egészen a specifikusan női végletig halad, mikor is nagyszerű művének 83. oldalán így fogalmaz: „Heidegger könyvéből azt olvastam ki (nem jogtalanul), hogy szerinte az embernek ki kell emelkednie a mindennapi életből ahhoz, hogy autentikussá váljon. Ez ellen egész személyiségem (s női mivoltom) tiltakozott”.

Vagyis a „nagyszerű antikommunista filozófus” tagadja Heideggert (egyébiránt Lukácsot is), mégpedig úgy, hogy ennen „női mivoltának” „tiltakozására” mint szellemi kútfőre hivatkozik, ám amely von Weibliche-küche aus női tagadással nem cáfolja, hanem épp ellenkezőleg: igazolja Heideggert. Igazolja Lukácsot is. Aki szerint az „autentikus lét” lényege a tragikum (katarzis stb.), s amely tragikumnak a nő („női mivoltából” fakadóan) a közelébe sem juthat. Nem én mondom, hanem részint Lukács írja, részint a „nagyszerű antikommunista filozófus” demonstrálja az ő „nagyszerű könyvében”.

 

Heller azt állítja, hogy rokonszenvezett az epikureizmussal, majd nem rokonszenvezett vele, majd: „Ehhez [ti. a epikureizmushoz] később vissza is tértem. A reneszánsz emberben nagy szimpátiával írtam a sztoicizmus és az epikureizmus praktikus összeolvadásáról”.

 

„Rokonszenv”, „szimpátia”, „női mivolt”, „visszatérés”, „összeolvadás”, női „prakiticizmus”… van itt kérem szépen minden, aminek semmi köze a filozófiához. Miközben nyilvánvaló: a „nagyszerű antikommunista filozófus” von Kochlöffel aus keveri a „női mivoltot” Epikurosszal, illetve „olvasztja” össze az apatheiát az ataraxiával, ráadásul „praktikusan”, s ami azt jelenti, hogy ha még „női mivoltot” is keverünk a sztoicizmus-epikureizmus előötvözethez, akkor abból, bizony, politikai hiperaktivitás (vagyis az apatheia, illetve az ataraxia homlokegyenest ellenkezője) rotyog ki a női filozófiából. Hogy miért állítom ezt? Azért, mert a (helleri) tapasztalat mutatja: egyszerűen nem létezik Égen s Földön olyas jelenség, melybe Heller Ágnes ne rikácsolt volna még bele valami öblösen nőit és antikomonistát. Apatikusan nyilván. Ataraxiával. Illetve a kettő praktikus összeolvadása folytán. Tette ezt harcosan epikureus sztálinistaként is, s teszi ezt ma is. De maradjunk a könyv szövegénél: „Rokonszenvem az epikureizmusnak szólt” – írja Heller, miközben jól látható: nincs filozófiai viszonya sem a halálhoz, sem a tragikumhoz, sem a barátsághoz: „azt hiszem, még mindig nem vagyok elég idős és bölcs ahhoz, hogy Shakespeare-ről számomra végsőt tudjak írni” (69).

Lukács így fogalmazza meg a kérdést: „lehet-e asszony életében a szabadság igazi érték”, s amely fölvetés parafrázisa így hangzik szerintem: lehet-e asszony életében a barátság igazi érték? Nem tudom, Lukács mit válaszolna a kérdésre, még azt sem tudom, én hogyan válaszolnék, egy biztos: a nyelv (mint közös ihlet) ritkán hazudik; márpedig a nőnek általában nem barátja van, hanem ún. barátnője. Véletlenül? Nem véletlenül, ti. a nőnek – általában – akkor is „barátnője” van, ha történetesen férfi az illető. Sőt Heller még ennél is messzebb vergődik a női bölcselet antikomonista sodrában: „Nagyon hiszek a nők felszabadulásában, de mindig elfogult vagyok pozitíve, ha egy okos, értelmes, magabiztos nőt látok, aki megcsinálta magát . A férjem mindig kritizált engem, hogy más mércével mérek: nőknek megbocsátok olyasmit, amit férfiaknak nem, mire azt válaszoltam, hogy nőnek lenni nehéz”.

Nem az a kérdés, hogy a nő megcsinálja-e önmagát (megcsinálhatja a valagával is, vagy annak némi segedelmével stb.), hanem az a kérdés, hogy „csinált-e” a „nő” legalább egyetlen olyan mondatot, amilyenből például Ancsel Éva „csinált” több kocsiderékkal. Ez a kérdés, s amire Heller válasza: „nőnek lenni nehéz”.

Nem nehéz. Sőt ellenkezőleg. Nőnek lenni – általában – azért könnyebb, mert a nő – általában – nem akar többnek (nagyobbnak, erősebbnek, bölcsebbnek, okosabbnak, tudósabbnak, filozófusabbnak, politikusabbnak, nagyszerűbbnek, antikommunistábbnak…) mutatkozni annál, mint amire az adottságai, képességei, készségei predesztinálják. Annak a nőnek viszont, aki ebben az értelemben olyan, mint a (marha) férfi (már persze az, amelyik jól telezabálta magát tesztoszteronos birkózószarral), nos, annak a nőnek valóban nehéz. Nehezebb, mint a férfinak értelemszerűen. De nem azért, mert nő, hanem azért, mert hülye nő. Például: amilyen Heller Ágnes, aki ugyebár „epikureus” volt, miközben orrba-szájba ment férjhez, akár kellett a pasinak (pl. Hermann-nak), akár nem, így aztán az „epikureus” Heller magamagát nevezi „hülye nő”-nek a férfiak vonatkozásában, továbbá: a Bicikliző majomból kiderül: Hellernek soha nem volt igazi barátja, s ő sem volt senkinek igazi barátja! Ezt Heller maga vallja meg keserűen, noha alapszemináriumi tétel: az epikureus bölcselet lényege szerint csak az igazi barátság (és nem barátnőség) lehet autentikus kapcsolat ember és ember között, vagyis: az epikureizmus kizárja például a házasságot, a politikát (Heller két kedvenc, permanensen űzött foglalatosságát), továbbá: az epikureusok szerint a halál (s nyilván a vele járó tragikum) lehet a bölcs ember s a természet közötti viszony döntő mozzanata. Na most mindezt vessük össze a poszt-epikureus Heller vallomásával: „azt hiszem, még mindig nem vagyok elég idős és bölcs ahhoz, hogy Shakespeare-ről számomra végsőt tudjak írni”. Világos, csakhogy ehhez nem bölcsesség kell, öreganyám, hanem tehetség. Lópor a fejbe. Legalább valamennyi. Egyébként itt is árulkodó a fogalmazási mód: „azt hiszem, még mindig nem vagyok elég bölcs”.

Vagyis a bölcselő nem tudja, csak „hiszi”, hogy nem eléggé bölcs. Én viszont tudom. Nyilván azért, mert nem vagyok bölcselő.

 

Marx még messze nem volt mocskospiszkos bolsevik, mikor a doktori értekezését fogalmazta, persze filozófus sem volt (merthogy Engels volt a filozófus ugyebár, s ő is csak egy rövid ideig), ámde olvasni tán’ még egy „nagyszerű antikommunista filozófus” számára sem szégyen. Tehát, ha Heller olvasna is, mondjuk így: általában, s nemcsak genetikusan volna nagyszerű antikommunista, akkor valószínűleg tudná: lényegi különbség feszül a femino-hedonizmus (a „női mivolt”), illetve az ún. „negatív hedonizmus” között. Ha Heller olvasta volna Marxot konkrétan (ti. az olvasás nem szégyen!), akkor tudná: a neves doktoraspiráns meggyőzően bizonyítja (vagyis nem csupán állítja férfi mivoltában, hanem bizonyítja), az epikureizmus meghatározó mozzanata a halál. Szó szerint ezt írja a mocskospiszkos „nem filozófus” (hanem viszont „Engels a filozófus”) az ő híres dolgozatában: „Nem lehet a félelmet eltávolítani a legfontosabb dolgokat illetően, ha nem ismerjük, milyen a mindenség természete [vö. József Attila: Ars poetica], hanem csak gyanítunk valamit azokról a dolgokról, amelyek a mítoszok világába tartoznak. Ezért a természetfilozófia nélkül nem tehetünk szert zavartalan gyönyörökre”. Persze természetfilozófiával sem, merthogy a valódi filozófia ellen meg a „női mivoltunk tiltakozik”.

A női filozófia szerint az igazi gyönyör a nehéz női gyönyörrel azonos. Míg Marx így folytatja: „Ha egyáltalán nem volna bennünk nyugtalanság az égi jelenségek, valamint a halál miatt, hogy ez utóbbinak talán mégiscsak van köze hozzánk, továbbá ha képesek volnánk fölismerni a fájdalmak és vágyak határait, akkor nem lenne szükségünk a természetfilozófiára”. Persze, hogy nem. Ámde így sincs szükségünk rá valójában, hiszen van minékünk nehéz „női mivoltunk”, s amely „mivolt”, ha szükséges, eltökélten „tiltakozik” Heidegger ellen.

Hogy az ember nem személytelen alany (das Man)? Hogy az ember nem a megtestesült semlegesség (das Neutrum)? Hogy József Attila túlhalad azon a Heideggeren, aki Lassan tűnődve a Vasszínű égboltban jelenik meg a magyar költészetben, illetve amely „Heidegger” szerint „Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja”, s aki szerint „Légy, ami lennél: férfi / a fű kinő utánad”)? Igen. Túlhalad, pontosabban: „tovább” halad ezen József Attila: „bár szívem nem kemény”. És hogy miért? Miért halad „tovább” József Attila Heideggeren, legvégül is miért áll közelebb a művészi ihletettségű Marxhoz? A férfi kérdésére ott a női válasz a női könyvben: mert a „nagyszerű antikommunista filozófusnak” „női mivolt”-ja van. Azzal tiltakozik. „Általában”. De minimum havonta. Ami persze dicséretes dolog, csak azt nem tudom, mi köze a filozófiához. Már amennyiben a filozófiát nem a „nagyszerű antikommussal” azonosítjuk.

Ungvári professzor szerint: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban…”. Hát, hacsak nem így. Hannah Arent-nek is havonta volt filozófiai mivoltja, nagyszerű antikommunista havi filozófiája. Ugyanis csak ez által (a „női mivolt” principálása révén) lehet eljutni a „rokonszenves” Epikurosztól a mitikus „Gonosz”-ra való női vicsorgásig, mint szellemi szubsztanciáig.

Amihez persze szükséges egy „ausztráliai emigráció” is (intellektuálisan), s amelynek részleteiről legközelebb írok. Mert van bőven, miről beszélnünk, ugyanis a „nagyszerű antikommunista filozófia” mélyen, eltökélten hömpölyög az elemzett könyvben.

 

Még annyit: Bánó András csókoljon meg az ő forró lakáj-vigyorával, ha értem, miért fújnak, sziszegnek éppen Heller Ágnesék a szexizmusra, a hímsovinizmusra, ha egyszersmind maguk rohasztják a bölcseletet (mely talán az egyetlen valóban „uniszex” jelenség) a „női mivolt” alapzatán álló kvázi filozófia szintjére? Voltaképpen maguk csipogják (jelesül a „nagyszerű antikommunista” Heller), hogy: nem létezik neutrális ráció, a gondolat olykor (sőt némelyek szerint kizárólag) a „női mivolt” szűrőjén keresztül válik autentikussá. Kettőzött agyrém. Mert először is: nem igaz. Ahol a „női mivolt” „tiltakozik” vs. „rokonszenvez” (vagy a férfi mivolt, vagy tegye ezt bármily, kommunista, antikommunista stb. „mivolt”), ott megszűnik a gondolkodás. Már amennyiben kialakult egyáltalán. És agyrém azért is, mert a szexizmust ellenszexizmussal (havi bölcselettel) csak tetézni lehet, nem semlegesíteni.

 

Egyébként pedig áll a kérdés (mint Katiban a cövek), személyesen Ungvári professzortól kérdeztem korábban: Heller Ágnesnek melyik az a konkrét mondata, amelyikbe ne lehetne joggal „belekötni”? Joggal, tehát nem elvi-politikai síkon, hanem intellektuálisan. Zsírozzunk! Egyetlen legalább közepes nívójú Heller-mondatra teszek a mocskospiszkos Hermann-tól plusz a szintén komenista Ancsel Évától tíz plusz tíz kifejezetten jó mondatot. Tehát összesen húszat. Sőt, ha valaki tud ennél nagyvonalúbb ajánlatot, azt is szívesen megfontolom, mi több: látatlanban elfogadom.