Egy tojásra

 

 

Tojás Gáspár Miklós írja Egy hirdetésre című bűvös puffanatában: „Több helyen, ebben az újságban [ti. a Népszabadságban] is megjelent az új Bibó-breviárium színes kiadói reklámja.

Evvel a fölirattal: SZELLEMI KURIÓZUM DEMOKRATÁKNAK.

Kuriózum.

Furcsaság.

Érdekesség.

Különös maradvány, amelyre idegenkedő érdeklődéssel nézünk.

Különc gyűjtőt érdeklő, ritka műtárgy.

Olyasmi, amire hóbortból bukkanunk véletlenül.

És ťszellemiŤ, nem politikai; tehát időtlen, időszerűtlen és semleges. Nem kell félni, demokraták, ennek semmi köze semmihez, ami a mai élet része.

Marginális és korszerűtlen. Bibó.

Nem tudom, ki pusztította el a magyar értelmiséget. Verje meg az isten.”

 

A kuriózum különlegességet jelent. A különlegesség pedig részint kiválóságot, kivételességet, minőséget, értéket, részint pedig azt jelenti, hogy a dolog nem használatos a mindennapok során.

Bibó sem használatos.

Miért?

Több oka van.

Alapvetően azért, mert használhatatlan.

Miért?

Ennek három oka lehet: (1) utópikus, (2) nem utópikus, de túl idealista, csak különleges esetben használható, (3) nem utópikus, nem túl idealista, de momentán nem aktuális, (4) bóvli. Illetve van egy ötödik is, amely szerintem a negyedik, míg Gyurkó szerint: Bibó „naiv”. Politikai elemzőként naiv, s ami azt jelenti, hogy hülye, ti. bárki lehet naiv (majdnem bárki), csak épp a politikai elemző nem.

 

Szerintem Bibó bóvli, intellektuálisan nulla, ám amitől még nyugodtan használhatnák (valamire), hiszen pl. Hellert is, Tojás Gáspár Miklóst is használják, pedig egyik sem kuriózum. Wass Albertet is használják. Nota bene József Attilát is, anno Marxot is használták… Valamire.

Tehát az, hogy kit, mit mire használnak (vagy nem használnak), önmagában véve semmit nem jelent. Ha nincs forradalmi helyzet, Marx „csak” kuriózum, unikum, különlegesség, érdekesség, szellemi nyalánkság. Miként a Bibó-gyűjtemény is kuriózum a Tojás Gáspár Miklós által elátkozott breviárium-szerkesztők, reklámozók szerint. Miközben Tojás Gáspár Miklós a komplett is értelmiséget elátkozza, s valami egészen bornírt módon teszirúgot, egy olyan valaki képében, aki „elpusztította” a „magyar értelmiséget”.

 

Kezdjük azzal, hogy Tojás Gáspár Miklós is el van pusztítva (s ami már a szülőszobában megtörtént vele, már a köldökzsinór elvágása előtt, ugyanis Tojás Gáspár Miklós nem valódi értelmiséginek, hanem csak amolyan fizetett tojásfejnek született, magyarán: gyárilag tehetségtelen), s hogy miért mondom ezt? Több oka van. Mindenekelőtt az, hogy az entellektüel, vagy mondjuk így az egyértelműség, a fogalmi tisztaság kedvéért: az intellektus nem átkozódik. Az átkozódás nem intellektuális tevékenység. Esetleg stiláris fordulat lehet, viszont Tojás Gáspár Miklósnál nem az, Tojás Gáspár Miklós szövegének éppen az átkozódás a lényege, alapmondandója. Aztán több se.

 

A másik ok. Ez már bonyolultabb. Kezdjük azzal, hogy Bibóra voltaképpen senki nem hivatkozik, Révész kivételével, ám ő is sunyin teszi, Bibó szövegét lényegileg hamisítja meg, ráadásul igen-igen ostobán. Hivatkozhatnának Bibóra azok a lelkes antikapitalista doktrinerek, akik a kapitalizmus (Bibó „nyugati kultúrkör”-nek nevezi leleményesen) eredetét  a kereszténységben látják, s ami nem más Bibónál, mint a gyökérben való meggyökeresedés. Nem hülyéskedek, nem parodizálok, itt a szöveg, el lehet olvasni!

Bibó intellektuálisan használhatatlan. Szerintem. És ami a legviccesebb, Tojás Gáspár Miklós szerint is. Csak nem tud róla a jótét lélek. Ezt írja a HVG-ben: „Amikor a rendszerváltás környékén azt írtam, hogy ťa demokratikus ellenzék bibói korszaka véget értŤ, akkor arra utaltam, hogy az 1945 és 1948 közötti korszak, illetve 1956 ideológiáját elvetettük, hiszen elfogadtuk a piaci kapitalizmust és a korlátozatlan pluralizmust; ez Bibó szellemének megtagadása is volt. Nem tartottam helyesnek Bibóra és 1956-ra hivatkozni 1989/90-ben, hiszen 1956 értelmisége egyértelműen kinyilvánította, hogy meg akarja tartani a „szocializmus” (azaz a tervező és újraelosztó államkapitalizmus) ťvívmányaitŤ, nem óhajt privatizálni, pláne reprivatizálni, legföljebb a szövetkezetet meg az egy-két alkalmazottal működő kisparaszti gazdaságot, kisipari műhelyt, kisboltot ismeri el.”

 

Vagyis itt Tojás Gáspár Miklós azt mondja (se többet, se kevesebbet), hogy az isten verje meg Tojás Gáspár Miklóst.

Akkor hát verje. Ököllel. Mint Bächer a húros klaviatúrát.

 

Hogy mi is itt a helyzet voltaképpen? Netán azt tetszenek gondolni, hogy Tojás Gáspár Miklós, mint tojásfejű értelmiségi, egy szaros kis, harmadosztályú karrierista, akinek azt mondták a nyolcvanas évek végén, Gazsi bazmeg, akár miniszter is lehetsz, de minimum szenátor, s amire a Gazsi, ahogy vót, hapták, jobbra át, oszt jó nagyot rúgott a Bibóba? Ezt tetszenek gondolni? Hogy Tojás Gáspár Miklós ekkora görény volna? Tévedés. Nem ekkora görény. Ő ugyanis megmagyarázza, miért rúgott bele Bibóba: „Ezt az élénk, bár azóta megbánt közreműködésemmel kialakított liberális álláspontot magam mögött hagyva, sok (bár korántsem minden!) tekintetben visszatértem Bibó Istvánnak és nemzedékének politikai érzésvilágához, és ez valamelyest megkönnyíti, hogy – benyomásom szerint – talán világosabban lássak”.

 

Vagyis az entellektüel nem attól lát világosabban, hogy gondolkodik, hanem attól lát világosabban, hogy a „megbánása” után „visszatér” egy „érzésvilághoz”. „Bár korántsem minden tekintetben”. Mely „érzésvilág” alapján nemcsak „világosabban lát” az entellektüel, hanem átkozódik is. De nem ám azt átkozza, aki a demokratikus szocializmust pusztította el, hanem azt, aki az értelmiséget pusztította el. S amelyet – nem győzöm ismételni – maga Tojás Gáspár Miklós irtott, pusztított ki (tehát véglegesen), ugyanis az általa kinyírt Bibóhoz, mint halotthoz való (részbeni) visszasiránkozás nem azonos a halott föltámasztásával. Tudniillik ezen a szellemi és morális nívón nincs reneszánsz!

Ám itt nem is erről van szó valójában, ugyanis éppen Tojás Gáspár Miklós szövege bizonyítja azt, amit állítok: Bibó intellektuálisan a bóvli kategóriába tartozik. Tudniillik a következő történt: a komonisták „proletárdiktatúrát” hirdettek. Ezt tudjuk. Na most, a mocskospiszkosokkal szemben horgadtak föl (különböző okok miatt) a demokratikus ellenzékiek, s ha a komonisták proletárdiktatúrát hirdettek, akkor logikus, hogy az ellenzékiek, a bátor demokraták Bibót varrták a zászlajukra. Azt a Bibót, aki amolyan értelmiségiféle volt, s aki „demokratikus szocializmust” hirdetett. Miközben Bibó ennél (mármint a „demokratikus szocializmus” lózungjánál) intellektuálisan se több, se kevesebb. Mondom én. Ámde nem csak mondom, mert amit mondok, maga Tojás Gáspár Miklós bizonyítja a HVG-ben, már ti., hogy amikor Tojás Kis Jánosék rájöttek, amire rájöttek ugyebár: hogy akkor ők immáron inkább a kapitalizmust spendíroznák ugyebár, hiszen a kapitalizmusból vastagabban csurran a kollektív tejföl a privát findzsájukba ugyebár, vagyis amikor már nem kellett nékik a „demokratikus szocializmust” mint lózung, nos, akkor Bibót ugyebár kompletten hajították a szemétbe. Ugyanis előzőleg föltették maguknak a kérdést: mi a lószart kezdhetnének vele? Ha nem kell a lózung (mert a lóvé kell, a politikusi móring), akkor nem kell Bibó sem, hiszen Bibó intellektuálisan nulla. Egyetlen olyan mondata nincs, amely bármire használható, bármivel kapcsolatban idézhető volna, leszámítva persze a „demokratikus szocializmus” körüli idiotisztikus zsolozsmát.

 

Jellemző – Bibót is, a szerzőt is tökéletesen karakterizálja az –, ahogyan Tojás Gáspár Miklós folytatja a cikket: „Bibó István szocialista volt. Nem a szó marxista értelmében – a marxizmus Bibót nem nagyon érdekelte, s ami róla életművében olvasható, az mindig téves (ez Magyarországon máig általános) –, hanem a szó tágan vett emancipatorikus, modernizáló, plebejus és szabadságszerető jelentésében. Közelebbről: ellenfelének tekintette mind a liberális (piaci) kapitalizmus, mind a rendi-arisztokratikus politikai uralom maradványait és képviselőiket. Ebben nem állt egyedül, ezt a nézetet osztotta mind a népi mozgalom, mind az októbrista radikalizmus, mind a szociáldemokrácia, mind a kommunista párt”.

 

És ezt a két fajankót tekintik ma (sokan) a két legokosabb, szellemileg legbefolyásosabb magyar entellektüelnek. Ja és a Heller Ágnest (s aki talán még ezeknél is butább). De maradjunk egyelőre az idézett szövegnél. Tojás Gáspár Miklós szerint Bibó István entellektüel-értékét az bizonyítja, hogy a tudóst Marx „nem nagyon érdekelte”. Ergo nem ismerte, ergo ettől értelmiségi a tudós. Miközben közhely: Marx (akár szeretjük, akár nem) megkerülhetetlen az entellektüel számára, miként Szókratész, Kant, Hegel is megkerülhetetlen. Akár egyetértünk velük, akár nem. Tojás Gáspár Miklós szerint Bibó voltaképpen fizikusprofesszor is lehetett volna, hiszen Einstein sem érdekelte. Legalábbis nem nagyon.

Érti ezt valaki?

Bibó attól entellektüel, hogy nem olvassa Marxot, ámdeviszont: „emancipatorikus, modernizáló, plebejus” és nagyon „szabadságszerető”.

Tojás Gáspár Miklós szerint Bibó nem olvasta Marxot, miközben dumált róla, ti. a szerző szó szerint ezt írja: „a marxizmus Bibót nem nagyon érdekelte, s ami róla életművében olvasható, az mindig téves (ez Magyarországon máig általános)”.

Érti ezt valaki? Ami az entellektüel életművében a marxizmusról olvasható, az mind téves. Ettől entellektüel. Hogy amit ír (valamiről), az mind marhaság.

Nem tudom szelídebben kérdezni: létezik ennél az embernél ostobább akárki? Nem értelmiségi, hanem bárki állampolgár, például egy bakter, gyepmester, jegykezelő, Fradi-drukker, bárki. Hogy miért kérdem? Mert, ha Bibó hülyeségeket irkált Marxról, akkor nemcsak tudatlan volt, de ostoba is, hiszen még annyi esze sem adódott szegénykémnek, hogy legalább palástolja valamennyire a tudatlanságát, hozzá nem értését. Ergo nem intellektus az ilyen, ergo nem hivatkozhatom rá, mint értelmiségire. Gyönge kuriózum.

 

Miért volt igaza Bibó Istvánnak? Tojás Gáspár Miklós szerint azért, mert „ellenfelének tekintette mind a liberális (piaci) kapitalizmus, mind a rendi-arisztokratikus politikai uralom maradványait és képviselőiket. Ebben nem állt egyedül, ezt a nézetet osztotta mind a népi mozgalom, mind az októbrista radikalizmus, mind a szociáldemokrácia, mind a kommunista párt”.

 

Ha pedig Kiszel Tünde is osztotta volna Bibó nézetét, még inkább igaza lett volna a tudósnak intellektuálisan.

Újra kérdezem: létezik Tojás Gáspár Miklósnál nagyobb furvézer? Bibó az „ellenfelének tekintett” valamit. Ez a szellemi teljesítménye. Hogy ő ellenfelének tekintette „a liberális (piaci) kapitalizmus maradványait”.

Hadd kérdezzem meg: who the fuck is Bibó ilyen értelemben? Miért érdekes az, hogy Bibó (akinek egyetlen épkézláb mondata nincs) mit tekint, kit tekint „ellenfelének”? Egyébiránt az intellektust épp az különbözteti meg az összes többi nem intellektustól, hogy az intellektus senkit nem tekint ellenfelének. Miként az orvos a betegséget. Nem ellenfélként, hanem tárgyként kezeli. Ezért tud gyógyítani, s amely tevékenység érték nyilvánvalóan, ám ami független az orvostól, mint szakembertől.

Mindezt persze sejti Tojás Gáspár Miklós is, nem tudja, de kapiskálja valamelyest, ugyanis így méltatja Bibó intellektusát: „Ami sajátos és jelentős itt, az a második világháború jelentőségének mély megértése, amelyben nagy segítségére volt legnagyobb tehetsége, a politikai pszichológiai, társaslélektani érzéke”.

Tekintsünk el tőle, ám egy pikírt megjegyzésre azért jó: Tojás Gáspár Miklós szerint a világháborúnak „jelentősége” volt. Zokni. S amely így szaglik tovább a HVG „lábán”: „Bibó István megértette, mint azóta is kevesen, hogy a régi világ és a kívánatos új társadalom között soha többé le nem bontható fal húzódik: az európai zsidóság elpusztítása, a holokauszt. Az az európai társadalom, amelynek a hanyatlása idáig elvezethetett, nem olyan érték, amelynek a javított, enyhített folytatásán fáradozni érdemes. Ez a történelmi út lezárult, és jó, hogy lezárult. Bibó a hivatalos baloldalnál sokkal radikálisabban és tisztábban értette át és mondta ki, hogy az 1945-ös összeomlás és megszállás forradalom, éppen a lezárás és újrakezdés kérlelhetetlen szüksége miatt. Bibó nemcsak a nagyüzemek és bankok államosításában és a földreformban értett egyet a kommunistákkal és a szociáldemokratákkal (akárcsak a népi írók és saját baloldali pártja, a Nemzeti Parasztpárt, amellyel azért nem volt azonos), hanem – másoknál jóval bölcsebben és mérsékeltebben – a tisztogatásokkal (ťigazolási eljárásokkalŤ, amelyben a vészkorszak alatti ártatlanságot kellett bizonyítani, nem pedig jogállami módszerrel a vétkességet) is”.

 

Vagyis a „régi világ” és a „nagyüzemek, bankok államosítása”, illetve a „földreform” „között soha többé le nem bontható fal húzódik”, s amely fal nem más, mint „az európai zsidóság elpusztítása”. A „régi világ” és a bankok államosítása között. És ami azt jelenti, hogy a nagyüzemeket, bankokat, téeszeket, állami gazdaságokat azért nem privatizálták vissza (illetve összevissza) 1990 után, sőt már a nyolcvanas években sem privatizáltak spontán, és azért nem tették, mert a „jelentős” világháborúban „elpusztították a zsidókat”. Ha nem pusztítják el őket, akkor lett volna itt ám spontán privatizáció is, Torgyán-privatizáció is, Suchman-privatizáció is, Orbán-privatizáció is, Gyurcsány-privatizáció is… lett volna minden. Horthy-temetés is. Még talán Magyar Gárda is szerveződött volna az államelnöki rezidencia eszmei oltalmában. Csakhogy viszont: „elpusztították a zsidókat”, ami „lebonthatatlan fallᔠemelkedett, így azután maradtak a „nagyüzemek, bankok” állami tulajdonban.

 

Most hirtelen nem jut eszembe, kérdeztem-e már: Tojás Gáspár Miklósnál létezik-e nagyobb bráner ma Magyarországon (a lantos ember modell-falloszát is beleszámítva)? Nem gyötröm tovább az olvasót, válaszolok a kérdésre: alig-alig.

Akkor hát mi az, amit kapiskál? Azt kapiskálja, hogy Bibó István egy derék, jámbor demokrata, vagyis: értékes ember. Nem mint intellektus, hanem mint ember értékes. Bibó ugyanis tisztán, minden fondorkodás, „kompromisszumos” mismásolás nélkül állt ki az antiszemitizmussal szemben. Ami viszont nem intellektuális teljesítmény. Hanem emberi teljesítmény. Bármely hülye képes rá. Ugyanis bármely hülye lehet tisztességes ember. Miként az eszes ember minden további nélkül lehet tisztességtelen. Ezért nincs direkt kapcsolat az emberi érték és az intellektuális teljesítmény között, ezért nem sántít a fenti orvos-hasonlat, s ezért merem kijelenteni: Bibó intellektuálisan nulla. Tudniillik, ha mint entellektüelt vizsgálom, akkor nem a tisztességét, kurázsiját méltatom, hanem a tárgyi mondatait elemzem tárgyilag. Igen ám, csakhogy Bibó szövegei tárgyilag szarok, az első mondattól az utolsóig. Azok is, amelyeket Marxról ír, azok is, amelyeket a kereszténységről, mint gyökerező gyökérről és így tovább, a végtelenségig.

 

„1945-öt a mester forradalomnak és fölszabadulásnak tartotta” – írja Tojás Gáspár Miklós.

Kérem, Mohnács Pali bácsi is pontosan így gondolta: 1945 forradalom és fölszabadulás. Mohnács Pali bácsi a békési tanyavilágban lakott, nem messze a Bandika-fától, ismertük az öreget, minden hétvégén arra jártunk kirándulni, vasfurikkal hordta a trágyaszart, miközben erősen „politizált”, sőt Faragó Vilmos is ismerte, dacára annak, hogy ő kígyósi illetőségű, s ha Faragó olvasná e sorokat, a hasát fogná a röhögéstől: Mohnács Pali bácsi Tojás Gáspár Miklós mestere.

 

Nagyjából ennyit ér Bibó, mint entellektüel. Talán még ennyit se.

 

Tanítványt tolláról, Mestert tanítványáról. És mindkettőt a radikalizmusról. Radikális baloldaliságukról.

Ma Tojás Gáspár Miklós a legradikálisabb baloldali ember, kinek baloldali radikalizmusa abban áll, hogy most éppen „baloldali” öklendezéssel átkozza azokat, aki nem annyira hülyék, mint ő, csak majdnem (egyébként ezt kb. 20 évvel ezelőtt „jobboldali” öklendezéssel tette, akkor ti. jobboldali radikális volt), szóval, hogy a radikális ember azt a (megtagadott) Bibót tekinti (újra) mesterének, aki 1956 után szintén radikálisan (értsd: eszelős módon) igyekezett modus vivendit találni a „forradalmárok” és a „forradalom árulói” között. Most pedig Bibó legyen a radikális minta, mestere az „elpusztított értelmiségnek”, erény a szegénybe, az a Bibó, aki expressis verbis „szocializmust” akart „építeni”: „Én köztársaság alatt nem kapitalista társadalmat értettem”, hanem „egy olyan államformát, amiben a demokratikus szabadságjogok teljes érvényesülése mellett a szocializmus építése is folyik”. Mondotta a Mester. A radikális baloldal mestere. Ha viszont magam volnék a Mester, akkor garantáltan jobban járna mindenki, merthogy én még Bibón is túlhaladván, azt értem „köztársaság alatt”, hogy a dolgozónak minden reggel háromnapos kislibával törlik ki a valagát válogatott hurik. Plusz a háromhatvanas kenyér. Nos?! Erre mit lép a Mester? Nem Orbán, mert ő bármire bármit rálicitál, kolbászt a kerítésre… hanem mondjuk Bibó.

Legyen szabadságjog bőven, legyen hozzá cuclizmusépítés is, legyen minden, ami belefér!

 

Kérem, ma nem a radikális, hanem a lökött tovaris „építene” szocializmust.

Az értelmes és tisztességes ember tudomásul veszi a kapitalizmus (mint világrendszer) létezését. Aztán vagy elfogadja, vagy nem. Ha elfogadja, még lehet tisztességes, mondván: igyekszem a kapitalizmuson belül a legtöbb szocializmust (jólétet, szabadságot, emberséget) teremteni. Az efféle törekvő persze csak akkor tisztességes, ha nem eléggé értelmes, vagyis nem tudja, hogy a centrumon belüli „szocializmus” (jólét, szabadság, emberség) csak a perifériákon, félperifériákon élő, nyomorgó emberek rovására valósulhat meg.

Ha pedig az értelmes és tisztességes ember nem fogadja el a kapitalizmust, akkor két dolgot tehet. (1) Csöndesen, „jónapot kívánva elhúzódik oldalt”. A csöndesség alatt értem azt is természetesen, amit például én csinálok itt, illetve ahogyan József Attila döntött, amikor világossá vált előtte: a mozgalom is tele van barmokkal, szemetekkel, alattomos gecikkel. Sőt Marxék is kiváltak a mozgalomból, ők egymás közt (levelezéseik során) „szamarak bandájának”, „korlátolt állatoknak” nevezték híveiket (a „marxistákat”), vagyis az akkor tüsténkedő Tojás Bibó Istvánokat, Tojás Gáspár Miklósokat. Továbbá (2) ekként is viszonyulhat a tőkés világrendszerhez az értelmes és tisztességes ember: végtére is, mit ér egyetlen élet, ha az az enyém, fölteszem arra, hogy megtaláljuk a módját a kapitalizmus forradalmi meghaladásának. Össze kell törni a rendszert, aztán a romjain hátha kinő valami. Ha nem, ezért (ami most van) akkor se kár. Az effajta logika persze szükségképpen vezet az elitista terrorizmushoz, miközben tudjuk: Trockijtól Lukács Györgyön át Guevaráig sok értelmes és tisztességes ember gondolta úgy, hogy akár reális, akár nem, akár radikális (erőszakos), akár nem, ez az egyetlen lehetőség ott, ahol „a pénz a fegyver”, ahol „bankó a bombarobbanás”. Míg aki „harmadik út”-ban, mint totális (nem totalitárius, hanem az egész világra, az egész „emberiségre” érvényes) szisztémában „gondolkodik”, az sem nem radikális, sem nem kompromisszumos, hanem csak egy negyedosztályú doktrínagyáros szokványtovaris. Butácska, na, ne röstelljük kimondani a szót! Akkor is butácska, ha nem mindjárt totálisan (emberiség-léptékben), hanem először nemzeti keretek közt, egy kiválasztott szabadságszerető kis nép heroikus élharca, élmunkája révén képzeli el megvalósulni a majdan totálissá fejlődő „demokratikus szocializmust”. Bibó: „A magyar népnek… az nem feladata, hogy új felkelést kezdjen… De feladata, hogy minden rágalommal, feledéssel és elszürküléssel szemben tisztán őrizze meg a maga forradalmának zászlaját, mely az emberiség szabadabb jövőjének zászlaja is”.

 

Igen. Ez ugyebár egy az egyben: Matolcsy György. Bibó István Tojás Gáspár Miklós jobbkeze. Illetve balkeze. Illetve hol az egyik, hol a másik. Mindegy, elbukott az általa forszírozott szabadságharc, ámde sebaj, ha elbukott, hát elbukott, Bibó bejelenti: majd kötünk egy „új típusú szerződést” a „kipaterolt” oroszokkal, muszkavezetőkkel, egy a lényeg: hogy amit mi teszünk, minimum az emberiség követi majd.

 

Egyébiránt az a demokrata már eleve gyanús, aki emberiség-léptékben szorgalmaz valamit, illetve mindenki gyanús, aki íróasztal mellett ücsörögve szabja ki egy nemzet, egy nép feladatát (illetve „nem feladatát”). Tipikus önistenülés. Amúgy Tojás Gáspár Miklós is orákulumnak képzeli magát. Szereptévesztésnek nevezi ezt a lélektan, s mivelhogy nem én vagyok a lélektan, én inkább langyos, jámbor idiótáknak nevezem az efféle radikálisokat.