Mottó: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás az ATV-ben)

 

 

Költői imperatívusz. Vagyis az hangzott el a televízióban, mégpedig charme-osan „balliberális”, tipikusan „entellektüel” metakommunikációval (Ungvári professzor gőgösen kihívó, „gúnyos” tekintetével, Bánó liberál-helóta vigyorával) nyomatékosítva, hogy Heller Ágnes szellemi teljesítményébe, bizony, nem lehet belekötni. Persze Ungvári professzort sem az eszéért szeretjük, ugyanis idézett „intellektuális” kihívásával voltaképpen elismeri: Heller Ágnes morális „teljesítményébe” igencsak bele lehet kötni; mi pedig ne röstelljük, fogalmazzuk meg a dolgot magyarul: Heller egy szaros kis spicli. Némi baksisért elárulta az elvbarátait, továbbá nem szakmailag, hanem a hatalom előtt leborulva tagadta meg a mesterét. Ráadásul név szerint besúgva. Míg Ungvári képtelen cáfolni a morális vádat, extrapolációt: Heller Ágnes szimpla karrierizmusból bármikor és bármely neofitán szerzett „elvét” simán megtagadja, Heller bármikor bárkit képes hátba döfni. Nem szembe, hanem hátba! Az említett esetben a baksis egy kutatóintézeti segédállás volt, ti. Heller rühellt gimnáziumban dolgozni, nyilván érezte (éreztették vele): a tanításhoz is tehetségtelen.

Az Ungvári professzor által lobogtatott könyvnek már cca. az egyharmadába „belekötöttem” ezen a fórumon, sőt kiderült (miután Ungvári professzor biztatására elolvastam Heller könyvét), nincs a műnek olyan mondata, amelybe ne lehetne „belekötni” (nota bene nem kötözködve, hanem érdemben, konkrétan), egész odáig, hogy meg is fogalmaztam itt egy hipotézist: Heller Ágnes nem filozófus. Hanem részint tipikus háziasszony (intellektuális vonatkozásban persze, a magánéletét nem ismerem), vagy mondjuk inkább így: filozófiával foglakozó kékharisnya, filozófiai zsargonban handabandázó kvázi politikai aktivista. Gyanítom: Hellernek mind a „40 könyve” ezt bizonyítja, míg amiben pedig biztos vagyok: az a „nagyszerű könyv”, amellyel Ungvári professzor hozakodott elő, egyértelműen igazolja: Heller nem filozófus.

 

Vegyük (találomra) a mű 34. oldalán olvasható „nagyszerű filozófusi” szöveget: „Ami a személyes ügyet illeti, ekkoriban – mint ez egyetemi jegyzeteimből is látható – Kant etikáját nemcsak formalizmusa, hanem kötelességetikája miatt sem tudtam elfogadni.”

 

Nem tudta elfogadni. Ő Kant etikáját nem tudta elfogadni. És nem cáfolja, hanem szimplán tagadja azt. Filozófus az ilyen? Na persze ez „akkoriban” volt. Hogy mikoriban? Amikoriban „Furcsa módon azt állítottam, hogy 48 [ti. 1848] után nem Marx, hanem Engels volt a filozófus” (33. oldal). Honnan tudta Heller filozófus, hogy Marx nem filozófus? Onnan tudta, hogy: „Hosszan elemeztem A természet dialektikáját, azt a könyvet, melyet röviddel azután [kiemelés tőlem] már dilettáns munkának tekintettem”.

Tehát miből állapította meg Heller filozófus, hogy Marx nem filozófus? Abból, hogy Engels munkáját elemezte. Nem Marxét, gyerekek, hanem Engelsét. És hogyan elemezte Engels filozófiáját? Hosszan elemezte. Nem behatóan, részletesen, gondosan, alaposan, pontosan, mélyrehatóan, lényegileg, szakszerűen… hanem „hosszan”. Freudi elszólás volna? Egy biztos: a „hosszan elemeztem” szóösszetétel nem más, mint (Kierkegaard-ral szólva) a „vénasszonyi fecsegés” igéje. Múlt időben is, jelen időben is.

 

Összegezve tehát: Heller filozófus hosszan elemezte Engels művét, A természet dialektikáját, ebből megállapította, hogy Marx nem filozófus, majd „röviddel azután” megállapította, hogy Engels dilettáns.

Három kérdésem van ezzel kapcsolatban: (1) Mi történt Marxszal Heller filozófus lelkében, miután („röviddel azután”) sikerült megállapítania, hogy Engels dilettáns? Ettől Marx lett a filozófus? Vagy még ettől sem lett filozófus a nyomorult? (2) Mi történt azon rövid idő alatt, míg Heller filozófus eljutott az egyik előjelű (+) megállapításától a másikig (–)? Még hosszabban elemezte Engels munkáját? Netán mondta neki valaki: „Engels dilettáns kémikus, fizikus” stb.? Ez nagyon valószínű, nyilván egy „okos, tudós férfi” (a TTK-ról) közölte vele a „hiteles szakmai értékelést”: Engels dilettáns.  Szerintem így történt („röviddel azután”), sőt szinte bizonyos, szokványeset, na de kérdezem: ez volna a „nagyszerű filozófia”?

A harmadik fölvetés: Ungvári professzor meginti a fél országot, vagy tán az egészet: ne azt nézzük, hogy Heller egy szemét spicli, emberi söpredék, hanem azt nézzük, hogy „írt negyven könyvet”.

Ungvári professzor nem véletlenül tőszámmal minősíti Heller intellektuális teljesítményét, szerinte ugyanis a könyvek mennyisége a döntően fontos, igen ám, csakhogy pl. Wass Albert is írt „negyven” könyvet (azért az idézőjel, mert nem számoltam, lehet, hogy többet, lehet, hogy kevesebbet), sőt Hitler is írt könyvet. Jó vastagot. A könyv egyik fejezetének címe: Harcban a vörös fronttal. Félreértés ne essék: ez nem a Heller-, hanem a Hitler-könyv fejezetcíme. Heller nem a vörös fronttal, hanem vörös Gonosszal harcol. Mindenesetre tény: messze több mint 40 könyv szól arról a világirodalomban, hogy az „összeesküvő zsidó” fajilag „gonosz”. Míg Heller (újabb keletű) könyveiben arról beszél (filozófiailag), hogy nem a zsidó a gonosz, hanem Lenin a „Gonosz”, Lenin a „Rossz”, és nem fajilag, gyerekek, nehogy félreértsük egymást, hanem: misztikusan.

Miközben a nem misztikus, hanem az értelmes, filozófiai kérdés így vetődik föl: igaza van-e Leninnek abban, amit pl. A terményadóról ír? Igaza van-e Leninnek abban, amit a Bogdanov-elmélet és az „örök időkre szóló igazság” viszonyáról ír? Igaza van-e Leninnek abban, hogy Hegel a „rakás” és a „kopasz” szofizmákkal ismétlésekbe bocsátkozik? Heller válasza: Lenin a „Rossz géniusza”. Világos, de miért? Mert Lenin zsidó? Kriptozsidó? Ha nem ezért, akkor miért? Helytálló-e Hermann István bírálata, mely szerint „Kant [A gyakorlati ész kritikájában] nem azt vizsgálja, ami van, hanem azt, aminek lennie kell”? Heller válasza: Hermann nem „pária”, hanem „parvenü zsidó”, ergo „nem zsidó”. Ami persze nem direkt válasz, csakhogy Hellernek nincs bölcseleti reflexiója, ugyanis Heller filozófus számára a kérdés nem filozófiailag vetődik föl. Hanem személyesen. Egyebek közt ezért állítom, hogy Heller nem filozófus. Hanem egy szimpla femino-konyhamalac. Így hát a „válasza” is szükségképpen személyeskedő: „Egy ideje feltűnt, hogy [Hermann] Pista alkalmazkodni akar a rezsimhez. Nem futotta ki a formáját. Filozófusnak nem lett igazán jó, márpedig ő eltökélten az akart lenni. Ha nem tartotta volna magát filozófusnak, nem lett volna probléma. Mivel annak tartotta magát, mindig zavarban éreztem magam vele szemben. Filozófiáról Leszekkel tudtam nagyszerűen beszélgetni. Hermann észrevette, hogy Lukács engem többre becsül, mint őt, s ezt nem tudta megbocsátani: ingerült lett. Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte”.

Heller Ágnes szerint Hermann István „filozófusnak nem lett igazán jó”, ti. Lukács Hellert „többre becsülte” Hermann-nál (Ungvári professzorról már nem is szólva). Vagyishogy Heller ezért nem válaszol Hermann konkrét filozófiai fölvetéseire. Minek? Ha egyszer – Heller szerint! – Lukács Hellert többre becsülte, mint Hermann-t. Kell ennél döntőbb ultima ratio?

Hermann bírálja Crocét, aki „ki akarja küszöbölni az értelmet a valóság egyes jelenségeiből, így ki akarja iktatni a művészetből is”. Érvényes Hermann kritikája (pl. József Attila művészetbölcseletének vetületében vizsgálva)? Heller válasza: Hermann „nem futotta ki a formáját”, Hermann „alkalmazkodni akart a rezsimhez”.

Lehet, viszont amit Heller állít, a semmivel egyenlő!

Vagy létezik érdemi (filozófiai) válasz is? Ungvári professzortól kérdezem. Ha létezik, Heller melyik könyvében olvasható? A negyven közül. Melyikben? Mert ez idáig pusztán az derült ki, hogy Heller Hermann-t csak Hellerrel bírálja: „Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte”. Vagyis Hermann a hülye. Miért? Mert lehülyézte Hellert. Nem Arisztotelészt, nem Kantot, nem Hegelt, nem Marxot, nem Goethét, nem József Attilát… hülyézte le, hanem magát a „nagyszerű Heller Ágit”. Márpedig aki „Heller Ágit” lehülyézi, csak hülye lehet. És miért? Mert Heller „írt negyven könyvet…”. Persze írt egy levelet is, ám azt nem a nyilvánosságnak szánta, ezért nagy disznóság a levéllel foglakozni. Ungvári professzor szerint. Jó. Ezt a képet viszont már a nyilvánosságnak szánta, nem a Központi Bizottságnak. Ezzel se foglalkozzunk? Igen, vagy ne? Ha igen, akkor hogyan? Vagy hogyan ne? Az idézett képi beállítás csak a Reneszánsz embert minősíti filozófiailag, esztétikailag, etikailag, vagy a Filozófiám történetét is? Netán képzeljük el Ancsel Évát egy hasonló fasszal plusz A megrendült öntudat mítoszaival? Képzeljük el Hermann-t, amint öblös pina előtt pózol, kezében a Veszélyes viszonyokkal? Persze csakis parvenü módon, mert ily „nagyszerű antikommunista” ötlete csak pária-zsidónak lehet. És ha lehet (márpedig lehet!), akkor Ungvári professzor vajon miért nem dörcögteti Kiszel Tünde buláját a Beatles Bibliával? Például. Megannyi kérdés. És Hellernek van 40 könyve, egyikben sincs megnyugtató válasz. Vagy van? Melyikben? Azért kérdezem, mert Ungvári professzor csak „Az én filozófiám történeté”-nek nevezett Filozófiám történetét proponálta a tévében.

Azt állítja a neves professzor, hogy Heller „írt 40 [értsd: sok] könyvet”, és hogy mi ezt tartsuk szem előtt, ne pedig a spicli-levelet, amelyről Heller később összevissza hazudozott (Ungvári szavaival: „nem tudott jól tiltakozni”), miközben maga Heller vallja meg: a „40 könyv”-ből minimum húsz arról szól, hogy „Engels a filozófus”. „Hosszan elemezve”. A másik húsz pedig arról, hogy Engels dilettáns. Nyilván az is „hosszan elemezve”. Nem bizonyítva, hanem „elemezve”. Hosszan. És még annál is hosszabban. Így persze kijön a dicső negyven könyv.

 

Mindegy, ott tartottunk, hogy Hermann kijelenti: ő érti Kantot, elismeri A tiszta ész kritikájának korszakos jelentőségét, miközben jelzi a kanti etika korlátait. Nota bene Hermann bizonyítja, amit állít. Míg Heller „nem tudta elfogadni” Kant etikáját. És miért nem? A „kötelességetikája miatt”. Nem viccelek, ez áll a könyvben szó szerint! Ungvári professzor azt mondta, kössek bele. Oké, akkor belekötök. Heller Ágnes nem Kant „kötelességetikáját” nem fogadja el, ezért meg ezért meg ezért, hanem ő Kant „etikáját” nem fogadja el a „kötelességetikája” miatt. Egyébiránt e méretes bornírtságnak tűnő kisnői dőreség a mai napig jellemzi, méghozzá lényegileg jellemzi Heller Ágnes minden megnyilvánulását. De maradjunk egyelőre a könyv szövegénél: Heller filozófus nem fogadta el Kant etikáját. Mikor nem fogadta el? Akkor nem fogadta el, amikor így viszonyult Kanthoz: „első férjemmel, Hermann Pistával ültünk egymás mellett egy díványon, ölünkben Hegel Logikájával. Mondatról mondatra hangosan olvastuk, megpróbáltuk értelmezni, amíg nem hittük, hogy most már sikerült, tudjuk, értjük. (Sose fog sikerülni.) A harmadik kritika után persze megküzdöttem az elsővel, A tiszta ész kritikájával Fogarasi szemináriumán – Ezt sem fogom soha igazán érteni…” (27. oldal).

 

Nem én állítom, maga Heller filozófus vallja meg: soha nem fogja igazán érteni Kantot. Erre ébredt rá filozófiailag a „nagyszerű filozófus”, miután persze „megküzdött” Kant filozófiájával. Hogy soha nem fogja érteni. És ezen az intellektuális alapon nem fogadja el Kantot: a nem értés alapzatán.

Jegyezzük meg: a valódi filozófus nem „küzd” a filozófiával, hanem az természetesen jön belőle, mint csapból a víz. A parvenü, a sznob, a kékharisnya küszködik, birkózik azzal, amihez semmi érzéke; s olykor persze kikandikál a szövegei mögül Sigmund Freud, szamárfület mutat vigyorogva a küszködő szerzőnek, ti. hogy a szerencsétlen gyakorta elszólja magát, például: „a harmadik kritika után megküzdöttem az elsővel”; „sose fog sikerülni”. Tegyük hozzá: Heller a mai napig csodálkozik azon, hogy Hermann lehülyézte annakidején. Nem érti a dolgot, ezt sem érti. Sőt Heller nemcsak értetlenségről, hanem olykor mély tudatlanságról tesz tanúbizonyságot. Például az ATV-ben, amikor nem Csurka nácizmusát, hanem színházigazgatói dilettantizmusát kifogásolja az ominózus kinevezés kapcsán. Ugyanis Heller szerint Márta István a jó igazgató. És nem Dörner. Mert Heller szerint Márta rendezett sok „nagyszerű Shakespeare-t”, Dörner viszont nem rendezett sok „nagyszerű Shakespeare-t”. Vagyis világossá vált: Heller nem tudja (miként a riporter Bánó sem tudta), hogy Márta István nem rendezett Shakespeare-t, semmilyet, sőt Márta anno sokak szemében dilettánsnak tűnő igazgatójelöltként „puccsolta meg” a profi Székely Gábort, majd bebizonyította: alkalmas a színházigazgatásra. Dacára annak, hogy Heller filozófus így rikácsolt a tévében: „nem az a gyalázatos, hogy mondjuk nyilasokat kineveznek igazgatónak, hanem hogy azért nevezik ki, ami a világnézetük… Ha föl tudná mutatni mondjuk Csurka, hogy nagyszerű Shakespeare-t rendezett, más lenne az álláspontom, azt mondanám, hogy az felülírja az ideológiát, de nincs semmi, ami felülírja az ideológiát”.

Azért idézem újra a szöveget, mert lényegi összecsengések vannak a „fiatal Heller” és az „érett Heller” „nagyszerű filozófiája”, nagyszerű megnyilvánulásai között. Miszerint Heller vagy elfogad (valamit, valakit), vagy nem, vagy filozófusnak vs. dilettánsnak tart valakit, vagy nem, egyébiránt hol így (röviddel azelőtt), hol úgy („röviddel azután”), míg, ami a konstans Heller „filozófiájában”: mindig eltalálja liberális tőgye közt a szakmai szarvát. A bikának.

 

De térjünk vissza a könyvhöz, hiszen Ungvári professzortól csak arra kaptunk engedélyt (illetve biztatást), hogy a filozófus-Heller filozófuskönyvébe kössünk bele, ne pedig a spicli-Heller spiclilevelébe, s még kevésbé a „politikai” nyilatkozataiba. Tehát, mint kiderült: Heller filozófus Kant filozófust azon „formalizmusa” és „kötelességetikája” miatt „nem fogadta el”, amelyet – bevallása szerint – „nem fog soha igazán érteni”.

Jó. Ha nem fogja érteni, akkor ne az értelmet keressük Heller filozófiájában, hanem: a véleményt. És már csak azért is, mert akinek értése, tudása nincs, annak véleménye még bőven lehet, sőt szükségképpen van csak véleménye. Bármiről. Például a kötelességről. Általában. Tehát: milyen véleménye volt Heller filozófusnak a kötelességről általában?

„A kötelességről általában rossz véleményem volt” – válaszolja Heller filozófus az ő „nagyszerű antikommunista könyvében”. Na most, hogy miért, mennyiben volt (kisszerű kommunistaként) a kötelességről rossz véleménye, s hogy miért, mennyiben van („nagyszerű antikommunistaként”) a kötelességről jó véleménye Heller filozófusnak? Erről írok legközelebb.